Cselekmény, téma, tartalom: ...avagy kb. "a por lányai". A cím egyrészt utal arra, hogy a sziget, ahol játszódik, kevésbé alkalmas földművelésre, mert a talaj poros és nem "földes", de nincs választás, csinálni kell, ha az ember enni akar. A cím második fele pedig arra utal, hogy a történet elsősorban a női karakterekkel foglalkozik, mert ahogy később elhangzik, ők az élet értelme, legalábbis a férfiaknak. Mivel nincs igazi cselekmény, egybeveszem a szokásos pontjaimat, bár lehet, hogy így túl hosszú lesz. A sztori kontextusa az Egyesült Államok délkeleti partvidékén és szigetein élő, afroamerikai gullah nép, akik a fehérektől viszonylag elkülönülve éltek, így erősebben megmaradt az afrikai örökség, illetve hogy a 20. század elején megindult egy jelentősebb elvándorlás Északra a jobb lehetőségek miatt.

A történetben 1902-ben vagyunk, a rangidős dédnagymama próbálja maradásra bírni a családját arra hivatkozva, hogy ez az őseik földje, itt élt, halt és él a család, a helyszínen mindennek jelentősége van, egy darab a múltból. Tágabb értelemben ehhez hozzátartozik, ami a filmben is elhangzik, hogy a helyszín a legendás Igbo Landing, ahol száz évvel korábban az Afrikából megérkező rabszolgák fellázadtak és inkább vízbe fojtották maguk, mint hogy rabszolgák legyenek. A dédi szerint tehát közös szellem szétfoszlik, ha a család is szétszéled az otthontól. Van, aki marad, van, aki visszajön, mert nem érzi magát teljesnek az otthon nélkül. A másik oldalon vannak, akik már megtapasztalták a civilizációt, legyen az kereszténység vagy modernebb viselkedés, mások csak menekülnének valamely itteni trauma elől. Van még sok jelképes karakter az indiántól a félvér szeretőtőn át a fotósig, de nem akarom túl hosszúra nyújtani a leírást, sokrétű a tartalom. A szerkezet töredezett, ugrálunk az érvek és a beszélők között, de még az időben is, nehéz nyomon követni elsőre, legalább egyszer még meg kellene néznem, hogy rendesen felfogjam.

Forma: Azt hiszem Ebertnél olvastam még a Ponyvaregény (1994) kapcsán, hogy amikor időrendbe állítva vetítették le a filmet, közel sem volt annyira hatásos. Ez a film is mérföldekkel érdektelenebb lenne, ha lineárisan vázolja a párbeszédeket. Cserébe így jóval nehezebb követni és értelmezni a látottakat, de a film közben már leesett, amit annak idején a Yeelen (1987) kapcsán olvastam, hogy legalábbis Afrika egyes részen a történetvezetés nem lineáris, hanem körkörös, így nem zavartak meg a múltbéli és vélhetően spirituális bevágások, amelyek hangulata a fehérruhás kislányok miatt nagyon emlékeztettek a Piknik a Függő-sziklánálra (1975), csak itt nem szexuális, hanem spirituális töltetékűek voltak. A rendező karcolatokként utal erre a rövid, egymástól viszonylag független jelenetes megoldásra, amelyek néhol lassított, néhol szépen beállított állóképek, de az egészet elő lehetne adni egy színpadon is, hiszen a nagyja a fehérhomokú, végtelennek tetsző óceánparton játszódik. A narratívát leszámítva azonban a megvalósítás már inkább hagyományos, pedig jól ment volna hozzá néhány kísérlettibb kamerakezelési módszer. A leggyengébb pont a zene, ami hagyományos afrikai ütemeket vegyít elektronikus ambienttel, ami bántóan 1980-as évek, mint egy aluljárós perui pánsípos. Nem hibáztathatom őket érte, ez volt akkor a modern, csak rosszul öregedett. Ha már hang, egy érdekesség: a gullah nyelv egy angol alapú közvetítőnyelv, ami egyszerűbb, de egyben nehezebb is sokszor érteni, a rendező pedig szándékosan nem feliratozta, hogy jobban elmerülhessünk az átadásának módjában és ne a jelentésre figyeljünk. Ennek megfelelően a színészek meglehetősen vehemensen adják elő szerepeiket, ami szerintem részben azt is hivatott jelképezni, hogy az ősök próbálnak belőlük megszólalni. Ennek legszebb példája az Eula nevű nő monológja, ami szerintem a film csúcspontja volt, miközben mások meg lehúzták, hogy nagyon rossz volt a színjáték.

Élmény: Ez volt az első hollywoodi film, amit fekete nő rendezett, nem is kapott rá sok pénzt és nem is kapott soha többé lehetőséget, pedig mára a legelismertebb filmek egyike lett. És nem is volt bukás, a költségének dupláját visszahozta (v. ö.: A bárányok hallgatnak majd' 25-ször többől készült). Ezzel együtt érthető a dolog, hiszen ez inkább művészfilm, elsőre nehezen emészthető, és részemről is lehetett volna sokkal spirituálisabb, ha már ebbe az irányba ment. De egyszer érdemes lehet megnézni, emlékezetes lesz. Csak az a zene...

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Kaycee Moore (A birkaölő)
• Barbara O. Jones idény hunyt el 82 évesen.
• A gullah nép tehát többnyire Közép- és Nyugat-Afrikából elhurcoltakból állt, akik az Egyesült Államok délkeleti részén éltek, amelyet viszonylag sűrűn magára hagytak a fehér ültetvényesek az egzotikus járványok miatt. Itt húzódik egy szigetcsoport is, történetünk a ma 9 ezer lakosú Saint Helena szigeten játszódik. Mivel ezen a környéken voltak a polgárháború első konfliktusai, azonnal az északiak oldalára álltak és ők voltak az első felszabadított déli rabszolgák. Jelenleg kb. 200 ezren élnek.
• A déli feketék a rossz körülmények ellenére csak az első világháború során kezdtek nagyobb számban Északra költözni, amikor egyrészt még tovább romlott a helyzet Délen, másrészt Északon égető munkaerőhiány lett a háború miatt.