Cselekmény: A palesztin Amjad, Omar és Tarek jóbarátok és nem mellesleg akciót szerveznek az izraeli katonák ellen. Amjad és Omar is egyébként szerelmes Tarek húgába. De előbb az akció jön, amelyben Amjadra van kiosztva a mesterlövész szerepe, míg a többiek a logisztikával törődnek. Az akció sikeres, egy éjjel lelőnek egy izraeli katonát, majd látszólag sikeresen meglépnek nyom nélkül, ám másnap, épp amikor Omar megkérné szerelme kezét Tarektől, izraeli ügynökök jelennek meg és elkapják Omart. Börtönbe szállítják, ahol megkínozzák, és bár Omar nem mond semmit, egy félreérthető megjegyzése miatt életfogytiglanra ítélhetik. Alkut ajánlanak: ha Omar segít elkapni Tareket, akit az elkövetőnek hisznek, elengedik...

Téma: Bár megjelenik a háttérben az izraeli-palesztin konfliktus, igazából ez nem több egy fordulatos thrillernél és nem pedig egy lélektani frámáról van szó, ahogy a fenti cselekményből gondolnátok. Persze lehetne mondani valami nagy általánosságot arról, hogy hogyan teheti tönkre a politika, a gyűlölet az emberi kapcsolatokat, de jobban szeretem a konkrétumokat.

Tartalom: gyorsan elhelyez minket a világban a kezdőképsor, ahogy Omar próbál átmászni a biztonsági óriásfalon, illetve hogy átvegyük Omar nézőpontját, a katonák még egrecíroztatják is (az izraeliek egyébként végig negatívan vannak feltüntetve, ebből a szempontból propagandisztikus a film). Ezután viszont teljesen rózsaszín a történet, a fiúk gyerekkori barátok, szépek, fiatalok, ügyesek, viccesek, Tarek húga pedig csinos, kellemes nézni a szerelmüket. Aztán ugrás vissza a rideg valóságba, a fiúk megölnek egy katonát, Omart elkapját és felháborító módon megínozzák, majd érkezik a tipikus manipulatív karakter, Rami ügynök, aki jó zsarut játszva alkut ajánl Omarnak. Gondolhatnánk, hogy akkor ez egy lelki tipródos dráma lesz, de nem, Omar erős jellem és mindig a helyeset cselekszi - csak épp hogy mi a helyes, azt nem tudhatja a hazugságok hálójában. Jelképes mozzanatként a történet végére már túl erőtlen lesz, hogy újra átmásszon a falon.

Forma: Az Al qods fee yom akhar óta láthatóan sokat fejlődött Abu-Assad, már sokkal filmszerűbb, dinamikusabb a film, a színvilág melegen élénk, jólesik nézni a képeket. Tökéletesek, ugyanakkor nincs bennük semmi újszerű, amire rá lehetne csodálkozni. Zene nincs, a színészek nagyjából rendben vannak, bár a főbb szereplők közül nem Omar, hanem Amjad a legjobb.

Élmény: Szóval Abu-Assad fejlődött, most már képes kellően a háttérben tartani a politikát és jobban a műfajra koncentrálni, így viszont a mondanivaló vész el (nekem semmi se jó...). Talán az elmúlt filmek összhatása vagy egyszerűen csak ma különösen érzékeny voltam, de az igazságtalanságkra amúgy is fogékony vagyok, így eléggé megérintettek az Omarral kapcsolatos kegyetlenkedések