Cselekmény: A fiatal férfi, Min orvosnál van bőrkiütéssel, két barátnője kísérte el, Roong, akivel jár és Orn, egy idősebb nő, akinél valószínűleg laknak. Min inkább meg sem szólal, mert valójában illegális bevándorló Burmából és kellene neki egy orvosi igazolás, amivel munkát vállalhat, de az orvos ezt nem adja meg iratok hiányában. Orn zöldségekből és krémekből próbál orvosságot készíteni Minnek, közben pedig próbálja férjét rávenni, hogy vállaljanak még egy gyereket. Roong dolgozni megy, de délután inkább hamarabb lelép, hogy Minnel kirándulni menjen a dzsungelbe...

Téma: Weerasethakultól már megszokhattuk, hogy nem igazán konkrét vagy legalábbis nem a mi nyugati fogalmaink szerint, így ezúttal sem tudok témát írni; fontosabbak az érzelmek, hangulatok. A rendező elmondása szerint egy érzelmi katasztrófafilmmel állunk szemben, ugyanakkor katasztrófát én nem éreztem igazán Orn elkeseredettsége mellett. Az egész hangulata inkább egy álomszerű, kortalan idill volt minden fájdalom ellenére.

Tartalom: Rögtön bele az orvosi vizsgálat közepébe, majd irány Orn férjének munkahelye, utána Roongé, végül elindulnak autóval a dzsungelbe. Ez teszi ki a történet majdnem felét és ez alapozza meg karaktereinket, bár ahhoz képest, ami jönni fog, talán feleslegesen. Ugyanis majd' egy óra elteltével jön csak a főcím, miközben a dzsungelbe tartunk. Tipikus weerasethakuli elem kimenni a dzsungelbe, ami a valóságon kívül létező, misztikus helyszín, ez pedig felerősíti az érzelmeket, noha innentől kezdve alig beszélnek karaktereink. Min burmai illegális bevándorló, töredezetten beszél thaiul, cserébe hallhatjuk a gondolatait narrációban: egy dolog jár a fejében, jó munkát szerezni. Számomra kissé elhanyagolt karakter Roong, bár tesbeszédéből kiderül, hogy ragaszkodik Minhez és nem szereti munkáját. Az igazi főszereplőnek Ornt érzem, aki rossz idegállapotban van, kétségbeesetten gyereket szeretne (az előző tragikusan meghalt), de már kiöregedőben van, illetve vágyik Minre, de a férfi mással van. Ha van katasztrófa a filmben, akkor az az, amikor elsírja magát magányában. Néhány elejtett szó társadalmi képet is fest (az illegális bevándorlás, a karenek, a határvidék és szellemei), de ezekbe kár lenne szerintem belemenni. Van néhány kiemelt jelkép, ilyen a szexualitás, az ételt ellepő hangyák és Min bőrbetegsége, valamint az azt kezelendő fura krém, de őszintén szólva ezeket nem tudtam megfejteni, bár sejtéseim vannak, főleg a bőrbetegség utal talán a porladó testre.

Forma: A lényeg azonban a külsőségeken van, hiszen alig történik valami és párbeszéd sincs sok. Hosszasan, lassan mutatják a dzsungelben heverésző főhőseinket, a napsütötte erdő édeni állapotokat idéz, annál erősebb a kontraszt a benne lévő emberekkel, akik mind bizonytalanul szoronganak. A lassúság időt ad, hogy mi is elmerüljünk abban az ézésben, ami karaktereinkben lehet. Hipnotikus talán nem lett, de nálam működött. A szexjelenetek pornográfok, szerintem feleslegesen, bár az éteri dzsungel és az alantas emberi végülis jók ellenpontoknak. Időnként a képen megjelennek Min primitív, kiírt gondolatai és rajzai, ez is az őskori, eredendő érzelmeket jelzi. Időnként a beállítások, képkompozíciók sem rosszak (pl. Min várakozása Ornra vagy amikor Roong kézenfogja Ornt), de nincs belőlük elég. A csend dominál, kevés a párbeszéd és szinte bántó, amikor egy-egy modern popdal felcsendül még a városi részeknél.

Élmény: Ez most jobban átjött, mint a többi Weerasethakul-film, talán mert még az egyik első volt és még jobban érdekelte a rendezőt, mi van a nézőkkel. De nem annyira filmnek érzem, hanem inkább videóinstallációnak, mozgó fényképeknek.