Cselekmény: 1912-ben járunk - nincs jelentősége, de szeretem megjelölni a kort. Don (Fred Astaire) és Nadine (Ann Miller) ünnepelt sztártáncospár, Don szerelmes is Nadine-be. Nadine azonban egyrészt egy közös barátba, Jonathanba szerelmes, másrészt önállósulni szeretne szakmailag is. A veszekedés során Don hozzávágja, hogy ők együtt valakik, ő tette naggyá Nadine-t és bárki másból is képes lenne kihozni ugyanezt. Így esik meg, hogy felindulásában Don egy kocsmában az első szembejövő pincérnőt, Hannah-t (Judy Garland) felveszi maga mellé és nekiáll betanítani. Csakhogy Hannah-nak nem erőssége a tánc, az első fellépés nem is sikerül túl fényesen, de aztán Don rájön, hogy nem egy második Nadine-t kell csinálni Hannah-ból, hanem hagyni kibontakozni. Aztán Hannah belefut Jonathanba, aki első pillantásra beleszeret a lányba...

Téma: Ha nagyon erőltetjük, beleláthatjuk a "légy önmagad" mottót, hiszen Hannah onnantól virágzik ki, hogy önmaga lehet és nem utánoznia kell valakit, de ez minimális része a cselekménynek és sokkal inkább egy táncos revüt láthatunk túlbonyolított románccal.

Tartalom: Kezdjük egy kis címmagyarázattal: New Yorkban nagy hagyománya van a húsvéti felvonulásnak, ahol igyekszik mindenki nagyon divatosan felöltözni, kb. az 1950-es évekig tartott a fénykora, ma már jóval kevésbé divatos. Ezért nyit azzal a történet, hogy Don menő kalapot keres Nadine-nak és ezért van jelentősége az utcai megmutatkozásnak. Szóval Don és Nadine menő áncospár, Don szerelmes Nadine-ba, Nadine pedig Jonathanba, akinek ezt leszámítva semmi szerepe sincs. Nadine önállódna, Don ezért bánatában bebizonyítaná, hogy bárkiből sztárt faraghat, ez lesz Hannah, aki kétballábas ugyan, de aztán rájönnek, hogy ezért nem a tánc-, hanem az énektudását kell villogtatni. Eközben Hannah beleszeret Donba, Jonathan pedig Hannába és mindenki féltékeny mindenkire szakmailag és magánéletben is, ennyi a sztori. A humor mérsékelt, kabarészerűen a félreértésekből adódik. A zene és a tánc többnyire indokolt, hiszen táncos-énekesekről van szó. Nagy karakterfejlődés nincs, csak a szerelem kialakulását láthatjuk, bár ez is csak vallomásokból derül ki.

Forma: Értelemszerűen a fő látványelem a tánc, esetleg még megemlítendőek a szép színek és az arra fogékonyaknak a korabeli divat (ne feltjsük, egy harminc évvel korábbi divatot kellett megjeleníteni). Visszatérve a táncra, az első koreográfia nagyon ütős (ha ha), amikor dobszólót építenek a táncba. Sajnos ez a csúcspont, a többi se nem ötletes, se nem művészi, ami gondolom részben adódhat abból, hogy Garland nem táncos, Astaire meg nem énekes. Pedig Miller és Astaire is ügyesek, csak hát a tánc önmagában engem nem izgat fel. A dalok dallamosak, könnyen megjegyezhetőek, de nem túl emlékezetesek. Van még egy érdekesebb technikai megoldás, amikor a háttértáncosok normál tempóban mozognak, Dont pedig belassítják; ez látványos, bár sok értelme talán nem volt. A színészi teljesítmény sem volt túl erős, de hát nem erről szól a dolog.

Élmény: Nagyon egy kaptafára épültek a korszak musicaljei, így a külnbség csak minőségbeli. Persze van némi fejlődés az 1930-as évekhez képest, de a táncok pl. kevésbé kifejezőek, így az pont visszalépés volt. A történet sablonos, egyszernézős film, de a Drum Crazy maitt mindenképpen érdemes.

Érdekességek:

• Korábban láttuk:
  • Judy Garland (Óz a nagy varázsló, Találkozzunk St. Louis-ban, Csillag születik)
  • Fred Astaire (Egymásnak születtünk, A zenevonat, A pokoli torony)
  • Ann Miller (Így élni jó, A sötétség útja)
• Eredetileg Gene Kellyé lett volna a főszerep, de bokatörés miatt ez meghiúsult, ami pont kapóra jött a pihenésből visszatérő Astaire-nek.
• A filmben sokat emlegetett Ziegfield egy broadwayi revü volt 1907-1931 között.