Cselekmény: 1923, Japán. A fiát egyedül nevelő özvegyasszony (Iida Csoko) szűkös anyagi helyzete ellenére gimnáziumba küldi tehetséges fiát, Rjoszukét (Himori Sinicsi) abban bízva, hogy majd Tokióba kerül és jó élete lesz. Bő tíz évvel később Rjoszuke valóban Tokióban él már, anyja pedig meglátogatja. Meglepetésére fia már megnősült és gyereke is született, azonban az is meglepetés, hogy a kezdő tanári szakma nem fizet olyan jól...

Téma: Az egyszerűség mélysége, ahogy egy írás fogalmazott. Kicsit ugyanaz, mint az összes többi Ozu-film: családi dráma pozitív érzelmekkel, amely nem feltétlenül akar oda kilyukadni, hogy minden jó vagy minden rossz lett végül, megfér a tragédia és a remény is. Egyben tág utalás az aktuális viszonyokra is, hiszen Japán elég rosszul állt az 1930-as években.

Tartalom: Kicsit spoileres leszek, de ez egy Ozu-film, szóval nem kell fordulatokra számítani. Osszuk szokás szerint három részre a cselekményt: az első az 1920-as években játszódik, ahol egy felfutó Japánban a tehetséges Rjoszuke tanára hatására továbbtanul és Tokióba költözik. Amúgy sem tehetős anyjának ez nagy áldozat, de a fiú reményei miatt belemegy. A második rész már az 1930-as évek küszködő Japánjában játszódik, ahol az anya velünk együtt szembesül azzal, hogy hiába az áldozata, Rjoszuke nem lett menő értelmiségi, de még a régi tanár sem. Bár Rjoszuke mindent elkövet, hogy anyja Tokió szebb arcát lássa, ő maga anyagilag küszköd és otthonuk is szegényes. Ezt a harmadik részben beszélik ki, amikor az anya számonkéri fia ambícióit, elvégre hatalmas áldozatot hozott érte, és meg is lesz a hatása, Rjoszuke újra elszánja magát. Anyja azonban nem érti fia panaszát és a kor nehézségeit, hogy ami 10-15 éve még valóban jólétet teremtett volna, a kor viszonyai közt nagyon kevés. Ehhez képest csak mellékszál az ozui meleg humanizmus, hogy rendre példákat kapunk arról, hogy embernek Rjoszuke egyáltalán nem lett rossz és ezt épp a szegénységnek köszönheti. A végén a fiú optimista, az anya azonban részben mégis csalódott és megtört.

Forma: Először is ez Ozu első hangosfilmje, de nincs különösebb jelentősége neki, akár helyettesíthették volna feliratokkal is a párbeszédeket, a zene pedig alig hallhatóan van jelen hangulatfokozóként. Egyetlen kikacsintás erre, amikor moziban büszkén mutat a fiú anyjának egy német hangosfilmet. A színészek a végtelenül merev japán etikett szerint viselkednek, ami ugye megint kifejezetten ozus, hiszen a nyugodt felszín alatt tudjuk, hogy háborgó érzelmek feszülnek. Képileg töredezett, túlságosan epizodikus, ugyanakkor már jelen vannak a tipikusan ozus háztartási életképek, mint a teáskanna vagy a száradó ruhák, ami pl. a hentesnél nagyon hatásosak, máshol kevésbé. Nem beszélve a tatamiszintről és a lassú, kimért kamerába beszélésről. Megjelenik egyfajta a hagyományos vidék és a modern urbanizáció ellentéte is, hiszen míg vidéken minden jó, a modern Tokiónak csak a csúnyább arcát láthatjuk a szemétégető és a szegényes házak képében.

Élmény: Azt hiszem az eddig látott Ozu-filmjeim közül ez jelenti az igazi átmenetet nemcsak a néma és a hangosfilmjei között, de a vígjátékibb és a drámaibb megközelítés között is, én pedig az előbbit jobban tudom szeretni. De szinte didaktikus nyíltsága ellenére (?) ez a film is abszolút hatásos és működik érzelmileg, és jó, hogy nem vegyesen hagyja a végét és nem viszi el a kizárólagos hepiend vagy tragédia irányába.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Iida Csoko (Tokiói kórus, Csapongó képzelet)
  • Himori Sinicsi (Íme egy apa, Élni)
  • Rju Csisu (Az az éjszakai asszony, Megszülettem de, Csapongó képzelet, Íme egy apa, Társasházi élettörténetek, Késő tavasz, Búzaősz, Tokiói történet, A szaké íze, Rőtszakáll)
  • Aoki Tomio (Megszülettem de..., Csapongó képzelet)