Cselekmény: 2011, Egyiptom. Az arab tavasz hatására Egyiptomban is tüntetni kezdenek a fiatalok Kairó főterén, aminek meglesz a hatása és a 30 éve uralkodó diktátor lemond. Ideiglenesen a hadsereg veszi át a hatalmat, ám változás nem történik, sőt: a téren újra összegyűlteket ugyanazokkal az erőszakos módszerekkel kergetik szét, a vezetésben pedig nincs változás. A tüntetők ismét visszatérnek nagy számban, ám az egységük is megbomlik, amikor az egyik résztvevő, iszlamista szervezet titokban tárgyalni kezd a hadsereggel...

Téma: A dokumentumfilm a 2011-2013 közötti eseményeket örökítette meg, amikor az arab tavasz hatására Egyiptomban is nagy tüntetések kezdődtek. A vége azzal az ideával zárul, hogy az emberek akarata, szabadságvágya érvényesülni fog.

Tartalom: Nagyon minimálisan felvázolják a helyzetet: Egyiptomban harminc éve diktatúra van, ezt pedig néhány sokkoló kínzásos/halott képpel illusztrálják, ami azonnal segít a nézőnek érzelmileg azonosulni. Az eseményeket három főszereplő tevékenységén keresztül követhetjük: Ahmed városi szegény, aki folyamatosan próbál érvelni; Magdy a konzervatívabb iszlamista, aki a tüntetők és a szervezete között őrlődik; a hollywoodi színész Khalid felel a kommunikációért, igyekszik mindent rögzíttetni, ő tolmácsolja a helyzetet külföld felé. Szóval a tüntetések elindulnak, a diktátor lemond, a katonaság ideiglenesen átveszi a hatalmat, ám ezzel gyakorlatilag katonai diktatúra köszönt be az országba, így a tüntetők maradnak, de ez már sok halálos áldozattal jár. Közben szakadás következik be az iszlamistákkal, akik a tüntetőkkel ellentétben már nem csak az aktuális diktátorokat akarják elzavarni, hanem politikai színtérre is lépni, hiszen anélkül nem lesz eredmény. Újabb és újabb diktátor kerül hatalomra, a tüntetők pedig újra és újra tüntetni kezdenek. Időnként megszólításra kerül a másik oldal is, de nem túl hízelgő színben tüntetik fel a katonai vezetőket. A narratíva egyszerre személyes és nagyívűbb, de azért a szubjektív tudósítás uralkodik és sok minden nincs elmagyarázva, kifejtve. A lezárása derűlátó, miszerint addig folytatódnak a tüntetések, amíg nem lesz egy jó vezetője az egységesen fellépő egyiptomi népnek.

Forma: Dokumentumfilmes forma kézikamerával az események sűrűjében, ami már önmagában elismerésre méltó, bár nem tudom, ebből mennyi a saját felvétel (mindenesetre a rendező is megjárta a börtönt). Hírcsatornák bevágásai, YouTube-videók színesítik a saját felvételeket. Az akciót főszereplőink magánélete és narratívái szakítják meg, a rossz fordulatokat pedig mindig brutális erőszakkal érzékeltetik. Ezen a téren nem szégyenlős a film, 18 éven alul nem ajánlom. Visszatérő motívum egy graffiti, amely az eseményekkel együtt bővül szebb vagy csúnyább irányba. A zenét a forradalom ünnepelt bárdja, Ramy Essam szolgáltatta helyszíni koncertjeivel. A dalok fülbemászóak és lelkesítőek.

Élmény: Visszahozta az 1960-as évekbeli latin filmek hangulatát, szinte saját bőrünkön érezhetjük a valódiságát, főleg, hogy ez időben is sokkal közelebb van. Nem vagyok benne biztos, hogy rám lelkesítően hatott-e inkább vagy kiábrándítóan, mert bár Ahmedék reményteliek maradtak, nekem tragikus látni, hogy még mindig itt tart a világ, és hát az újabb és újabb diktátorok is azt jelzik, hogy a tüntetések rövidtávon legalábbis nem értek el semmit. Vizuálisan nem túl izgi, dokumentumfilmnek fontos kordokumentum.

Érdekességek

• Eredetileg nem ezt a filmet a mutatták be, Morszi megválasztása előtt véget ért. Azonban amikor ő is kudarcot vallott és újra tüntetések kezdődtek, a rendező visszament további anyagért, majd újravágta a filmet megtoldva egy újabb évvel.
• A kiábrándultságot erősítendő, a tüntetéseknek nem lett szép vége, 2014-től a hadsereghez kötődő al-Sziszi vezeti az országot és mélyebb diktatúrába süllyedt, mint korábban.
• Mubarakot 2011-ben elítélték, de rövidesen szabadon engedték. 2020-ban hunyt el. Morszit szintén ítéllték, ő börtönben halt meg 2019-ben. Magdyt 2015-ben letartóztatták és azóta eltűnt.
• Érdekességképpen itt egy magyar beszámoló is az eseményekről.