Cselekmény: Oliveiro épp nászéjszakáját hálná el, amikor felbukkan egyik, nem túl jóindulatú bátyja, hogy anyjuk haldoklik és utazzon haza azonnal. Oliveiroék hárman vannak testvérek, egyikük sincs oda a másikért és mindenki az örökségre pályázik, de az anya csak Oliveiroban bízik. Elküldi fiát a szomszéd városba a tanácsosért, hogy vele írathasson végrendeletet. Oliveiro buszra száll és nekiindul az útnak, ami persze rendes úthálózat hiányában korántsem egyszerű. Nem elég a nehézkes haladás, de a sokféle utas közben még állandóan drámázik is. Oliveirot például régi szerelme, Raquel el akarja csábítani, akit viszont egy képviselőjelölt (Manuel Donde) ostromol. Egy vagyonát vesztett ember jó állásban bízva utazik, egy terhes nő pedig nőgyógyászhoz tartana, de persze a szülés megindul még a buszon...

Téma: Mivel a történet java a buszon játszódik, hamar leesik, hogy mint a börtön vagy az iskola, ez is a társadalom jelképe, amin persze különféle társadalmi csoportok képviselői utaznak. Ugyanakkor ez eléggé epizodikusra sikerült, nem ad pontos keresztmetszeteket. A történet kerete, Oliveiro anyjának öröksége pedig nyilván Mexikó örökségét és jövőjét jelenti, de az egész amúgy allegorikusan az élet.

Tartalom: A kerettörténetben tehát egy helyi szokás szerint Oliveiro és friss házastársa a paradicsomi szigetre hajókáznának elhálni nászukat, amikor durván közbeszól bátyja a gyakorlatias helyzettel: anyjuk haldoklik, kié legyen a vagyon? Oliveiro bátyjai maguknak szeretnének mindent, az anya viszont a fővárosi lakását a még jövő előtt álló, kisfiú keresztfiának adná. Hogy jogilag kicselezzék a testvéreket (eddig mexikói történet), Oliveiro elbuszozik a szomszéd városba, a buszon pedig vegyes társaság gyűlik össze (ez pedig a társadalmi vetület). Ezeket elvileg saját élményekből szedték össze, viszont nem igazán koherens, sok szereplőnek kevés tér jut és túl sok idő jut a humorosnak szánt perlekedésekig. Mert ez egy vígjáték akarna lenni, csak a poénok hiányoznak belőle, még ha néhány helyzet megmosolyogtató is. A történet gerincét Raquel csábítási kísérletei adják (ennek a fő jelképe az alma), miközben számos jellegzetes, jelképes epizód szakítja meg az utat (pl. a szülés, amit természetesen halál is követ). Nevesített karakterek az elvesztett birtokáért küzdő, egykori arisztokrata, a katalógusból baromfit áruló külföldi, de elsősorban a képviselőjelölt, aki ennek ellenére nem sok politikai nézőpontot ad a filmhez.

Forma: 15+ Bunuel-film után azért már valamennyire tisztában vagyok Bunuel vizuális nyelvével, ami általában nem túl izgalmas és kimerül egy-egy szürreális jelenetben. Fura mód, most nem mutatkozott meg a lábfétise sem vagy legalábbis nem vettem észre. A buszon a vetített háttér, illetve a makettbusz fájóan mesterkélt volt, de hát 1952-ben vagyunk. Tehát egy szürreális álomjelenetet ezúttal is kaptunk, de felesleges róla külön beszélni. Egy-két mexikói dallam felcsendül, az aláfestő zene kifejezetten vígjátéki. A színészek nem voltak túl jók, de egy ilyen filmnél nem is kell mély drámaiságot megjeleníteni. Szóval csak a képeiért nem érdemes megnézni.

Élmény: ...mondjuk annyira a sztorijáért sem. Nagyjából átjön, de azért 1952-es mexikóiként bizonyára áthallásosabbak voltak a jelenetei. A humora már talán ekkor is elavult volt, társadalomrajznak messze nem pontos vagy elég koherens, élet-allegóriának kevés. Rossz film? Nem, csak nincs eléggé kidolgozva, ami fura, hiszen két évvel korábban Bunuel képes volt letenni az asztalra a régió, a világ és saját maga egyik legfontosabb filmjét, Az elhagyottakat (1950), az ötvenes évek második felétől pedig újfent megtalálta a saját hangját, de a kettő között valamiért elveszett volt.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Luis Aceves Castaneda (Nazarin)
  • Manuel Donde (Dona Barbara, La Otra, Enamorada, Sierra Madre kincse, Ő, Archibald de la Cruz bűnös élete, A szent hegy, Alucarda)
  • Roberto Cobo (Az elhagyottak)