Cselekmény: Laci tipikus fiatalként a háta közepére kívánja a munkát, nulla tiszteletet tanúsít az idősebbek vagy bárki és bármi más irányába, és bár van valami félig kamu munkája, egy nap úgy dönt, hogy nem befizeti a rábízott pénzt, hanem elveri. Taxizik egyet, krémest vesz, kifizeti az adósságát. Ahogy kicsit belelátunk az életébe, egy fokkal érthetőbbé válik viselkedése, hiszen nagynénje félig bolond, anyját nemrég megverték és kirabolták, nem kecsegtet sok jóval a jövő...

Téma: Elvileg ezt a kilátástalanságot kellett volna leszűrnöm a filmből, hogy bármi is történik, Laci nem lesz boldogabb, de ez nekem nem igazán jön át a történetekből, hiszen a pénzköltésen kívül nem is próbálkozik mással, a film pedig nem igazán ad támpontokat.

Tartalom: A cselekmény szándékosan szétzilált, nehezen követhető, többször elkalandozik és másik történetbe kezd, mielőtt visszatérne az amúgy semmit sem csináló Lacihoz (eredetileg háromszor ilyen hosszú volt a film hosszabb mellékszálakkal). Hiányoznak a konkrétumok és a hangsúlyosabb cselekménypontok, a bevezető cselekményt se tudtam magamtól helyesen leírni. Szóval adott Laci, a jellegzetesen nemtörődöm fiatal, aki un mindent, csak nem tudjuk, miért. Aztán gondol egyet és meglép a munkaadója pénzével, hogy egész nap azt csináljon, amit akar, amibe beletartoznak olyan dolgok is, amelyek egyáltalán nem kerülnek pénzbe, mint pl. a kuka felgyújtása. De nem örül sem a luxusétteremnek, sem a leégett kukának. Látszólag egyetlen valódi vágya van, találkozni egy színésznővel, aminek persze még a közelébe sem kerül. Eközben minden helyszínen kikerül a fókuszból és más karakterek kerülnek előtérbe pár percre, pillanatra. Sokan elsősorban ezért dicsérik a filmet, mert megmutatja a kor hétköznapjait. Kis terük miatt a karakterek sekélyesek maradnak, bár nem is ez a funkciójuk, viszont cserébe viszonylag sokszínűek, már amennyire ez lehetséges a szocializmusban. A cím egy 1950-es évekbeli sláger a szíveket meghódító Valentinoról (annak eredetije pedig egy német dal).

Forma: Ez már érdekesebb, ahogy említettem, a kamera gyakran elfelejti Lacit és másokat követ vagy emel ki, illetve jellemző, hogy egy képen belül több esemény történik. A képi kakofóniát a hang is követi, gyakran elfojtják egymást a párbeszédek, a zene. Csak részben megírt a forgatókönyv, helyenként inkább dokumentarista, a szereplők amatőrök, de ez egyáltalán nem látszik rajtuk, hiszen jó eséllyel csak magukat adják. Kellemesen formabontó eleme a filmnek a feliratok használata, amelyek hol megelőzik a karakterek gondolatait, szavait, hol kiegészítik, magyarázzák azokat.

Élmény: Kapásból az újhullámos filmek jutottak eszembe róla, bár ez már egy fokkal túlmutat rajtuk a hagyományosabb narratíva felbomlása miatt. Na meg azért is, mert nem értettem, mit néztem, nem igazán állt össze a kép, hogy ezt most hogyan kellene értelmeznem. A formanyelve kezdetben érdekes volt felerősített zenével és a feliratokkal, de ezek újszerűsége nem tartott sokáig. Több segítséget, nagyobb összeszedettséget vártam volna tőle, persze azzal pont a lényege veszne el.