Cselekmény, téma, tartalom: Ahogy A veszélyes élet évében (1982) is láthattuk, 1965-1966 során az indonéz hadsereg rendszerellenes tisztogatásba kezdve mintegy egymillió emberrel végzett. Dokumentumfilmeseink felkerestek néhány egykori elkövetőt, és ahogy már a bevezető szövegben is írták, arra kérték őket, hogy ők alkossák újra a jeleneteket, hogyan zajlottak az események, az elkövetők pedig nemhogy kerülték volna a témát, hanem készségesen segítettek. A film mégsem az események dokumentálásáról szól, hanem arról, hogy ők hogyan dolgozták fel a gyilkosságokat. A főszereplő Anwarnak például hiába vannak rémálmai tettei miatt, elhessegeti őket azzal, hogy alapvetően jót tett vagy hogy a pénzért csinálta. Hasonlóképp még a jelenkori (2012-es) alelnök is dicsőítette az elkövetőket a gyilkosságokat relativizálva, hogy a demokrácia elégtelen és szükség van a törvényen kívüli erőszakra is. De nem csupán az elkövetőkről és a múltról szól a dokumentumfilm; bár a jelen csak pár pillanatot kap, talán épp ezért sokkal erősebben jön át, hogy a diktatúra 1998-as bukása ellenére ugyanazok az emberek vannak hatalomban, sőt, az egykori áldozatok kénytelenek jó arcot vágni ahhoz, hogy ugyanezek az elkövetők továbbra is hatalmi erőszakot gyakoroljanak rajtuk, és eközben az átmentett hatalom miatt továbbra is hősöknek számítanak sokak szemében. A filmkészítés ugyanakkor pszichodrámai eszközként működve lassan ráébreszti Anwart, hogy mit tett.

Forma: A szokásos dokumentumfilmes formát az dobja fel valamennyire, hogy a készülő filmnek vannak látványelemei. Nyilván alaposan megvágták a hatás kedvéért, de egész bizarr dolgok jönnek ki abból, hogy a filmrajongó Anwarék megpróbálják lemásolni fiatalkori kedvenceiket (western, musical, gengszterfilmek) az 1970-es évek élénkszínű divatjában, ehhez pedig párosul a vérfagyasztó történelem és a közönyig elfojtott jelen. Kiválóan fokozzák ezt a bizarr élményt a "színészek", akik eleve fura, excentrikus figurák, nem beszélve ugye arról, hogy olyanokkal kérkednek, amikről mások mélyen hallgatnának.

Élmény: A koncepció ügyes, de persze ehhez kellett, hogy adott legyen a megfelelő társadalmi környezet, amiben a bűnösök kérkedhessenek bűneikkel, különben tipikus dokumentumfilm lett volna. Érzelmileg nagyon jól működik, annyira, hogy el sem hisszük, hogy valódi megszólalókat látunk. És pont ez a legfőbb problémám; lehet, hogy csak túlontúl óvatos vagyok, de túl "szépnek" tűnik az egész, hogy igaz legyen és ne a végletekig összevissza vágott anyagból hozza ki azt a rendező, amit láttatni akar. Elvileg Anwar látta és elégedett volt a filmmel. A másik problémám, hogy propagandisztikusan egyoldalú volt a nézőpont. A rendező ugyan elmondta, hogy itt nem törileckét akart tartani, de ettől függetlenül hozzátartozott volna szerintem az összképhez, hogy rendes kontextusba helyezze, mi miért történt. Mindettől függetlenül nem vonom kétségbe az igazságát és ez az újfajta megközelítésmód valóban elismerésre méltó, hatásos film.

Érdekességek

• Bemásolva A veszélyes élet évéből (1982) a törileckét: Indonézia 1949-ben vívta ki függetlenségét Hollandiától, első demokratikus elnöke azonban előre vetítve a jövőt, megunta az áthidalhatatlan politikai ellentéteket, ún. irányított demokráciát vezetett be 1959-ben, hogy elhallgattassa ellenfeleit és egyre nagyobb hatalmat építsen ki magának. Az addigi fő támaszt jelentő hadsereggel szemben egyre nagyobb teret engedett a kommunista pártnak, hogy ellensúlyozza a hadsereg befolyását, ezért, miután népszerűsége is csökkenni kezdett egyre diktatórikusabb kormányzása és a romló gazdaság miatt, a hadsereg egy csoportja 1965-ben sikertelenül megpuccsolta. A puccsot a kommunistákra kenték és legalább félmillió párttagot vagy szimpatizánst öltek meg (egyes becslések szerint hárommilliót), másfélmillióan börtönbe kerültek. Az egyensúly felborult, a népszerűtlenség miatti zavargásokra hivatkozva pedig 1966-ban az elnök (vélhetően kényszerből) átadta a hatalmat a hadseregnek. A hadsereg a Nyugat mellett kötelezte el magát és ez gazdaságilag jót tett az országnak, jelentősen csökkent a szegénység, de közben a hadsereg ezrekkel végzett, ha szembe mertek szegülni a rendszerrel. Az 1997-es ázsiai pénzügyi válság vetett véget uralmuknak, így kisebb átmeneti időszak után 2004-ben demokratikus választások jöhettek.
• Persze ahogy a filmből is kiderült, nem volt valódi rendszerváltás ott sem, az előző rendszer büntetlenül éli mindennapjait továbbra is a társadalom felső rétegében, noha a jelenlegi elnök programjában megígérte, hogy foglalkozni fog a gyilkosságokkal. Ebből annyi lett, hogy épp az elmúlt hetekben bocsánatot kért az esetleges jogsérelmekért.
• A film ötlete onnan jött, hogy a rendező épp anyagot gyűjtött egy másik indonéz témával kapcsolatban, aztán megismerkedett az 1965-1966-os eseményekkel, és elkezdte meginterjúvolni az áldozatokat, a hivatalos és nemhivatalos szervek azonban folyamatosan akadályozták finoman szólva. Ellenben ők maguk nagyon szívesen meséltek, ekkor gondolt egyet a rendező, hogy az áldozatok helyett inkább az elkövetőkkel forgasson. Az összképhez azért még hozzátartozik, hogy az országban jellemzően ez tabutéma, csak azon a környéken számít dicsőségnek a dolog, ahol épp forgatott.