(kép: dbknews.com)
A Wikipedia szerint a reakcióvideó műfaja az 1980-as évekbeli Japánban fejlődött ki; aki nem ismerné ezeket, a lényegük annyi, hogy adott személy néz egy videót és kommentálja vagy legalábbis meglepődik/megijed/nevet... stb. rajta. A titka állítólag abban rejlik, hogy képesek vagyunk a videóssal olyan szinten együttérezni, hogy mi is átéljük azt, amit valójában csak ő él át.
Már nem tudom, én mikor lettem a rabjuk, de az biztos, hogy a koronavírus alatt robbant be igazán a dolog, amit az is bizonyít, hogy kevés videósnál látok 2020-nál régebbi részeket, de bizonyára közrejátszott az is, hogy sokáig ment a szerzői jogi hercehurca a YouTube-bal. Vannak emlékeim sorozatok váratlan eseményeihez készült reakcióvideókról, de valószínűleg én is a karantén tájékán kezdhettem a kelleténél többet nézni őket, először zenei és vicc témakörben, filmeket már inkább csak 2023-ban.
Vicceskedő leegyszerűsítéssel két csoportra bontanám a videósokat, van akinek nem kellene csinálnia és van akinek igen :) A rosszabbak közé azok tartoznak, akik látványosan rácsodálkoznak arra is, amire nem kellene, illetve a fogalmatlanok, akik észre sem veszik, mikor és mire kellene reagálniuk. A jobbak közé tartoznak az értelmesebb, őszinte átlagemberek, illetve a szakemberek. Ők a kedvenceim, hiszen nem csupán átélhetjük velük a filmet, hanem kapunk szakmai elemzést is, és ebből tanulhatunk.
Ezzel el is értünk a poszt tárgyához, avagy mik a fő szempontjai a tevékenységnek (azaz a reakcióvideó-nézésnek)? Ahogy az előbb és a bevezetésben is írtam, a legfontosabb az, hogy újra átélhetjük a filmélményt, ráadásul társaságban. Ehhez megkapjuk még az isteni nézőpontot is, hiszen mi már tudjuk, mi fog történni. És ugye mindig jól esik, ha másnak is tetszik, ami nekünk tetszett. (Ezt pedig készségesen kielégítik videósaink, minden tetszik nekik, és persze sosem látták még korábban a legnagyobb klasszikusokat sem - mondjuk 2014-ig én sem, úgyhogy nem lehetetlen, csak gyanús :)
Ez azonban csak vígjátékoknál és fordulatos történeteknél működik - nálam legalábbis - , abban már nem lelem örömöm, ha valaki megijed vagy sír, de abban igen, ha valaki örül vagy meglepődik. Ebből a szempontból a csoportosításom első három tagja is jól működik, szórakozhatunk a reakcióikon. Akit van értelme nézni műfajtól függetlenül, azok a tényleges filmesek, akik rá tudnak világítani olyan szempontokra is, amiket mi átlagnézőként nem vennénk észre, akik szakmai szemmel elemeznek.
A legnagyobb fejtörést az utóbbi években nekem az okozta, hogy időpocsékolás-e, hiszen kettőből már túl lennék egy filmen is. Rögtön rávághatnánk, hogy az, hiszen mi értelme azt nézni, hogy valaki átéli az élményt, amit nekünk kellene átélnünk egy új filmmel? Na de nem ugyanilyen közvetett élmény maga a filmnézés (vagy bármilyen kultúra fogyasztása)? Minek szerezzük meg a műveltséget, ha nem élünk vele? Saját magunk gazdagítására? De minek gazdagítjuk magunk, ha úgyis meghalunk és nem kezdünk a műveltséggel semmit? Ezek mind reflektálások, reakciók. Akkor csak az alkotás maga lenne értelmes tevékenység? Na de az alkotás sem az élmény, hanem épp ugyanilyen közvetetten az élmény formába öntése. Sőt, az élmény maga is csak reakció arra a valóságra, amit amúgy is csak közvetetten érzékelünk (Amit a vaksi szemével lát? A süket fülével hall? A tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!). Na de ez már metafizika. Van értelme hát reakcióvideókat nézni? Igen, pont annyi, mint filmet nézni vagy készíteni. Persze más a minőségük, de élménynek mindegyik egyforma.
Eddig jutottam egyelőre, ami az élményeket illeti. Hogy minek van igazán értelme, azt még nem tudom és nem is tartozik ebbe a blogba. :)
