Tartalom

Berlin a második világháború után, a teljes város romokban, az emberek éheznek. A 12 éves árja kisfiú, Edmund kora miatt sikertelenül próbál munkához jutni, de némi teherautóról lehullott szenet fel tud szedni. Otthon nagybeteg apja várja, bátyja, aki a német hadseregben szolgált, ezért bujkál, viszont így neki nem jár élelmiszerjegy, illetve nővére, aki éjszakánként cigarettáért flörtöl, de lefeküdni már nem akar több juttatásért. A házban ahol laknak többedmagukkal osztoznak, hiszen kevés a lakható épület. Edmund próbál üzletelni, lopni, hogy némi ételhez juttassa családját. Egy nap  találkozik volt tanárával, aki hithű náciként azzal vigasztalja Edmundot apja betegsége miatt, hogy a gyengéknek úgyis el kell hullaniuk az erősek életben maradása érdekében. Egy fél napra hozzácsapódik egy magát lopásokból fenntartó gyerekbandához is. Apja végül kórházba kerül gyengesége miatt, ahol rendes ellátást kap, és kesereghet, hogy szívesebben halna meg, mintsem hogy élnie kelljen, bátyja pedig feladja magát a rendőrségen, így mindkettejük próbál kevésbé a család terhére lenni. A tanár és apja szavait Edmund bátorításnak veszi, ezért kórházlátogatáskor gyógyszert lop, amivel megmérgezi apját...

A történet neorealista filmként egyrészt bemutatja a háború utáni német hétköznapokat, amely a civil lakosságot épp olyan körülmények közé taszította, mint az olaszokat, másrészt Edmund középpontba helyezése sokkal allegorikusabbá tette a történetet Rossellini korábbi filmjeinél, így a személye egymaga értelmezhető az egész németségéként. Nem mellesleg Rossellini kisfia 1946-ban hunyt el vakbélgyulladásban, tehát felfoghatjuk a történetet az ő szenvedéstörténeteként is.

Megvalósítás

A film rögtön a rendező kisfiának ajánlja önmagát, ezzel meg is alapozza a személyesebb olvasatot, majd jön a film tézise, szintén feliratként: ha az erkölcs eltávolodik a természetes erkölcstől, az főleg a még fogékony gyerekeket tönkreteheti. Igazi cselekménye nincs a történetnek, Edmund inkább különféle, jelképes helyzetekbe kerül. Már a film elején sírásóként próbál elhelyezkedni, de ahogy a film során végig, innen is elküldik kora vagy egyéb tulajdonsága miatt. Otthon a családja "morális vákuumban" él: a cselekvőképtelen, terhet jelentő apa folyton erkölcsről prédikál, de ő maga is belátja, hogy felelős a helyzetért - ő a fasizmus előtti Németország; a báty (amúgy tök jogosan) nem mer jelentkezni a rendőrségen, hiszen aktívan harcolt, így viszont nem létezik a rendszerben és nem kap élelmiszerjegyet, azaz ő is csak terhére van a családnak; a nővér kacérkodik a prostitúcióval, de nem meri átlépni a határt; így hárul szinte minden munka Edmundra, akit gyerekként kezelnek, mégis felnőtt tetteket várnak tőle. Egykori tanára jelenti a náci szellemiséget, aki nemcsak szellemileg rontja meg az ifjúságot, de pedofil is; tőle kapja meg a szociáldarwinista útmutatót, miszerint az erősebb az életképes, a gyengének hullania kell - ez ösztönzi Edmundot, hogy megmérgezze apját, feláldozva őt a család jövőjéért. Csakhogy nem megkönnyebbülnek, hanem összetörnek a többiek. Tanárához megy lelki támaszért, de az megrémül, amikor meghallja, mit tett a fiú, tagadva hogy ő erre bátorította volna. A nála kicsit idősebb, utcán élő gyerekekhez menne, akikkel előző nap ismerkedett meg krumplilopás közben, de ők nem akarnak vele "dedózni". Végül már az utcán játszó gyerekek is elküldik, így egyedül marad. Elhalad a templom előtt, melynek orgonáját hosszú idő után megszólaltatja a pap, és az emberek felé fordulnak, de Edmund érzi, hogy bűne miatt már elesett a megváltástól. Már csak egy kiút van bűne alól, ha mások nem veszik le válláról a terhet: a halál.

A film legfontosabb tartalmi és vizuális eleme is azonban maga a szarrá bombázott Berlin (és itt látszik igazán, mennyit jelentett az, hogy Róma egy nyílt város volt). Rossellini központi képe, tulajdonképpen egyetlen üzenete is a romok közt bandukló kisfiú volt, a köré írt történet már nem számított neki. Ez már túlmutat az addigi, széttagoltabb neorealizmusán és előrevetíti nem csak a  későbbi Itáliai utazást, de még Antonionit is a díszletként szolgáló romok révén, amely megfeleltethető Edmund belső világának, illetve ahogy az elején említettem, általa Németországénak. Bár a színészek továbbra is amatőrök, most nem találtam bennük különösebb kifogásolnivalót. Jellemző, hogy az Edmund szerepére kiszemelt kisfiút elsősorban fia hasonlóságára hivatkozva szerződtette. De nemcsak a képek, hanem a zene is szintet lépett. Rossellini állandó zeneszerzője öccse, Renzo volt, aki eddig számomra nem volt érdekes, de ezúttal a disszonáns, horrort, német némafilmek expresszionizmusát idéző dallamai tökéletesen illettek a romokhoz.

Élmény

Rossellini e három filmjét (Róma nyílt város, Paisa, Németország nulla évben) nevezik az ő háborús trilógiájának, amely hármason szerintem jól látszódik fejlődésének iránya, ahogy egyre kevésbé cselekményközpontú és ahogy egyre inkább finomodik önkifejezése. A lezárás ellenére is hiányzott számomra a katarzis, ahhoz pedig nem volt elég nyomasztó, hogy csak a hangulatával szerezzen érvényt mondanivalójának. A képi világ a romoknak köszönhetően kifejező, de ez az egyetlen látványelem a filmben, ami nekem kevés.

Következik: Bolond, bolond világ

Tartalom

A környéket a Rakéták fantázianevű banda uralja, többször megverekedtek érte rivális bandákkal, ám most új csapat tűnt fel a színen: a puerto ricoiakból álló Cápák. Megelégelve a Cápákat, Riff, a Rakéták vezére az esti tánc után ki akarja hívni őket verekedni, amire meghívja régi alaptótársát, az azóta munkája miatt kissé eltávolodott Tonyt is. A táncesten Tony és a Cápák vezérének, Nardonak a húga, Maria (Natalie Wood - énekhangja: Marni Nixon) megpillantják egymást és azonnal egymásba szeretnek. A két csapat tagjai persze rögtön szétválasztják őket, majd megegyeznek, hogy a legerősebbjeik másnap este ököllel megverekednek. Maria arra kéri Tonyt, hogy állítsa le a verekedést, ám a bunyóban kések is előkerülnek és Nardo leszúrja Riffet. Barátja halála láttán Tony elveszti fejét és leszúrja Nardót...

A történet a Rómeó és Júlián alapszik nagyjából az 1950-es évek etnikai-szociális bandaháborúiba ültetve. Adottak az utcán lógó, másodgenerációs európai bevándorlók, illetve az újonnan érkezett puerto ricoiak, akik - nem alaptalanul - kirekesztettnek érzik magukat. A szociális különbségek mellett az etnikai is nehezíti vegyülésüket, amely törésvonalat Maria és Tony szerelme hidalhatna át, de amely tragédiával végződik. Tulajdonképpen nem kapunk megoldási javaslatot a felvázolt nehézségek leküzdésére, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint az Amerikai história X: a gyűlölet erőszakhoz vezet.

Megvalósítás

A történet röviden megmutatja előbb a bandák közti feszültséget, az okával nem igazán foglalkozik, majd behozza a képbe a két szerelmest, egymás karjába löki őket, hogy aztán a két tűz között felörlődjenek. A verekedés előtt ismerjük csak meg valamennyire a két világot: a Rakéták ironizálva felsorolják, mire hivatkozhatnak, ha bajba kerülnek, miszerint ők csak a körülmények áldozatai, a társadalmi, családi háttér miatt agresszívek. Hogy ennek van-e valóságalapja, az a filmből nem derül ki, mindenesetre ennek tudatában teljes mértékben felelősek tetteikért. A Cápák ebből a szempontból kevésbé elítélentők, mert őket valóban másodrendűként kezelik, és csak az amerikai álom árnyoldala jut nekik - barátnőik azonban a szabadságot, a lehetőségeket, a pozitívumokat emelik ki. Külön megemlítendő, hogy Anita, Nardo szerelme alig várja, hogy a pasija verekedjen, mert azzal levezeti a feszültségét és sokkal jobb szeretővé válik utána. Akarakterek többsége egysíkú, még a főszereplő szerelmesek is. Különösen az esett nehezemre velük kapcsolatban, hogy miután Tony elvesztette barátját és megölte Maria bátyját, még simán odament véresen a lányhoz és szerelmeskedtek, mintha egyiküket se viselte volna meg igazán az eset. Nem is rajtuk látzott meg igazán a két világ szorítása, hanem Anitán, aki egyszerre sirathatta szerelmét és segíthette annak gyilkosát (kapott is érte egy Oscart.) A West Side Story zenés-táncos film, és hát sajnos a dalok indokolatlanul csendülnek fel, a táncok viszont nem, mivel gyakorlatilag minden energkusabb mozdulat a filmben táncba torkollik. Jelen esetben inkább a normális mozgás volt indokolatlan.

És ha az előző bekezdésemet a táncokkal zártam, folytassuk velük. Zseniálisak. A nyitójelenet lassan úszik rá a West Site városrészre, míg egészen Riff ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik a Cápák tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba", olyan érzés volt, mint Leone beszédnélküli, elnyújtott kezdőjelenetei. Nem mindegyik volt tökéletesen kifejező, de a többségük tök jó volt, ráadásul külön ügyeltek arra is, hogy a Cápák latinosabban mozogjanak, a Rakéták pedig a "fehéren". A hozzájuk kapcsolódó zenék közül többet felismertem, egyesek tetszettek, de a fő motívum, a vissza-visszatérő Tonight pl. pont nem. Mint említettem, többségük indokolatlannak hatott, főleg ha nem is táncoltak mellé. A képek, a zene, a mozdulatok mind szinkronban voltak. A díszlet minimalista, tűzfalak, sikátorok, jelképes rácsok között zajlott többnyire a cselekmény, és mivel részben este, lehetett játszani az utcai megvilágítással is (pl. az utolsó jelenet egyetlen lámpája egyszerre jelentett különállást, boldogságot, magányt a helyzettől függően). A minimalista díszlet ellenére így is volt lehetőség bevonni a környezetet a történetbe, kreatívan felhasználni őket a táncokhoz (pl. a ruhaboltban templomi esküvő előadni). A képi világ jellegzetessége az alső szögből való felvételt, amit úgy értek el, hogy a díszletet megemelték. Emellett néha használták az elhomályosítást vagy a világítással való kiemelést, hogy megszüntessék a külvilágot a szerelmesek, de alapvetően a táncok minél látványosabb megjelenítésének volt alárendelve a kamera. Hogy negatívumot is mondjak, nem bírtam Maria énekét. Művinek, irritálóan magasnak éreztem.

Élmény

Zenés filmként, egy klisés Rómeó és Júlia történetként nem sok jóra számítottam, de az első jelenet azonnal megvett, megadta az alaphangulatot, és onnantól kezdve már örömmel néztem a filmet. A témája sajnos teljesen aktuális, így kellőképpen modernnek is hatott, noha nem tudott semmit hozzátenni, és a katarzis is hiányzott. Az utóbbi hónapok legjobb filmje ennek ellenére is.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Natalie Wood (Az üldözők), Marni Nixon (My Fair Lady, A muzsika hangja), Simon Oakland (Pszichó), Ned Glass (Észak-északnyugat, Amerikai fogócska)
- Még életben vannak: Richard Beymer (78), Russ Tamblyn (81), Rita Moreno (84), George Chakiris (82), John Astin (86), Tony Mordente (80), David Winters (77), Eliot Feld (74)
- Natalie Wood tisztázatlan körülmények között, 1981-ben, 43 évesen vízbe fúlt.
- Marni Nixon idén hunyt el 86 éves korában.
- A filmet ketten rendezték: Robert Wise volt felelős a sztoriért, Robbins pedig, aki az eredeti musicalt is rendezte, a koreográfiáért. Robbins azonban annyira maximalista volt, hogy egyre többet csúszott a forgatás, ezért kirúgták és Wise-nak az asszisztenseivel kellett befejezni a filmet.
- Precedensértékű volt az is, ami később Ghost Singer néven vált ismertté: Marni Nixon neve ugyanis nem került fel az előadók listájára, így nem kapott volna a jogdíjból sem. Bersntein, a zeneszerző azonban rendes volt és felajánlotta bevételének 0,25%-át, ami azóta is bevett gyakorlat hasonló esetekben.
- Az eredeti Broadway darabból többen is szerepelhettek a filmben, azonban nem ugyanazt a szerepet kapták, amit a színpadon adtak elő. Legfurcsább párosítás talán a Nardót alakító színészé, aki a darabban épp Riff volt.

Következik: Németország nulla évben

Tartalom

Első rész: 1943 nyarán partra szállnak a szövetségesek Szicíliában. A falusiak gyanakvóak velük szemben, de egy fiatal lány elvezeti őket egy közeli várba, ahonnan felderítőutakat indíthatnak. Kettesben marad egy amerikaival, akivel lassan kezdik megérteni egymást ám ekkor feltűnnek a németek...

Második rész: 1943 őszén a szövetségesek felszabadítják Nápolyt. A részeg amerikai katonai rendészről az egyik utcagyerek lelopja a cipőit, másnap azonban nyakon csípi a gyereket és hazaviszi, hogy számonkrje szüleit. Csakhogy a gyerek sokadmagával árván él egy nyomortelepen...

Harmadik rész: 1944 nyarán a szövetségesek felszabadtják Rómát. Egy prostituált (Maria Michi) felvonszol magához egy részeg amerikai katonát, de annak semmi kedve hozzá, mert ő abba a rendes lányba szeretett bele, akit pár hónapja a város felszabadíátsakor ismert meg. A prostituált a történet közben döbben rá, hogy ő volt az a lány...

Negyedik rész: 1944 nyarán Firenzében még dúlnak a harcok; a város egyik felén már a szövetségesek vannak, a másikon még a németek. Egy amerikai ápolónő megtudja, hogy helybéli szerelme legutóbbi találkozásuk óta a partizánok vezérévé nőtte ki magát és megsebesült. Egy családja után kutató partizánnal átszöknek a németek uralta városrészbe, ahol a visszavonulóban lévő németek mindenkire lőnek...

Ötödik rész: 1944 őszére felszabadul az Appenninek déli része. Három amerikai káplán egy katolikus kolostorban kér szállást éjszakára. Mindenki szépen és ájtatosan viselkedik egymással, amíg ki nem derül, hogy a három káplánból csak egy katolikus (William Tubbs); másikuk protestáns, a harmadik pedig zsidó...

Hatodik rész: 1944 telén a Pó-folyó mentén még a németek uralkodnak, csak partizánharcok folynak. A lőszer és élelmiszer fogytán, a németek lassan körbezárják őket, a segítség pedig késik. Kényteenek harcba bocsátkozni, de nem bírnak a túlerővel és elfogják őket. Mivel a partizánokra nem vonatkozik a genfi egyezmény, minden bizonnyal kivégzik őket...

Úgy érzem, hogy a történeteknek nincsen közös témájuk; mindegyik egy-egy élethelyzetet mutat be, amelyre hatással van vagy volt a háború: bizalom, barátság, gondoskodás, szerelem, hit, bajársiasság. Mintha egyfajta olasz szenvedéstörténetet látnánk:  mindegyik történet tragédiával végződik, a szövetségesek mégis rendületlenül haladnak a győzelem felé. Mintha keresztény allegóriája lenne a földi létnek, amely sok szenvedéssel teli, de a vége mégis győzedelmes lesz az égieknek.

Megvalósítás

A történet tehát hat részre oszlik, amelyeket megelőz vagy követ egy-egy rövid bejátszás a szövetségesek előrenyomulásáról. Tulajdonképpen ez érzékelteti leginkább azt, amit feljebb írtam: hosszasan, személyesen ecsetelik, hogy mekkora szopás az egyéneknek az élet, de közben összességében a felszabadulás megállíthatatlan. Minden epizóddal következetesen haladunk előre az időben és egyre Északabbra, hol közelebb, hol távolabb a harcoktól, és ezek egyben a többféle etnikumú Olaszország egy-egy régióját is jelentik a vidéki Szicíliától a nagyvárosi Rómán át a lápos Pó-vidékig. Az életképek-jelleg abból adódik, hogy minden rész más helyszínnel és karaktertípussal foglalkozik (falusi lány, katona, partizán, fekete rendőr, gyerek, pap, ápoló, sebesült), de ez legjobban a negyeidk részen jött ki, ahol végigrohanva Firezén többek életbe bepillanthattunk. Nem fogom egyesével részletezni az epizódokat, de jól megfigyelhető, ahogy a különböző nemzetek a bizalmatlanságból lassan a testvériségig jutnak (az első részben még mindegyik nép bizalmatlan a másikkal szemben, az utolsóban már életüket adják a másikért). Ennek része a nyelvek kavalkádja is, gyakran nem értenek szót egymással a felek. Természetesen neorealista filmről beszélünk, és mivel Rossellini előző filmjéhez, a Róma, nyílt városhoz hasonlóan még ez is meglehetősen friss, 1946-os volt, bőven láthatunk valódi amerikai katonákat, lerombolt épületeket, szegénységet, prostitúciót, a mindennapi élet gondjait. A tragikus végkifejletek ellenére mindig megjelenik a humor is egy-egy pillanat erejéig. A "paisa" szó egyébként kb. annyit tesz olaszok között, hogy "tesó".

Technikailag olyan előremutató darabnak tekintik, amely megágyazott a többi dokumentumfilmszerű filmnek, mint pl. amilyen Az algíri csata. Valóban, különösen az egyes részek közötti rövid, narrált bejátszások ilyenek, de egyébként mai szemmel nem láttam rajta semmi különlegeset. Ahogy említettem, díszletre nem volt szükség, elég volt kimenni az utcára, ahol sok épület még mindig romokban állt. A neorealizmushoz tartozik az amatőrök szerepeltetése, ami egyes helyzetekben elfogadható, de amikor egyének közti drámaiságot akarnak kihangsúlyozni, akkor már nem ártott valódi színészt keresni. Az első rész amerikai katonái pl. borzalmasak voltak, teljesen illúzióromboló volt őket hallgatni. Engem a lány se varázsolt el, a kritikusok azonban teljesen odavoltak a hitelességéért. A második rész gyerekei viszont gyereklétükre is teljesen hitelesen adták önmagukat. Érdekesség, hogy a hitelesség érdekében a színészeket szinkroizálták (ez látszik is néha sajnos), hogy pontosabban visszadják a különböző régiók nyelvjárásait.

Élmény

Két dolgot nem szerettem: az egyik a már említett első rész amerikai katonáinak játéka, a másik pedig az az érzés, hogy mintha mentegetni akarta volna az olaszokat a film. Az ellenség itt is arctalan és velejéig romlott, nincs átmenet. A történetek önmagukban egyébként tragikumuk miatt erősek, a koncepciónak és a realista megvalósításnak is vannak érdemei, szóval nem rossz film, nagyon hasonlít a Róma, nyílt városhoz annak giccsessége nélkül.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Maria Michi (Róma, nyílt város), William Tubbs (A félelem bére)
- Minden epizódot más írt, ugyanakkor Rossellini ezeket az adott helyzettől függően erősen módosította. Az írók közt szerepel Klaus Mann és Fellini is.

Következik: West Side Story

Tartalom

1840-es évek, Párizs. Marguerite (Greta Garbo) tapasztalt kurtizán, most épp társaival a gazdag de Varville bárót (Henry Daniell) igyekeznek az operában becserkészni, ám Marguerite szeme mégsem rajta akad meg, hanem a fiatal és vonzó Armandon - és viszont. Armand nem habozik szerelmet vallani azonnal, Marguerite pénzügyi megfontolásból, és mert nem hisz a szerelemben, mégis a báró kitartottja lesz. Távollétében a lány sokat betegeskedik, ám egy titkos hódoló minden nap érdeklődik egészsége felől. Armand az, és ezzel végül leveszi lábáról a kissé már cinikussá vált kurtizánt. Szakít a báróval és viszonylagos szerény vagyoni helyzetük ellenére vidékre költöznek a szerelmesek. Ekkor azonban feltűnik Armand apja (Lionel Barrymore), aki a fia karrierjére való tekintettel arra kéri Margueritet, hogy szakítson vele, hiszen egy kompromittáló nővel az oldalán nem futhat tisztes polgári karriert...

Az eredeti történet ifjabb Dumas-é, amelyben talán hangsúlyosabb az a téma, ahogy Marguerite feláldozza magát a társadalmi elvárások miatt, de ez végülis megjelenik valamennyire a filmben is. Hiszen mindketten szerelmesek, hajlandóak ezért feláldozni párizsi jólétüket is, ám az apa személyében megjelenő közerkölcs és elvárás fontosabbnak ítéli a megfelelést, mint az egyéni boldogságot. A romantika azonban sokkal erősebb a történetben annál, hogy ilyenekre figyelni tudjunk.

Megvalósítás

Nem olvastam a regényt, de minta a történet közepébe vágnánk, és kimaradna Marguerite előélete, noha az utalásokból össze lehet tenni: szegény, vidéki lányként érkezett Párizsba, akit felkarolt futtatója, az alig leplezetten érdekember Prudence (Laura Hope Crews). Marguerite értelmesebb társainál, de betegsége miatt tisztában van halandóságával, miközben a szerelmet nem érzésként, hanem érdekkapcsolatként éli meg. A társaság, akivel együtt van, rikítóan közönséges, de a báró sem sokkal jobb, csak ő teljesen hideg és zsarnoki. Nem csoda, hogy először elutasítja Armand-t, de amikor egyedül ő törődik vele betegsége során, mégis átélheti az önzetlen szerelmet. A képmutató várossal kontrasztban az idilli vidékre utaznak, ahol minden szép és jó, ahol az anyagi nehézségek ellenére is összeházasodik Marguerite egyik barátnője, illetve ahol Armand szüleinek több évtizedes házassága szintén a lehetséges, tartós boldogságot villantja fel Marguerite előtt. Csakhogy mintegy baljóslatként épp a báró szomszédságába költöztek, Armand apja révén pedig itt sem bújhatnak el a társadalom elől. A karakterek közül még érdemes kiemelni Prudence-t, mint a humor legfőbb forrását a maga őszinte romlottságával. A cím egyébként a film alapján csak arra utalna, hogy Marguerite gyakran mutatkozik kaméliával. A regény ennél prózaibb: vörös kaméliával jelezte, hogy menstruál és aznap nem lesz szex, fehérrel pedig azt, ha minden oké.

Egyetlen képi motívumot vettem észre, ez a láng volt, amely talán a szenvedélyre vonatkozott. Jellemzően gyertyafényt láthattunk, de előfordult lobogó tűz is. A romantikázás intimitásának erősítéséért Marguerite mind a báróhoz, mind Armand-hoz kb. 5 centis távolságról beszélt, ami igazán fülledté tette a jeleneteiket. A Marguerite-t alakító Garbo állítólag élete játékát hozta, de nekem nem tűnt különösebben érdekesnek. A zene és a díszlet korabeli és pazar; kár hogy fekete-fehér volt a film, illetve kár, hogy nem kapott a zene nagyobb hangsúlyt, szerintem hatásos lett volna.

Élmény

Az elejét kicsit untam, de folyamatosan erősödött a romantikus szál benne, és nagyon sajnáltam, hogy nem a romantika tetőpontján hagyták abba a történetet. Ugyanis a Vad bandához hasonlóan itt is úgy éreztem, hogy jobb lett volna korábban abbahagyni, amikor Marguerite-nek a nézőkkel együtt megszakad a szíve, amiért ott kell hagynia Armand-t. Ez volt a történet érzelmi csúcspontja, és emiatt a későbbi veszekedések és a lány halála sem volt már annyira erős.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Greta Garbo (Ninocska), Lionel Barrymore (Az élet csodaszép), Henry Daniell (A diktátor, Philadelphiai történet, A vád tanúja, My Fair Lady), Lenore Ulric (Forgószél), Laura Hope Crews (Elfújta a szél), Wilson Benge (Az élni vágyó asszony)
- Bár nem találtam róla infót, de Mariska Aldrich (Marguerite szolgálója), lánykori nevén Horváth Mariska minden bizonnyal magyar felmenőkkel rendelkezett, noha ő maga már az Egyesült Államokban született.
- Marguerite alapja valós kurtizán, Dumas fiatalkori szeretője volt, Marie Duplessis, aki Liszt Ferencért hagyta ott Dumas-t . 23 évesen hunyt el tbc-ben.
- A történet népszerű, alapjául szolgált a későbbi Verdi-operának, a Traviatának is, illetve legutóbb a Moulin Rouge c. filmnek.

Következik: Paisa

Tartalom

Egy öreg, rozoga milliomos felbérli Philip Marlowe magándetektívet (Humphrey Bogart) egy kényes ügyben: kisebbik lánya nagy adósságot halmozott fel szerencsejáték közben, amit egy antik könyvárus állt, és aki most szeretné megkapni a pénzét. (A kisebbik lány egyébként már belefutott a hallban Marlowe-ba, és azonnal kikezdett vele.) Az apa szerint azonban ez zsarolás, és biztos benne, hogy nem szerencsejátékról van szó, mert egyszer már kifizetett egy hasonló összeget a lánya miatt egy másik szerencsejátékosnak. Alapesetben nem hívta volna Marlowe-t, de a barátjaként szeretett addigi nyomozója pár hete váratlanul eltűnt. A beszélgetésből hazafelé tartván az idősebb lány, Vivien magához kéreti Marlowe-t, mert szeretné tudni, hogy mi miatt kérték fel. Miután Marlowe leveszi, hogy a lány azt hiszi hogy az eltűnt nyomozó miatt bérelték fel, gyanakodni kezd, hogy itt egy sokkal szövevényesebb ügyről lehet szó...

...és még csak a közel kétórás film első öt percét meséltem el. A rendkívül bonyolult cselekmény középpontjában a rejtély mellett Vivien és Marlowe románca áll. Ahogy a főszereplő nevéből kiderült, ez egy Chandler-regény, amelyben állítólag sokkal nagyobb szerepet kap az, hogy mennyire romlott a világ, amit a nyomozó megkeseredetten igyekszik elviselni. Ebből azonban nem sok látszott a filmen, így szerintem a történet maga nem rendelkezett különösebb témával vagy üzenettel.

Megvalósítás

A történet egy sebesen száguldó gyorsvonat, ahogy mondani szokták, és ahogy a fenti leírásomból is kitűnhetett. Folyamatosan kapjuk az újabb kérdéseket, eseményeket, több gyilkosság is történik, miközben hadarva vívnak szellemi csatákat a szereplők. Azt hittem, hogy csak nekem követhetetlen a cselekmény, de szerencsére több írás is megerősítette, hogy hírhedten követhetetlen, sőt, magán Chandleren is kifogott egyszer... Ennek annyi volt az előnye, hogy teljesen Marlowe-val együtt válhattak világossá eges rejtélyek ahelyett, hogy már előre sejtenénk valamit. Marlowe karaktere a tipikus detektívet hozza, akinek gyors az észjárása, cinikusan mogorva és közben döglenek utána a nők már pár mondat váltása után is. Méltó társa ebben Vivien, akiről viszont jóval kevesebbet tudunk meg; talán erkölcstelenebb, a történet végére azonban Marlowe mellé áll. Kettőjüknél érdekesebb Carmen, a húg, aki kb. minden erkölcstelenség megtestesítője a szerencsejátéktól a gyilkosságon és a kábítószereken át a szexig. Az eredeti regény ebben a tekintetben sokkal szabadosabb volt, de filmen nyilván nem fért bele.

A film tehát Vivien és Marlowe románcára épült, már csak azért is, mert a kor sztárpárja volt a két színész, Bacall és Bogart. Számomra ez kevésbé jött át, hiába volt tele szexuális utalásokkal a párbeszédük. Sokkal jobban átjött azonban a Carment alakító Vickers játéka, akinek számos jelenetét ki is vágták emiatt sajnos, mert nem akarták, hogy ellopja a filmet a pár elől. (Vicces anekdota, hogy amikor az akkor még csak 19 éves Vickers-t megkérték, hogy játsszon úgy, mintha orgazmusa lenne, visszakérdezett, hogy mi az az orgazmus...). Annak ellenére, hogy az egyik legnoirosabb film noirnak tartják, vizuálisan egyáltalán nem volt annyira markáns, mint egyéb társai, pl. a világítás terén. Még szót kell ejtenem a szinkronról, mert magyarul kezdtem nézni, mint a legtöbb filmet, de itt három perc után egyértelmű volt, hogy jobban teszem, ha eredetiben nézem meg, és be is igazolódott a gyanúm az újabb, immár eredeti nyelvű három perc láttán.

Élmény

A zavaros történet ellenére (vagy épp amiatt?) izgalmas volt a film, a párbeszédek hol viccesek, hol szellemesek, hol nagy odafigyelést igényelnek, hogy Marlowe-val együtt követni tudjuk a gesztusokból és félmondatokból elejtett információkat, de nem érintett meg a főszereplők szereleme és képileg sem varázsolt el, noha nem nagyon tudnék hibákat mondani.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Humphrey Bogart (A máltai sólyom, Csablanca, Sierra Madre kincse, Magányos helyen), Regis Toomey (A pénteki barátnő), Charles D. Brown (Érik a gyümölcs), Bob Steele (Rio Bravo), Elisha Cook Jr (A máltai sólyom, Rosemary gyermeke), Louis Jean Heydt (Elfújta a szél), Tom Fadden (Az élet csodaszép, A testrablók támadása)
- Charles Waldron, a milliomost alakító színész már csak azért is képes volt hitelesen játszani szerepét, mert még a film megjelenése előtt meghalt.
- Még életben vannak: Sonia Darrin (92), a könyvárus lány
- A filmet ugyan már 1944-ben leforgatták, de érezvén, hogy a háborúnak hamarosan vége, a stúdió előbb a háborús filmjeit akarta bemutatni, így A hosszú álom csak 1946-ban került a mozikba.
- A forgatókönyvírók között szerepelt a későbbi Nobel-díjas Faulkner is.

Következik: A kaméliás hölgy