Tartalom

Egy isten háta mögötti kisvárosban valaki feldúlja a temetőt, ezért a hatóság a hozzátartozók segítségét kéri a kiforgatott holttestek azonosításában. Így érkezik meg öt fiatal, Kirk, Pam, Jerry, illetve köztük egy testvérpár Sally és a tolószékes Franklin is nagyapjuk azonosítására, és a kötelességet összevonják egy kirándulással. Meglátogatják gyerekkori, mára elhagyatott házukat, ám útközben egy fura stopposba akadnak, aki láthatóan nem százas, a vágóhidak technikáiról beszél, és előbb magát, majd a Franklint is megvagdossa picit. Kirakják a furgonból, majd a házba érkezve szétválnak. Kirk és Pam elsétálnak a szomszéd birtokra benzinért, a ház azonban meglehetősen fura: szeméttel, csontokkal és fura hangokkal van teli. Váratlanul egy maszkos alak rájuk támad, és mint egy hentes, agyonüti kalapáccsal Kirköt....

A történet tulajdonképpen ennyi, fiatalok megérkeznek egy vidéki kisvárosba és lemészárolja őket egy beteges hentes család. Ehhez képest egészen meglepő volt olvasni, hogy a rendező szerint ez korának metaforája: a hentes, déli Sawyer család annak a vidéki, régimódi Amerikának a megtestesítője, amely mészárszékre küldte Vietnámban az 1960-as évek ellenkultúrájának fiataljait, elpusztítva reményeiket, hitüket.

Megvalósítás

A történet rövid narrációval indul, mely szerint igaz történetet láthatunk (nem az), amellyel Hooper, a rendező a Watergate-botrányt akarta kifejezésre juttatni. A sorozatgyilkos család hagyományosan a vágóhídon dolgozott, vidéken, Délen élnek, míg a fiatalok tipikus hippik virágmintás ruhákban, melltartó nélkül, horoszkópot olvasnak és nagyjából ennyiből kéne rájönnünk, hogy ez egy politikai állásfoglalás. Visszatérve a történet szerkezetére, a felvezetés után azonnal egy sokkolónak szánt képpel indulunk, ebbe robbannak be a fiatalok, ám a könnyed hangulat nem tart soká, folyamatosan kapunk vészjósló jeleket (a részeg és a benzinkutas figyelmeztetése, a rovarok, a rádió, a védőtalizmánok, a vérfolt... stb.), majd durvább előjelként megkapják a félkegyelmű stoppost, de tőle is megszabadulnak is újra csak finomabb jelzések várnak rájuk, egészen addig, amíg a bőrpofának hívott karakter váratlanul és egy gyors mozdulattal agyon nem üti első áldozatát. Innentől kezdve már csak a klasszikus horror vár ránk, de váratlanul ér véget egy megmeneküléssel, nincs igazi megkönnyebbülés, nem tudjuk mi fog történni később. Ami igazán hatásos a filmben, az az első fél óra hangulata, hiszen már a narrációtól kezdve tudjuk, hogy mi fog történni, folyamatosan ott lebeg a levegőben a veszély, miközben mégsincs nyoma neki. Ezért is ügyes bőrpofa színre lépése, aki mint egy villámcsapás fel-majd eltűnik; nincsen túlcizellálva az első gyilkossága, a második viszont annál inkább, amikor egy húskampóra húzza fel áldozatát, ez volt nekem a legbrutálisabb rész benne. A feszültség viszont nagyjából el is múlik ezzel az első belépővel, a trancsírozás már nem volt izgalmas vagy félelmetes, és ezzel jön elő a film gyenge pontja, a karakterek. Sem a gyilkosokról, sem az áldozatokról nem tudunk meg igazán semmit, hiányzik az emberi dráma, a jellemrajzok, a motiváció, így nem tudunk jobban izgulni értük vagy rettegni tőlük, mint amennyire akárki mástól. Azzal pedig kifejezetten ártottak a történetnek, hogy a nagypapából valamiféle vámpírszerű lényt faragtak, ezzel kicsit misztifikálva és kevésbé reálissá téve a történetet.

Technikailag ügyesen alkalmaz különféle módszereket a feszültségkeltésre. A film elején a narráció után vakuvillanások oldják a sötétséget, de a villanások maguk is oszló hullákra világítanak rá, majd lassan távolodva egy groteszk temetői totemként jelennek meg. A fiatlok érkezése ideiglenesen megtöri ezt a hanguatot, de hamar feltűnik a szokatlan szögből felvett részeg, aki farkast kiált. Az egész filmre jellemző ez az alsó nézetből vevő kamera, amely szokatlansága mellett arra is jó, hogy mintegy "lesből" mutassa a szereplőket, azaz prédaként. Műfajához képest az események nagy része nappal játszódik és a vért sem fröcskölik szét. Hangulatfokozó elemek a fentebb emltett különféle jelek már-már expresszionista bemutatása a naptól kezdve a rovarokig. természetesen egy horrorfilmből nem maradhatnak ki a díszletek sem, esetünkben döglött állatok, csontok és tollak, emberekből készült grotesz használati tárgyak, lepusztult épületek. A zene tökéletes, tipikus sivítós, nyikorgós, hangosodó, amilyennek lennie kell.

Élmény

Sosem néztem nagyon horrofilmeket, távol áll tőlem ez a műfaj, de filmes projektjem elején úgy gondoltam, hogy az ijesztgetés nagyon hatásosan az elemi zsigereket veszi célba, ezért bármelyik horrofilm tetszeni fog (értem ezalatt, hogy erős érzelmeket fog kiváltani). Eddig azonban csak pszichológiai jellegű horrofilmek kerültek terítékre vagy túlságosan régiek voltak. Annyiban igazam volt, hogy az első fél órában a torkomban dobogott a szívem, azonban bőrpofa mgejelenésével elszállt az izgalom, mert hiába ijesztget, hiába van technikailag jól kivitelezve, a karakterek "jellemtelensége" miatt nem vált nyomasztóvá. Mindenesetre el tudm képzelni, hogy mennyire erős ingert váltott ki a nézőkből, hiszen alig öt évvel korábban a mai szemmel matinénak tűnő Vad banda is hírhedten erőszakosnak számított, ez pedig nekem mai fejjel is brutálisan hentelős.

Érdekességek

- Bár a film eseményei nem valódiak, az ihletője az az Ed Gain, aki a Pszichó és A bárányok hallgatnak sorozatgyilkosát is ihlette.
- Gein (1906-1984) egy hasonlóan elhagyatott farmon nőtt fel alkoholista apával és vallási fanatikus anyával. Miután zsarnoki anyja is meghalt 1945-ben, összeomlott az elzárt világa, ekkor kezdett holttesteket kiásni és maradványaikat felhasználni különféle tárgyak elkészítéséhez. Legalább két nőt meg is ölt 1957-es letartóztatásáig. Legjellemzőbb tette, hogy a nők bőréből igyekezte anyját reprodukálni, amibe aztán belebújt. Beszámíthatatlansága miatt elmegyógyintézetben töltötte hátralévő éveit.

Következik: Szellemirtók

Tartalom

Rupert Pupkin (Robert De Niro) a népszerű showman, Jerry Langford rajongója. Amikor egy másik rajongója, Masha rátámad hogy szeretkezzen vele, Rupert segítségével tud elmenekülni az autójában. A rövid utat kihasználva Rupert egy esélyt kér tőle, hogy megmutathassa előadói képességeit, amibe Jerry természetesen bele is megy, csak hogy minél előbb megszabaduljon tőle. Mint kiderül, Rupert megszállottan készült egy ilyen tévés szereplésre. Persze valójában nem tehetséges egyáltalán, ezért amikor másnap próbálja személyesen felkeresni Jerryt hogy behajtsa ígéretét, az asszisztensei csak arra hajlandók, hogy átvegyék tőle az egyik hanganyagát, amit azonban később szintén elutasítanak. Eközben Rupert, aki felívelőben érzi magát, hosszú évek után elhívja randira a törzshelyének pultosnőjét, Ritát (Diahnne Abbott), és azt gondolván, hogy Jerry már a barátja, elviszi őt a sztár nyaralójába. A hazaérkező Jerry természetesen dühösen kidobja őket, ezért végül Rupert más módszerre fanyalodik: Masha segítségével elrabolják a showmant, hogy egyrészt Rupert felléphessen a tévében, másrészt hogy Masha addig is lefeküdhessen Jerryvel...

Azt hiszem a történet közvetetten a szórakoztatóipar két oldalát akarja bemutatni: elsősorban a fogadó felet, akik a sztárok világába vágynak, de a szórakoztatóipar ezt megtagadja tőlük, másodsorban pedig magát a szórakoztatóipart, amely csak látszólag fényes, a színfalak mögött egyáltalán nem olyan vidám. Rupert végül csak erőszakkal tudja áttörni a határokat és ennek köszönhetően jut be a sztárvilágba, ami egy kisebb társadalomkritika a történet végére arról, hogy a bűn sikeressé teheti az embert mások szemében.

Megvalósítás

A történet elején már jelképesen előrevetül az erőszak, amikor Masha az autóban rátámad Jerryre, Rupert pedig a tömegből kiválva kimenti őt. A cselekményt az indítja be, hogy Jerry esélyt ad Rupertnek. Ezen a férfi felbátorodik, randira hívja a pultosnőt és megütközik a recepcióval. Rupert meg is említi ezen a ponton, hogy esélytelen mint egy kafkai kisember a mindenható bürokráciával szemben. Egyedül a szabályokat felrúgva, erővel lehet áttörni ezeken a falakon, hogy Rupert elérhesse álmát. Ironikusan épp annak köszönheti végül sikerét, hogy ezzel az egyedi módszerrel jutott el a tévéig. A párperces előadása egyébként nem különösebben szórakoztató, annál beszédesebb azonban, hogy bár látszólag vicceket mond, mit érezzük, hogy saját szomorú gyerekkorát meséli el, ami megmagyarázza személyiségét is részben (szegény környék, antiszoc család, kiközösítés... stb.). Még beszédesebb, hogy a sikerét valójában nincs kivel megosztania, a törzshelyén lézengő, néhány random alkesznak mutogatja büszkén magát. A másik oldalt szintén egy rajongó, Masha világítja meg, aki folyamatosan szemmel tartja Jerryt, így tudja róla, hogy mennyire magányos és csak az emberek közelségére vágyik.Szintén sokatmondó jelent, amikor a stúdióban figyelembe se veszik szinte Jerry életét, úgy vitatkoznak arról, hogy adásba mehet-e Rupert vagy sem. Egy jellemző és összezavaró  módszer az, hogy Rupert egyszerre éli meg a valóságot és a képzeletét. És míg kezdetben egyértelmű hogy mi igaz és mi nem, a meseszerű befejezés miatt (ami miatt sokan Taxisofőr 2-t kiáltottak) kicsit elbizonytalanodhatunk, hogy Rupert sikere valóban ennek a kegyetlen világnak köszönhető vagy csak képzeli az egészet.

Technikai megvalósításáról sok érdekességet nem tudok mondani. Többen "felrótták", hogy a kamera kifejezetten statikus, míg Scorsese, a rendező szerint a film stílusát egy 1903-as rövidfilm ihlette. Néhány szebb kép mellett talán az tudott izgalmat okozni, ahogy Rupert képzelete néha belefolyt a valóságba, mint pl. amikor fényképezett közönség előtt kezdett gyakorolni, amely lassan eltüntette körülötte a teret és életre kelt.

Élmény

Sokan az egyik legkevésbé méltányolt, de közben legjobb Scorsese-filmnek tartják, de én inkább azon kritikusok pártján állok, akik szerint nem tudott tiszta maradni, ami egyben azért akár az erénye is lehet. Ez alatt azt értem, hogy vígjátéknak nem vicces, szatírának nem elég szatirikus, drámának túl távolságtartó és száraz, kriminek túl hétköznapi, miközben Rupert központi alakja szimpatikus meg nem is.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Robert De Niro (Aljas utcák, A keresztapa 2, Taxisofőr, A szarvasvadász, Dühöngő bika, Volt egyszer egy Amerika, Brazil, Nagymenők, Casino, Szemtől szemben), Diahnne Abbott (Taxisofőr), Shelley Hack (Annie Hall), Margo Winkler (Nagymenők)
- A filmben rengeteg cameo látható: A Scorsese-család hagyományos feltűnik valamennyi filmben. Rupert anyjának hangja Scorsese anyukája, apja kocsmatöltelék, lánya egy rajongó, ügyvédje az ügyvéd, egy barátja egy másik kocsmatöltelék. Emellett számos show műsorban ténylegesen résztvevő karakter is feltűnik zenészektől producereken át képernyőn lévőkig. A Mashát megbámuló utcai csőcseléket neves zenészek alakítják, mint pl. a Clash.

Következik: A texasi láncfűrészes mészárlás

Tartalom

Kína, 15-17. század. Ku tehetséges írnok, de ambíciók híján szerényen él anyjával egy elhagyatott erőd mellett. Egy napon egy titokzatos lány, Jang költözik a szellemtanyának hitt, egykori erődbe. Ku anyja persze azonnal feleséget lát benne, és idővel sikerül is összemelegedniük, ám az együtt töltött első éjszaka után váratlanul rátámadnak a lányra. Meglepő, de Jang páratlan harcosként legyőzi a támadót, és elmeséli, hogy valójában egy hivatalnok lánya, akit kivégeztek, miután rájött a titkosrendőrség korrupciójára. Családját, beleértve Jangot, szintén halálra ítéltek. Két katonatiszttel buddhista szerzetesekhez menekült, ott tanulta meg a harcművészetet. A titkosrendőrség azonban továbbra is nyomában van, így akadtak rá itt is. Ku hallva a történetet, felajánlja segítségét, hiszen nyers erővel nem győzhetnek a túlerő ellen, viszont ő kiművelte magát haditaktikában is...

A tipikus vu-hszia bosszúálló történet esetünkben kiegészül egy erősen spirituális, buddhista szállal. Ku révén rádöbbenhetünk az erőszak borzalmaira, az élet fontosságára, a buddhista Hui szerzetes révén pedig prédikációkat kapunk, de ő elsősorban egy buddhista idea, aki a jóért küzd és legyőzhetetlen a gonosz és a világi ellenségek által.

Megvalósítás

A film szerkezete műfajához képest szokatlan: az első harmad kifejezetten lassú, egyetlen akciójelenet sincs benne. Hossza miatt a filmet kettébe vágták, és az első rész utolsó harcjelenete megismétlődik a második rész elején teljes egészében. Az utolsó harmad az addigiakhoz képest egészen más hangulatúvá válik, aminek részben az is oka, hogy az első részt már játszották a mozik, amikor még forgatták. Ebben az utolsó részben a hagyományos kínai történetmeséléstől ugyan nem idegen módon, nekünk azonban szokatlanul az addig főszereplő, ám kissé passzív karakter, Ku kiesik a történetből (nem hal meg, csak az ő történetéről előbb Jangéra, majd Hui szerzetesére tevődik át a súlypont). A film első felében tehát Ku áll a középpontban, aki ambíciók hiányában szerényen él a szellemieknek, vágyak nélkül, mint egy buddhista. Jang érkezése ébreszti fel benne a vágyat, aki talán inkább kötelességből mintsem szerelemből gyereket szül végül Kunak, miután az megvív egy világi harcot a jó oldalon. A sok halott láttán azonban elborzad tettétől. Ez a buddhista-szerű hozzáállás mutatkozik meg a film utolsó harmadában, ahol a Kuékat üldöző nagyon gonosz és nagyon erős parancsnok nagyon szimbolikusan összecsap Hui szerzetessel, a buddhizmus képviselőjével. Fontos szerepet tölt be a természet, amit párhuzamosan mutatva az eseményekkel már-már tarkovszkiji magasságokba emelkedik, és amit a bambuszerdős jelenettel szinte egy az egyben átvett a Tigris és sárkány.

Amit a film legfőbb erényének tartanak azonban a hagyományosabb történettel szemben, az a képi világa, Hu, a rendező ugyanis nem félt kísérletezni. Például a kamerát néha szándékosan lassabban mozgatta szereplőinél, hogy gyorsaknak tűnjenek (ezzel számomra speciel csak azt érte el, hogy ne tudjam követni az eseményeket). Időnként kreatívan használta fel a vágásokat, kameranézeteket, egy pletyka terjedésének érzékeltetéséhez még osztott képernyőt is felhasznált. A film utolsó harmadában pedig egészen expresszionista jelleget ölt a szimbolikus harc, amikor a sziklás ürességben a megátalkodott parancsnok szemei előtt látomások jelennek meg szellemek, vinnyogó madarak, pokolbéli égbolt formájában. A legjellemzőbb az egész filmre mégis a fény és az árnyék kettőse: vagy éjsötét van és alig látni valamit (bár ez lehet hogy a rossz minőségű filmem miatt volt) vagy a fény sejtelmesen bejár mindent; ez hatványozottan jelent meg a szerzetes esetében, aki felől mindig vakítóan jelent meg a napfény. A harcjelenetek koreográfiája nem tetszett igazán, főleg amikor úgy kezdenek szaltózni az emberek, hogy nem is érnek hozzájuk.

Élmény

A történet maga nem tetszett különösebben, kissé didaktikusnak találtam, de hát nem is erről szól a műfaj; az viszont rendkívül érdekes volt, ahogy Ku váratlanul kikerül a képből. Ettől kissé erőltetettnek hatottak a folytonos fordulatok, de érzelmileg érdekes az azonosulás miatt. Képileg a vége egészen erősen sikerült, a többi része nem emlékezetes, de lehet hogy akkoriban még nagyon is annak számított.

Következik: A komédia királya

Tartalom

1874, vadnyugat. Miután Bart, a fekete vasútépítő munkás leüti főnökét a rossz bánásmód miatt, akasztásra ítélik. Eközben kiderül, hogy a sínnek egy kisváros felé kell fordulnia természeti akadályok miatt. Az államügyész, Hedley Lamarr kap az alkalmon, és felbérel egy rablóbandát, hogy terrorizálják a kisváros lakosságát, amivel levinné a telekárakat és így olcsón hozzájuthatna, hogy majd drágán eladhassa a vasúttársaságnak. A kisváros elveszti seriffjét, ezért újat kérnek Le Petomane kormányzótól (maga Brooks, a rendező), aki a ravaszkodó Lamarr tanácsára direkt egy feketét küld oda. Bart szerencséjére épp ő van kéznél Lamarrnak, így megmenekül az akasztófától. Az államügyész azt reméli, hogy ezzel csak további káoszba taszítja a kisvárost, hiszen sosem fognak elfogadni egy feketét seriffnek. Csakhogy Bart nem adja fel egykönnyen, gyors észjárásával és nyitott természetével megnyeri magának a leggyorsabb fegyverforgató Waco kölyköt (Gene Wilder) és a városiakat is...

A westernek elemeinek paródiáját láthatjuk brooks-i stílusban, megfűszerezve a Katasztrofális siker nagyon nem polkorrekt témáival, esetünkben egy kiadós niggerezéssel nem sokkal a polgárjogi mozgalom győzelme után. Hiszen alapvetően azt követhetjük nyomon, hogyan fogadja be a rasszista fehér kisváros a fekete Bartot, és persze Brooks élvezettel használ ki minden lehetőséget hogy olyan poénokat süssön el, amik más környezetben nem lennének szalonképesek. végül az egészet idézőjelbe akarják tenni mint az Ének az esőben esetén, de a fikció és a valóság összemosása itt inkább csak egy abszurd elem.

Megvalósítás

A történet paródiaként a westernek klasszikus elemeire épít, az alaptörténet tipikus: a számító nagy ember felbérel bűnözőket egy kisváros ellen, akik a magányős hőssel az élükön összefognak és legyőzik a gonoszokat. A karakterek alapvetői vonásai is tipikusak: magányos seriff, alkoholba menekülő mesterlövész, a falu bolondja, prédikáló pap, hasznavehetetlen polgármester, korrupt kormányzó, független bárénekesnő, indiánok... stb. A csavar a jobban kidolgozott karakterek esetében egy extra tulajdonság: a seriff fekete, az indiánok jiddisül beszélnek, az idős nénik kőkemények, a bárénekesnő borzalmasan tehetségtelen... stb. Jellemző humorforrás az anakronizmus és az egyéb popkulturális utalások (Bolondos dallamok, Hedy Lamarr, Stan és Pan... stb.), aminek egy része felett a mai ember már elsiklik. Korához képest rendkívül polgárpukkasztónak számított a folyamatos niggerezéssel, illetve ez volt az egyik első film, ahol a pukizásból csináltak poént, és persze kihangsúlyozandó, el is húzták vagy egy percig. Természetesen nem Brooks lenne, ha kimaradtak volna a zsidó-náci viccek, és ahogy említettem, ezúttal a faji alapú vicceket is el lehetett sütni.

Van pár vizuális poén is, de látványban egyébként nem túl erős a film. És viccekben sem. Megint csak úgy érzem magam, mint Brooks két másik filmjénél: mintha kanos középiskolásokat eresztettek volna rá a forgatókönyvre, és hiába vannak tök jó poénok, van benne ugyanannyi erőltetett is. Ráadásul sokszor rossz ütemben előadva vagy túlságosan elnyújtva. Az egyik legszórakoztatóbb rész a bárénekesnő (Madeline Kahn) előadása, melyben annyira rosszul adja elő az előadót, hogy Oscar-jelölést ért. Ahonnan igazán érdekessé kezd válni, az a filmvégi negyedik fal ledöntése, amikor a megtévesztésül felépített díszletvárostól eltávolodik a kamera, és kiderül, hogy stúdióban vagyunk. De a karakterek nem esnek ki szerepükből és több díszleten keresztül verekedik át magukat.

Élmény

Nem tudom más hogy van vele, de nekem az eddigi Brooks-filmek egyszerre tartogattak jó poénokat és rosszakat, de többségükben inkább bénának éreztem őket. Talán a maguk korában ütősebbek voltak, bár a kritikák nem mindig erről tanúskodnak.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gene Wilder (Bonnie és Clyde, Katasztrofális siker, Az ifjú Frankenstein), Madeline Kahn és Liam Dunn (Az ifjú Frankenstein), Slim Pickens (Dr. Strangelove), George Furth (Butch Cassidy és a Sundance kölyök), John Hillerman (Az utolsó mozielőadás, Kínai negyed), David Huddleston (A nagy Lebowski), Charles McGregor (Francia kapcsolat), Anne Bancroft (Diploma előtt)
- Gene Wilder múlt hónapban hunyt el 83 évesen.
- Dom DeLuise és Carol Arthur házasok voltak, ahogy Brooks és a kisebb szerepben feltűnő Anne Bancroft is.
- A kormányzó neve a francia fingóművésztől, Le Petomane-től ered, aki az első világháborúban kiábrándult az emberiségből és visszavonult.
- A film egyik visszatérő poénja, hogy Hedley Lamarrt Hedy Lamarrnak hívják. A színésznőnek nem tetszett a poén, perelt, és nyert.

Következik: Xia nu

Tartalom

Richard (John Marley) középkorú vállalati vezető. Egyik este fiatalkori barátjával (Fred Draper) mulatozás közben felszedik Jeannie-t, a prostituáltat (Gena Rowlands) és elmennek hármasban a lakására. Kicsit őszintére isszák magukat és mindegyikük rádöbben hogy megkeseredtek. Az este így rossz hangulatban végzők. Richard hazamegy, ahol felesége, Maria visszautasítja közeledését, így elszakad benne a cérna és bejelenti hogy 14 év házasság után válni akar. Másnap visszamegy Jeannie-hez, aki épp két másik üzletemberrel van, akik a tegnapiakhoz hasonlóan szintén kissé túlitták már maguk, de végül Jeannie és Richard kettesben maradnak. Maria és középkorú barátnői szintén görbe estét csapnak egy diszkóban, aminek végén hazaviszik a fiatal hippi srácot, aki végül kettesben marad Mariával...

A történet alapvetően a középkorúak (inkább ötvenesek) életközepi válságával vagy kapuzárási pánikjával foglalkozik, akik különböző okokból elégedetlenek életükkel. Kicsit egyetemesebbé teszi a dolgot a film fiatalabb karakterek bevonásával, akik által inkább az élethazugságokra vonatkoztathatjuk a történetet (de az ő szerepük viszonylag rövid, ezért mégis inkább maradjunk az elcseszett házasságoknál).

Megvalósítás

Érdekesen indul a történet, a főcímet ugyanis megelőzi Richard megérkezése az irodájába, és többedmagával leül filmet nézni. A főcím utáni első jelenet pedig már a leírásomban is említett mulatozás, ezért felvetődik a kérdés, hogy hol kezdődik a fikció és a valóság (főleg úgy, hogy a Fred Draper által játszott karakter neve Freddie Draper....). Mindenesetre ezzel kapcsolatban több jelet nem vettem észre, szóval maradjunk annyiban, hogy egy érdekes kezdés, semmi több. A jelenetekbe többször csak belecsöppenünk, nem látjuk se a kezdetük, se a végüket, sőt, gyakran nem is történik igazán semmi vagy semmi olyan, ami jelentős a cselekmény szempontjából. Bár messze legtöbbet Richardot láthatjuk, néhány vele éintkező személy legalább annyira fontos (Jeannie, Maria). Valamennyi felbukkanó karakter hasonló gondokkal küzd: az egyik idősebb nő csak át akarja érezni a fiatalságát; a hippi tisztában van vele, hogy ő is gépies szerepet játszik; az egyik kuncsaft fia miatt bánkódik, aki nem olyan, mint ő szerette volna; Jeannie magáról mondja, hogy nem a tipikus aranyszívű prosti-karakter, nem szívesen végzi munkáját és már kiöregedőben van; Maria és Richard nem igazán működnek párként, a gerekről már valószínűleg lemaradtak... stb. Szóval mindenki próbálja magát másnak, másmilyennek, elégedettnek kiadni, hiszen már el kellett volna érniük az "előírt" sikert (jó munka, család) valójában azonban nem elégedettek az életükkel.

Ahogy említettem, a film meglehetősen eseménytelen, a jeleneteknek sincs gyakran kezdetük és végük. A legfontosabb az lenne, hogy a szereplők maszkjai (arcuk) mögé lássunk. Az eseménytelenség ellenére is úgy érzem, hogy az eredetileg tervezett hatórás játékidő erre alkalmasabb lett volna, mint az eltejedtebb kétórás. (Tudom, menjek a francba, de van pár lassú film, amit hosszan kell nézni, hogy működjön - ld.: Jeanne Dielman.) A színészek szándékosan rosszul játszák a szerepeik szerint megjátszott viselkedést (értem?), hogy ezzel is érzékeltessék az élethazugságot. Azonban nem csak a színjáték, hanem a képek is szándékosan rosszak: gyakran túlvilágítják vagy épp nem világítanak jól, a film maga is gyengébb minőségű 16 mm-es, és az egész olyan mintha egy operatőr követte volna egyetlen kézikamerával a színészeket különösebb rögzítés vagy koncepció nélkül. Mindez, visszautalva a film érdekes kezdésére a film cinema verite stílusát igyekszik alátámasztani, aminek talán jobb példája az Egy ember eltűnik. A kézikamera miatt gyakran látjuk az arcokat és ritkán teljes kompozíciót, ami két esetben volt látványos: John Marley arca rettenetesen barázdált, ami közelről tök izgi, illetve a diszkós táncjelenet említhető még, ahol a gyors ritmusú táncot arcok kavalkádjában jelenítik meg.

Élmény

Szenvedős. Egyrészt nem igazán katartikus, legalábbis nekem nem, aki hasonló állapotban él. Talán egy fiatalnak vagy valakinek aki nincs tudatában annak, hogy rossz életet él, annak az lehet. Másrészt túl unalmas cselekménynélkülisége miatt, ami tapasztalataim szerint akkor működik igazán, ha jóval hosszabb a film vagy jóval töményebb. A rossz minőségű kép pedig számomra inkább negatívum volt, mint kifejezőeszköz.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: John Marley (A keresztapa), Gena Rowlands és Fred Draper (Egy hatás alatt álló nő)

Következik: Fényes nyergek