A 2017-et összefoglaló posztomban már jeleztem előre, hogy irányváltás következik várhatóan. Ennek az az oka, hogy a klasszikus filmek száma végeláthatatlan, és évi 100-200 filmet megnézve se tudnék velük végezni életem végig (az átlagéletkort véve évi száz film esetén még kb. 4 000 van bennem, szóval sokkolóan rövid az élet...). Hogy mi lesz a változás? Az alapvetés nem változik, a legelismertebb klasszikus filmeket fogom nézni, de nem legjobbtól a "legrosszabb" felé haladva, hanem engedve az érdeklődésemnek olyan filmeket fogok válogatni, amelyek éppen kíváncsivá tettek. Ezek lehetnek egy korszak, egy rendező, egy műfaj... stb. filmjei.

Most mi érdekel? Kicsit messziről indítok a magyarázkodásban: elkezdtem összegyúrni két posztomat (filmtörténelem és időrend) egy hosszabb összefoglaló kedvéért, valami olyasmi lesz, mint az 1001 könyv. A koncepció szerint időrendben haladva felsorolom minden év legfontosabb filmjeit 1998-ig. Ez eddig tiszta, de van egy másik vesszőparipám is: túlságosan felülrepezentáltak a nyugati civilizáció filmjei. Nem érdemtelenül persze, de a filmes listám 90%-át ők teszik ki, miközben a világ ennél sokkal nagyobb és sokszínűbb, elég tekintélyes méretű az argentin, egyiptomi, indiai vagy nigériai filmipar is. Ezért aztán az UNESCO kategorizálása alapján fogtam az öt nagyobb kulturális egységet és a lehetőségekhez mérten minden évhez hozzárendeltem egy-egy filmjüket. Így lett egy kb. 400-as listám.

De most még nem ezzel kezdenék. Miközben készítgettem a kis albumomat és olvasgattam a filmek után, kedvet kaptam a legelső filmekhez. Ezért a most következő hetekben-hónapokban a legfontosabbnak tartott bő 30 darab XIX. századi filmet szeretném végigvenni, aztán lehet hogy tovább haladok velük még pár évet. Mivel ezek a kezdeti filmek jellemzően egy-egy életképet mutatnak pár másodpercben, a megszokott esztétikai jellegű beszámoló helyett inkább a filmtörténeti jelentőségükre koncentrálok - persze továbbra is a magam amatőr, laikus módján.

Végül szeretném még megjegyezni, hogy ez nem jelenti az eddigiek végét. Egyrészt már írtam, hogy továbbra is a legelismertebb filmek fognak szerepelni a blogon, másrészt időnként visszatérek majd a korábbi elvhez. Röviden tehát egyszerűen arról van szó, hogy csak a sorrenden módosítok, a most következő néhány tucatnyi film előbb-utóbb sorra került volna mindenképpen.

Tartalom:

Manuela (Cecilia Roth) ápoló, szervátültesékkel foglalkozik és oktatóvideókon szerepel, amelyekben orvosknak segít kezelni az érzelmileg kényes helyzeteket. Egyedül neveli születésnapos kamaszfiát, az írónak készülő Estebant, akinek soha nem beszélt az apjáról, de megígéri, hogy születésnapján megteszi. Ünneplésképp elmennek a Hume (Marisa Paredes) főszereplésével fémjelzett A vágy villamosa előadásra. Esteban autogrammot kérne a színésznőtől, de elüti egy autó. A baleset halálos, Manuela átérezheti ténylegesen is, hogy milyen, amikor a szervátültetésről kell döntenie ebben a helyzetben. Elhatározza, hogy felkeresi az apát...

A kritikák egybehangzó állítása szerint a történet a nők magányáról, egymás iránti barátságáról szól és egyben - ahogy a rendező is írja - tiszteletadás nekik, többek közt az anyjának vagy olyan hírességeknek, mint Bette Davies, Gena Rowlands. A magam részéről erre nem jöttem volna rá és utólag visszagondolva is inkább belemagyarázásnak érzem. Ha van központi témája, az inkább az anyaság, esetleg a női szerep és identitás, ahogy különböző karakterekben megjelennek. (Megjegyzem, most olvastam vissza, mit írtam a Beszélj hozzáról és meglepetésemre pont ugyanez volt a problémám.)

Megvalósítás:

Rengeteg utalás van a történetben, kezdve azzal, hogy a Mindent Évárólt nézik, aminek egyes motívumai végig visszaköszönnek, ahogy A vágy villamosaiéi is. Még csak megközelítőleg se tudom felsorolni őket (beszédesek a nevek, foglalkozások, minden esemény), ezért tényleg csak néhány fontosabbra szorítkoznék. Férfiak gyakorlatilag nincsenek, csak néhány mellékszereplő, de ők is teljesen haszontalanok; az értékelhető férfikarakterek transzvesztiták, az egyetlen szerelem leszbikus. Kicsit olyan, mint egy kifordított hagyományos romantikus történet, ahol minden a nőért és a nő miatt történik. Itt a férfiak az okozói a nagy boldogságnak és tragédiáknak, de mégcsak nem is látjuk őket. Végigmegyünk a női lét állomásain a szűztől a kurván át a lányig, anyáig, nagymamáig, a barátnőtől a feleségig és az elvált asszonyig. Fontos megjegyezni, hogy bár tragédiák sorozatát látthatjuk, alapvetően pozitív és némileg komikus a hangulat, ez pedig elveszi a szomorkodás élét. Ráadásulkorántsem egy élethű történetről van szó abban az értelemben, hogy résztvevői mind erősen eltérnek az átlagtól. Mindok egy példát, hogy nagyjából átérezzétek: A festményhamisító lánya apáca létére lefekszik egy transzvesztitával, születendő gyermeküket pedig a transzvesztita exének fiáról nevezi el.

A képi világ is valami hasonlóan életszerűtlenül élénk színekkel dolgozik, a díszletek időnként eklektikusak, na és persze a sok transzvesztita látványa sem mindennapos. Többször felvesszük egy adott szereplő szemszögét, ez általában hatásos, segít azonosulni (pl. Esteban haldoklása tök jó lett). Dicsérik a színészeket, de engem most teljesen hidegen hagytak, leszámítva, hogy a transzvesztiták, akiket nők játszottak, mennyire férfias vonásokkal rendelkeztek. A zenét meg se hallottam.

Élmény:

Olyasmi élmény volt, mint a Beszélj hozzá: nehéz hova tenni az egyszerre vidámnak és szomorúnak tűnni próbáló hangulatot, kissé zavaros, hogy hova akar kilyukadni, vizuálisan pedig vannak jobb momentumai, de általában nem olyan érdekfeszítő. Egy kétségtelenül igazi női film, nem olyanok, amik pátoszosan női filmnek akarnak tűnni. Vajon mennyire önéletrajzi?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Cecilia Roth (Beszélj hozzá), Marisa Paredes (Az élet szép)
- Algrado színpadi monológja annyiban valós, hogy Argentínában valóban megesett,hogy a jegyárak visszafizetése helyett egy színésznő inkább saját életével szórakoztatta a közönséget.

Tartalom:

Cady 16 éves koráig külföldön élt szüleivel, akik otthon oktatták. Most hazaköltöztek Amerikába, így Cady is elmehet rendes középiskolába, azonban fogalma sincs az iskolai klikkekről. A különc Janis és Damien veszik először pártfogásukba, különösen óvva őt a "barbie-k" csoportjától és vezetőjüktől, Reginától (Rachel McAdams), aki Janis szerint nagy szarkavaró. Amikor Janis észreveszi, hogy a barbie-k is érdeklődnek Cady iránt, azonnal fel akarja használni őt kettős ügynöknek. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Cady első látásra belezúg Aaronba, viszont ő Regina exe, és mint ilyen, tiltott préda...

Alapvetően egy tinifilm a szokásos témákkal, mint a szerelem, beilleszkedés, identitáskeresés, kétszóval felnőtté válás. Azonban jóval élesebben és pontosabban parodizálja, kritizálja a középiskolai társadalmat, ami nem véletlen, hiszen konkrétan egy szociológiai tanulmány az alapja. Végigvezet minket a lányok alkotta klikkeken, egyúttal feltárja a gonosz, női pletykák, kibeszélések lélektanát, és persze elhangzik egy didaktikus tanulság, hogy legyünk rendesebbek egymással.

Megvalósítás:

Az ismeretterjesztő jelleg lehetőségét az teremti meg, hogy az iskolai közeg eddig teljesen ismeretlen volt Cady számára, aki gyakorlatilag az afrikai dzsungelben nőtt fel (az ottani állatok viselkedésének és az iskolai közösség működésének hasonlósága visszatérő elem). Röviden bemutatják a klikkeket, onnantól pedig sajnos kizárólag a barbie-kra koncentrálnak, hogy ők mennyire felszínesek és rosszindulatúak (míg a végén ki nem derül, hogy mindenki az). A legdurvább példájuk Regina anyja és húga, akiknek ugyan csak pillanatnyi szerep jut és sokkal túlzóbbak, de ettől hatásosabbak is (pl. a kishúg a tévé előtt utánozza az abban szexiskedő előadókat, noha még gyerek). Cady "beépül" és észre se veszi, hogy egyre inkább átveszi stílusukat. Különösebb részletezés nélkül elmondhatom, hogy jön egy nagyobb konfliktus, aminek során minden lány rájön, hogy ők sem különbek a lenézett, de irigyelt Reginánál. Az érzelmi azonosulást nehezíti, hogy bár végig Cadyvel vagyunk, nem igazán látjuk, mitől olyan nagy haverok a különc Janis-szel. Alapvetően vígjátékról van szó, írója a Saturday Night Live csapatból került ki, így félúton van az abszurd felé és vannak lehetetlen poénok is. A karkaterek is gyakran félúton voltak az abszurdan életszerűtlen felé (pl. túl buta, túl csúnya), ami egy ilyen típusú vígjáték esetén nem baj egyáltalán. A típusok viszont valódiak, hiszen ahogy említettem, egy szociológiai tanulmány az alapjuk, sőt, Janis eredetijének még a neve is ugyanaz.  Egyébként nem tudok külön humorforrást kiemelni, rendkívül sokféle a vizuális/hangi gegektől a szóvicceken át a váratlan meglepetésekig.

A vizuális poénok is sokfélék, általában valami csetlős-botlós féle, de teljesen váratlanok. Visszatérő típusa a már említett etológiai vonulat, amikor Cady szemében diáktársai a vadállatokhoz hasonlóan viselkednek. Több montázs-szerű jelenet van, amelyek szintén egy-egy poénra vannak kiehegyezve. Egyszóval sok a poén pörgősen tálalva, amit jól megválogatott "fílgud" zene támogat. A kritikák dicsérték a gyereksztárból felnőtt szerepben bemutatkozó Lindsay Lohant, de szerintem a narrálásai elég egyhangúak voltak.

Élmény:

Viccesnek vicces volt, de érzelmileg nem lehetett igazán beleélnie magát az embernek. Az erénye, hogy túlzásai mellett is életszerűbben ábrázolja a diákokat és kapcsolataikat, simán lehetett volna belőle drámát is csinálni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Rachel McAdams (Spotlight), Amy Poehler (Agymanók), Neil Flynn (Magnólia)
- A film nagy sikerül volt, kultfilmmé nőtte ki magát, folytatás készült hozzá és még musical is.

Következik: Mindent anyámról

Tartalom:

Réges-régen, egy távoli bolygón polgárháború tört ki az alakváltók (transformers) faj tagjai között az "Örök Szikra" birtoklásáért, ami az élet forrása a bolygón. A Szikra a káosz során épp a Földön landol, nyomába is erednek az alakváltók. Pár ezer évvel később, napjainkban váratlanul támadás éri az amerikaiak katonai bázisát, méghozzá egy óriásrobot által, aki láthatóan a hadsereg adatbázisát próbálja megszerezni, sikertelenül. Eközben a gimis Sam kiselőadást tart a suliban felfedező ükapja sarkköri kalandjairól, de elsősorban azért, hogy felkeltve az érdeklődést eladhassa a felmenője cuccait és a pénzen végre autót vehessen. Sikerrel jár, megkapja élete első autóját és persze rögtön csajozni indul vele, a jármű azonban elég kiszámíthatatlanul működik. Este látszólag valaki meglovasítja, ezért Sam a nyomába ered, hogy megdöbbenve lássa, autója óriásrobottá alakul. Eközben újra betörnek a hadsereg adatbázisába, ezúttal sikeresen nyomára akadnak annak, amit keresnek: Sam ükapjának szemüvegére, ami Samnél van...

Korunk üres látványfilmjeinek elsőszámú képviselője. Azonban annyiban mégis érdekes, hogy egy 1984-es japán-amerikai játékfigura-sorozatra épül, amiből egykor sikeres rajzfilmsorozat is készült. A retróhullám elérte az 1980-as éveket, hiszen annak a kornak a gyerekei (köztük én is) most uralják a világot.

Megvalósítás:

A képregényfilmekhez hasonlóan (illetve talán ezt is nevezhetnénk képregényfilmnek, hiszen a játékokkal egyidőben képregény és rajzfilm is megjelent) talán igyekeznie kéne a lehető legtöbbet kihozni eredettörténettel együtt, de nem ezt teszi. A bevezető pár másodpercben elmeséli az alaphelyzetet, mint a Csillagok háborúja bevezető szövegei, aztán máris következik az első akciójelenet, mint a Csillagok háborújában. Három fő szálon fut a történet, ebből kettő, a katonai és az informatikus akár el is hagyható. A fő szál Samé, aki egy lúzer középiskolás tini, de a sok játékidő ellenére a karakterében szinte semmi mélység nincsen. Ugyanez igaz az alakváltókra is, akiknek semmi esélyük személyiséget villantani. Úgy tűnik, hogy a történet a hírhedt Curtiz-elméleten alapul, azaz annyi az akció, hogy nem kell karakterekkel foglalkozni. Vagy foglalkoztak velük, csak erősen megvgáták a filmet, mert néha a semmiből húztak elő olyan szövegeket, amiknek akkor lett volna értelme, ha visszautaltak volna valamire (pl. Sam többet tud az alakváltókról, mint amit elmeséltek neki a filmben). Szóval több szálon fut a történet, rengeteg a (rosszul megírt) karakter, sok az akció és a humor. A humor általában Sam lúzerségéhez kapcsolódik, tipikus tini-poénok, de vannak benne váratlan húzások is, mint pl. Bush kifigurázása vagy utalások a rendező korábbi munkásságára ("Százszor állatabb az Armageddonnál!").

Oké, a történet gáz, de ha látványfilm, akkor biztos király a látvány, igaz? Igen és nem. Autó van, jócsaj van, robbanások, robotok, fegyverek, repülők vannak. Néhány akciójelent a megfelelő zeneválasztással baromi vagány, főleg a lassított felvételeknél, de gyakran látszik a mesterkéltségük (talán az én szemem szokott már hozzá a trükkökhöz túlságosan), illetve ott van, az amit nagyon utálok: a gyors vágásokkal kombinált kamerarángatás. Nagyon jellemző rá, hogy több szögből veszik fel a jeleneteket, így egy mozdulatsor kezdetét adott szögből látjuk, egy későbbi részét pedig másik kameraszögből, amik igazából megint csak időhúzásnak jók, bár néha segítenek a helyszín áttekintésében. Viszont olyankor meg gáz, amikor ettől szétesik a mozgás és olyan, mintha két külön mozdulatot látnánk (lehet így is volt). Na és a robotok? Én a rajzfilmen nevelkedtem, ezért nekem túlságosan gépiesek, de el kell ismerni, hogy az animálás ezúttal teljesen élethű ami a robotokat illeti, a környezetre gyakorolt hatásuk már kevésbé. A zene időnként jól eltalált, egy jelenet erejéig humorforrás is, ezért jár neki a plusz pont. A színészeknél szokás szidni LaBeoufot, de szerintem nem ő tehet róla, hanem a karaktere.

Élmény:

Van bennem egy csakazértis attitűd, ezért pozitívan szerettem volna hozzáálni a filmhez, de a történet logikátlanságai és kidolgozatlansága, valamint a kamerarángatás elvették tőle a kedvem. És még a robotok se tetszenek, de erről valószínűleg a gyerekkorom rajzfilmsorozata tehet.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Anthony Anderson (A tégla), John Turturro (Dühöngő bika, Szemet szemért, A halál keresztútján, A nagy Lebowski), John Voight (Éjféli cowboy, Szemtől szember), Zack Ward (Majdnem híres), W. Morgan Sheppard és Mark Ryan (A tökéletes trükk), Jess Harnell (Toy Story 2-3, WALL-E, Fel, Agymenők), Hugo Weaving (A mátrix, A gyűrűk ura, V mint vérbosszú), Charlie Adler (Aladdin)
- Bernie Mac (az autókereskedő) egy évvel később, 2008-ban elhunyt.
- A telefonos ügyfélszolgálatos jelenete álítólag valóban megtörtént.
- A film becsületére válik, hogy nagyon odafigyeltek a részletekre és minden alakváltót a járművükhöz igazították, emiatt vannak méretbeli eltéréseik.
- Ugyancsak jó húzás volt, hogy Optimus Prime hangját ugyanaz kölcsönözte, aki a rajzfilmben is.

Következik: Bajos csajok

Tartalom:

Carol (Julianne Moore) steril felsőközéposztálybeli életet élő, kifogástalan modorú háziasszony, van egy fia, szerető férje (Xander Berkeley) jó karrierrel, szép háza, a napja vásárlással és barátnőkkel telik. A visszafogott viselkedése mögött azonban nem csak a jómodor van, hanem kisebb rosszullétek gyötrik. Az orvos szerint semmi baja, a stressznek tulajdonítja az egyre komolyabb tüneteket, de pszichiátriai vizsgálat után is tovább romlik Carol állapota...

Egy kicsit még rontóckodnom kell a megértéshez, szóval mostantól spoileres lesz az írás: Carol vélhetően a szennyezett, vagyis inkább a modern környezetre allergiás, ezért elvonul egy vegyszermentes táborba, ami viszont erősen ezoterikus jellegű és az vegyszertúlérzékenység okának a lelki mérgezést tartja. Szinte minden leírás azzal nyit, ami nekem nem tűnt, nem tűnhetett fel,hogy ez az AIDS analógiája, de szerintem sokkal inkább a másik értelmezésről van szó, azaz Carol és minden amit jelképezhet (erre később visszatérünk) válságáról, hanyatlásáról. Igen ám, de ez nem egy megszokott film és csak nagyjából adja meg a kereteit témájának, inkább csak ellök minket egy kezdőpontról, hogy elmélkedjünk, és nemhogy válaszokat nem ad, még irányt se nagyon.

Megvalósítás:

Nagyjából két fő részre oszlik: a film első felében megismerjük Carol tökéletes életét, majd egyre romló egészségét. A kulcs itt Carol karaktere, aki faarccal tűri a szexet, a tornát, udvariasságból mosolyog, nem beszél sokat, akkor is semmitmondó, halkszavú... stb., egyszóval díszletfeleség. Ebből már gyanítjuk, hogy romló egészségének valójában ez a kiüresedett élet lehet az oka, ami egyben kisebb társadalomkritika is, de semmi olyan, amit korábban ne láttunk már volna (az egyik nagy ihletője a Jeanne Dielman). Carol megtestesíti a háziasszonyokat, a középosztályt, az AIDS-est, az 1980-as éveket... stb. Csakhogy van egy második fele is a filmnek, ami a normál környezetből egy ezó-farmra repít minket, ahol elsősorban a belső megtisztulásra helyezik a hangsúlyt, a negatív hatások, érzelmek kizárására. És itt kavarodik meg a történet, mert Carol talán jobban érzi magát, de egyáltalán nincs jobban. A fentiek mellett Carol megtestesítheti az eddig felsorolt jelképeinek az identitását. Erre utal, hogy hogy születéssel kapcsolatos dolgokkal van tele az élete: tej, amire allergiássá válik, az életének teljes lebontása hogy újjáépítkezhessen a táborban, a történet pedig épp a szülinapján végződik, ám az utolsó jelenetben korántsem egy újjászületett embernek tűnik, hanem inkább egy végső elkeseredettségében az utolsó szalmaszálba kapaszkodónak. Szóval míg a film első fele eléggé letisztult, a második fele bevisz az erdőbe, és nem tiszta, hogy a tábor a hasonló vallási szektákhoz negatívan vagy pozitívan áll, és az egész értelme megkérdőjeleződik, hiszen Carol egyszerre javul és romlik. És akkor még sok mindenről nem beszéltem Carol orvosától kezdve a furán járó páciensig, szóval ez egy erősen zsúfolt film, de jóval közérthetőbb, mint egy Godard-mű.

A képi világ is a film első felében érdekesebb, Carol letisztult, tágas otthona nagy és rideg, egyfajta ketrec, amire ráerősít az árnyékos, félhomályos megvilágítás is, miközben ritkán láthatunk közelieket. A rosszulléteit kiválóan ábrázolja a dolly zoom alig észrevehetően finom használata vagy pl. amikor a mélygarázsba hajtva a kamera Carol szédülős nézpontját veszi fel. A második rész sajnos nem ilyen erős, ott inkább a kopár, disztopikus helyszín kifejező. Nagyon fontos eleme a zene: sok a csend, amit viszont gyakran megszakít egy vészjósló, elektronikus szólam, ami kezdetben ütős, de egy idő után a sok használat miatt elfárad (de nem lennék meglepődve, ha pont ez lett volna a cél). Jó hangulatfokozók a korabeli slágerek, főleg így 2018-ból. Na és persze nem mehetünk el Julianne Moore mellett sem, akinek ez volt az első komolyabb szerepe és kiválóan hozta a végleletkig visszafogott, de belül idegesen szorongó karakterét.

Élmény:

Még egy adalék, mielőtt bármilyen kijelentést tennék: ha nem olvastam volna is érezném, hogy Sirk a rendezőre nagy hatással volt. Szóval a film első fele képileg és tartalmilag is tökéletes, de önmagában nem annyira kiemelkedő. A második fele megkavar mindent és zavarossá teszi, és nem igazán tudom hova tenni. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy "Sirk", akkor némileg mindez érthetőbbé válik, viszont semmiképpen sem parodisztikus értelemben véve, hanem valami más réteget sejtve a felszín mögött. Ez zavarosnak hangzik? Akkor nézzétek meg a filmet ;)

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Julianne Moore (Boogie Nights, A nagy Lebowski, Magnólia), Xander Berkeley (Terminátor 2, Apolló 13, Szemtől szemben), Dean Norris (Terminátor 2), Beth Grant (Esőember, Donnie Darko, Nem vénnek való vidék)
- A kémiai túlérzékenység létező betegség, az 1950-es évektől kezdve beszélnek róla, amikor valamilyen vegyszer különböző enyhébb vagy súlyosabb testi-mentális tünetekkel jár. Ugyanakkor erősen vitatott, mert túlságosan tágan értelmezhető és placebókkal könynen reprodukálható.

Következik: Transformers