Tartalom:

Manuela (Cecilia Roth) ápoló, szervátültesékkel foglalkozik és oktatóvideókon szerepel, amelyekben orvosknak segít kezelni az érzelmileg kényes helyzeteket. Egyedül neveli születésnapos kamaszfiát, az írónak készülő Estebant, akinek soha nem beszélt az apjáról, de megígéri, hogy születésnapján megteszi. Ünneplésképp elmennek a Hume (Marisa Paredes) főszereplésével fémjelzett A vágy villamosa előadásra. Esteban autogrammot kérne a színésznőtől, de elüti egy autó. A baleset halálos, Manuela átérezheti ténylegesen is, hogy milyen, amikor a szervátültetésről kell döntenie ebben a helyzetben. Elhatározza, hogy felkeresi az apát...

A kritikák egybehangzó állítása szerint a történet a nők magányáról, egymás iránti barátságáról szól és egyben - ahogy a rendező is írja - tiszteletadás nekik, többek közt az anyjának vagy olyan hírességeknek, mint Bette Davies, Gena Rowlands. A magam részéről erre nem jöttem volna rá és utólag visszagondolva is inkább belemagyarázásnak érzem. Ha van központi témája, az inkább az anyaság, esetleg a női szerep és identitás, ahogy különböző karakterekben megjelennek. (Megjegyzem, most olvastam vissza, mit írtam a Beszélj hozzáról és meglepetésemre pont ugyanez volt a problémám.)

Megvalósítás:

Rengeteg utalás van a történetben, kezdve azzal, hogy a Mindent Évárólt nézik, aminek egyes motívumai végig visszaköszönnek, ahogy A vágy villamosaiéi is. Még csak megközelítőleg se tudom felsorolni őket (beszédesek a nevek, foglalkozások, minden esemény), ezért tényleg csak néhány fontosabbra szorítkoznék. Férfiak gyakorlatilag nincsenek, csak néhány mellékszereplő, de ők is teljesen haszontalanok; az értékelhető férfikarakterek transzvesztiták, az egyetlen szerelem leszbikus. Kicsit olyan, mint egy kifordított hagyományos romantikus történet, ahol minden a nőért és a nő miatt történik. Itt a férfiak az okozói a nagy boldogságnak és tragédiáknak, de mégcsak nem is látjuk őket. Végigmegyünk a női lét állomásain a szűztől a kurván át a lányig, anyáig, nagymamáig, a barátnőtől a feleségig és az elvált asszonyig. Fontos megjegyezni, hogy bár tragédiák sorozatát látthatjuk, alapvetően pozitív és némileg komikus a hangulat, ez pedig elveszi a szomorkodás élét. Ráadásulkorántsem egy élethű történetről van szó abban az értelemben, hogy résztvevői mind erősen eltérnek az átlagtól. Mindok egy példát, hogy nagyjából átérezzétek: A festményhamisító lánya apáca létére lefekszik egy transzvesztitával, születendő gyermeküket pedig a transzvesztita exének fiáról nevezi el.

A képi világ is valami hasonlóan életszerűtlenül élénk színekkel dolgozik, a díszletek időnként eklektikusak, na és persze a sok transzvesztita látványa sem mindennapos. Többször felvesszük egy adott szereplő szemszögét, ez általában hatásos, segít azonosulni (pl. Esteban haldoklása tök jó lett). Dicsérik a színészeket, de engem most teljesen hidegen hagytak, leszámítva, hogy a transzvesztiták, akiket nők játszottak, mennyire férfias vonásokkal rendelkeztek. A zenét meg se hallottam.

Élmény:

Olyasmi élmény volt, mint a Beszélj hozzá: nehéz hova tenni az egyszerre vidámnak és szomorúnak tűnni próbáló hangulatot, kissé zavaros, hogy hova akar kilyukadni, vizuálisan pedig vannak jobb momentumai, de általában nem olyan érdekfeszítő. Egy kétségtelenül igazi női film, nem olyanok, amik pátoszosan női filmnek akarnak tűnni. Vajon mennyire önéletrajzi?

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Cecilia Roth (Beszélj hozzá), Marisa Paredes (Az élet szép)
- Algrado színpadi monológja annyiban valós, hogy Argentínában valóban megesett,hogy a jegyárak visszafizetése helyett egy színésznő inkább saját életével szórakoztatta a közönséget.