Tartalom:

Jézus (Jim Caviezel) egy zsidó próféta az i. sz. 1. században, akinek a ténykedése nagyon zavarja a helyi egyház vezetőit, ezért megvesztegetik egyik tanítványát, hogy árulja el, hol találják, majd elfogatják a katonákkal. Istenkáromlásért elítélnék halálra, de a római helytartó Jézus híveinek lázongásától tartva inkább csak megkínoztatja kivégzés helyett. Mivel az sem elégíti ki ellenfeleit, végül döntés elé állítja őket a szokásjog szerint: két kivégzendő elítélt, az istenkáromló és egy gyilkos közül az egyiket szabadon bocsájthatják közfelkiáltással. Az összegyűlt tömeg a gyilkost engedi inkább szabadon...

Szerencsénkre a rendező maga mondja el, mire gondolt a költő, noha nem túl bonyolult megfejteni:

This is a movie about love, hope, faith and forgiveness. He [Jesus] died for all mankind, suffered for all of us. It's time to get back to that basic message. The world has gone nuts. We could all use a little more love, faith, hope and forgiveness.

Viszont én ennek kevés jelét láttam. Ami az eddigiekből nem derült ki, bár valószínűleg közismert, hogy a film nagy részében Jézust végigverik (hiszen erről szól a passió). Ezért aztán nem azt érzem a történet fő témájának, ami a szándék, hanem egyszerűen csak az események visszaadását a szenvedésre fókuszálva.

Megvalósítás:

A történet első gyenge pontja, hogy nem igazán van. Bedobják az embert a mélyvízbe, és aki nem ismeri e nap történetét (hivatalosan kb. az emberiség 70%-a), az nem fogja érteni, hogy mi is történik, és ezen a néhány rövid magyarázó-erősítő visszapillantó sem segít érdemben. A karakterek egy-két kivételtől eltekintve egysíkúan gonoszak vagy szenvedő jók. Az üdítő színfolt a lelkiismeretével küzdő áruló, Júdás, illetve a társadalmi rendre kínosan ügyelő Punciusz Poncius Pilátus (ó igen, a Brian élete után nehéz végignézni komoly arccal egy jézusos filmet :D). Júdáshoz, illetve a sátánhoz kapcsolódik a legtöbb jelkép, ezek tök hatásosak, kár hogy nem volt belőlük több és ennyire földhözragadt kívánt maradni a film. Szóval a történet többnyire Jézus kínzásáról szól, időnként pedig valamilyen módon bekapcsolódik ezekbe ellenpontként egy-egy korábbi ismertebb tanítása, de ezeket sajnos súlytalannak éreztem, miközben gondolom a szándék pont ellentétes volt. Kezdetben Jézus egészen emberközelire sikerült (az első jeleneteiben gyenge embernek látszik), míg a pokollal kapcsolatos megjelenítések félelmetesen kétségbeejtőre (Júdás rémképei), de a későbbiek során ezek elhalványulnak. Ami a kínzásokat illeti, edzett nézőként is sikerült egyszer-egyszer felszisszennem, de összességében inkább kontraproduktív volt és a sok ütés egy idő után unalmassá vált, én meg érzéketlenné.

A képi világa nagyon emlékeztetett A rettenthetetlenére és utólag visszaolvasva, egyes megállapításait szó szerint átvehetném: szépen fényképezett, a hangulatnak megfelelően belassított, sejtelmesen megvilágított képeket láthatunk, és külön öröm, amikor az animációt megfelelően használják kiegészítésre (pl. Lucifer orrába ki-be mászkál egy alig észrevehető féreg vagy Jézus világosbarna szeme). De igazán még mindig azok a leglátványosabb elemek, amikor analóg módón egy-egy jó helyen elhelyezett díszlettel (rothadó szamárfej) vagy jól megkomponált beállítással erősítik a hatást. Ehhez kapcsolódik, hogy állítólag több klasszikus festmény is megjelenik, de ezeket műveletlenségem okán nem fedeztem fel bennük, noha sejtettem, különösen amikor hosszan kitartanak egy pózt. Kár hogy a zenében nem ezt az alapelvet követték. Nem mintha baj lett volna vele, csak ha már van több évszázadnyi komolyzene a témában, akkor fel lehetett volna használni azokat is. A színészi teljesítményt szerintem nem lehet értékelni a korábban megjegyzett karakterhiányosságok miatt. A hitelesség kedvéért jó sokáig maszkírozták Jézust, ráadásul a szöveg arámiul, héberül és latinul megy, mert a rendező szerint nem illett oda a modern, hétköznapi nelv. Eredetileg semmilyen felirat sem lett volna, mert úgyis ismeri mindenki a történetet.

Élmény:

Szóval egy unalomba fulladó erőszakpornó, gondoltam ezt magamban kezdetben, aztán viszont mégiscsak kezdett hatalmába keríteni a dolog, és hasonlóan éreztem, mint Az érzékek birodalmánál, ahol egy idő után a szex megszűnt szexnek lenni és átcsapott valamiféle spirituális rituáléba. Itt a szexet az erőszak helyettesítette, addig tolták az arcunkba, amíg idővel a monotonitása meditatívvá kezdett válni. Ha ezt valóban sikerül összekapcsolni a kereszténységgel vagy ezáltal magasabb esztétikai szintre emelni a filmet, akkor egészen nagy hatással lett volna rám, így azonban a fent említett japán filmmel együtt kihagyott ziccer maradt számomra.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Jim Caviezel (Az őrület határán), Maia Morgenstern (Odüsszeusz tekintete)
- Toni Bertorelli (az egyik főpap) idén hunyt el 69 éves korában.
- A forgatásnak volt pár ironikusan jelképesnek tekinthető eseménye: az épp 33 éves Caviezelbe pl. belecsapott a villám, a szűz Máriát alakító Morgenstern pedig épp terhes volt.
- A film két dolog miatt számított botrányosnak, ami jó kis reklámot jelentett: egyrészt antiszemitizmussal vádoltak, aminek az érveit értem, de szerintem alaptalanok. Másrészt az erőszak mértéke miatt öncélúnak gondolták, de erről meg fentebb fejtettem ki a véleményemet.
- Sokan felrótták a történelmi hiteltelenséget is neki, de alapvetően ez nem egy történelmi film, és maga a pápa nyilatkozta, hogy szerinte a film összhangban van a vallással.
- A Biblia mellett a fő forrás egy 19. századi, azóta boldoggá avatott német parasztlány látomásai.

Következik: Hol a barátom háza?

Tartalom:

A filmes esszében az alkotók először számba veszik, hogy hogyan jutott el Argentína (tágabb értelemben Latin-Amerika és az egész fejlődő világ) az akkori (1960-as évek) állapotába és hogy hogyan tartják fenn a rendszert, amelyet neokolonizációnak írnak le (aki tud magyarosabb szót rá, jelentkezzen). A második részben 1946-1955 közötti peronista korszakot méltatják, amely nemzeti és szocialista volt, így hatékony volt a neokolonizáció elnyomásával szemben, illetve az ezt követő bő tíz évet veszik górcső alá, hogy a peronisták hogyan küzdöttek a rendszerük bukása után. A harmadik részben végül felszólt a film a további küzdelemre és javaslatot tesz a mikéntjére.

Azt hiszem a film lényegének szempontjából nem is az a fontos, hogy mi hangzik el benne (lebutítva: a szocializmus jó), hanem hogy az elhangzottakat vitaindításra, agitálásra, ellenállásra használja fel. Ez az 1960-as évek Latin-Amerikájának filmes mozgalma, ami a hollywoodi sikerfilmekkel és az európai újhullámos filmekkel szemben közösségi és cselekvő művészetként határozta meg önmagát.

Megvalósítás:

A film három részes. Az első rész címe "Neokolonializmus, erőszak és felszabadulás", amely objektívan, száraz tényekkel igyekszik felhívni a figyelmet Argentína gadasági, kulturális és egyéb függőségére és hogy ez milyen társadalmi igazságtalanságokhoz vezet. A gondolatmenet vége az, hogy az erőszakos elnyomást csakis erővel, erőszakkal lehet felszámolni. Pár dolgot ugyan összemostak, de most nem az a tisztem, hogy vitatkozzak a szerzőkkel, na meg 2017-ből könnyű okosnak lenni. A második rész "Tenni a felszabadulásért" állítása szerint a megfelelő megoldás a problémákra a nemzeti alapú szocializmus (ne keverjük a hitleri nemzetiszocializmussal), aminek egy korai példája volt Peron közel tízéves elnöksége. Ezt puccsal megbuktatták ugyan, de a nép kiállt mellette és sztrájkokkal ellenállt. A harmadik rész az "Erőszak és felszabadulás" egy rövid összefoglalója, konklúziója a gondolatmenetnek, miszerint az ellenállás önmagában kevés, fegyverekre van szükség és az egész világon ki kell robbantani a forradalmakat az imperialisták erőinek megosztásához. Elsősorban a második rész elején és végén, de a harmadik rész végén is kiszól hozzánk a narrátor, hogy vitassuk meg az elhangzottakat és cselekedjünk. Az elmélkedés során megrendezett- és dokumentumfilmes felvételeket láthatunk. Ezek ritkán emelkednek magasabb szintre önmaguknál, kivétel talán az első rész vége, amikor a Patyomkin páncélos montázselméletét viszontlátva párhuzamosan váltogava mutatnak nekünk amerikai reklámrészleteket és a sokkal kevésbé szép argentin rögvalóságot. A rész végén hosszasan mutatják Che Guevara holttestét, majd arcát, mintegy örökké téve azt. A cím egyébként egy 19. századi költő-forradalmártól származik, utalva arra, hogy eljött a fényesebb jövő ideje - ezzel az idézettel nyitotta utolsó rádióbeszédét Che Guevara.

Vizuálisan is a gyors vágások az erősségei, ezen első rész vége a montázsaival a legjobb. Sok felirattal operál, időnként játékfilmjeleneteket is beemel, de alapvetően dokumentumfilmes formátumú, interjúkat, vágóképeket, archív felvételeket láthatunk többnyire. Olyasmi, mint a Nap nélkül vagy A film történetei(i). Az aláfestő zene jól indul egy gyorsuló latinos ritmussal, egyszer becsúszott egy jellegzetesen thrilleresen kísérteties hangeffekt is, de többnyire észrevétlen.

Élmény:

Mindenképpen pozitívum, hogy nem a hagyományos történetmesélős filmmel állunk szemben, hanem egy harmadik féle megközelítéssel, ahol nemhogy a negyedik fal bomlik le, hanem méginkább bevonja nézőjét a "történetbe". További erénye, hogy ha időnként propagandisztikusnak is hangzik, logikusan, ténszerűen, értelmesen érvel és jogos megállapításokat tesz, miközben picit segít jobban megérteni a latin-amerikai civilizációt, néplelket. Ugyanakkor épp a hagyományos történetmesélés hiányából adódik, hogy kevésbé köti le a semleges nézőt, túl hosszúnak éreztem, és túlságosan földhözragadtnak - kevésbé volt esztétikus, mint mondjuk az Isten és Ördög a Nap földjén.

Érdekességek:

- 1968-ban megnézni egy ilyen rendszerellenes filmet önmagában is ellenállásnak számított, titokban vetítették, de így is előfordultak letartóztatások.
- Mi sem mutatja jobban az alkotók elszántságát,hogy egyikük, Solanas továbbra is aktívan politizál és már a jóval demokratikusabb 1990-es években is többször rálőttek utálói.
- Argentína történelme nem egészen úgy volt, ahogy a film lefestette (legalábbis az imperialista Wikipédia szerint): a 19. századi felszabadulást a spanyol uralom alól és a polgárháborúkat a század végére hatalmas fejlődés követte, a világ egyik leggazdagabb országává vált. A szociális ellátások már a századfordulón is kiterjedtek voltak, Peron alatt pedig jelentősen növekedtek. Azonban ő sem volt szent, magára haragította többek között a hadsereget és az egyházat, aminek katonai puccs lett a vége. A film által áhított erőszakos ellenállás 1969-től kezdett egre véresebbé válni mindkét oldal részéről, végül az uralkodói katonai osztály diadalmaskodott az 1970-es évek végére.

Következik: A passió

Semmi, hiszen nem is létezett még a blog, igaz? Igaz, de ebben az évben született meg a projekt. Nem akarok visszamenni az időben a megszületésemig, csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy sosem voltam filmrajongó, moziba se jártam sokat, a videótékákba járós időszakom alatt is kommersz filmeket kölcsönöztem. Az ezredforduló során találkoztam először komolyabb filmekkel a tévék éjjeli kínálatának köszönhetően, de akkor is csak a felnőtt csatornák indulására vártam :D (Fiatalabbaknak: az internet elterjedése előtt este tizenegy-éjfél körül indultak tematikus erotikus-pornó adások a tévében.)

2010 körül unalmamban filmajánlók után kutatva akadtam a Metacritic-re, ami az értékeléseket összegezve pontozta a filmeket, ekkor láttam érettebb koromban először művészfilmeket, pl. az Aranypolgárt. Aztán jött a Family Guy a rengeteg filmes utalásával, Puzsér Róbert szenvedélyes filmajánlói a Hét mesterlövészében, és 2014-re én is késztetést éreztem, hogy megismerkedjek a legjobb filmekkel.

Összesítettem több top 10-es listát, így jött létre egy harmincvalahány filmből álló lista, amit hamar végignéztem, ezért újabb listát állítottam össze már a jelenlegi módszereim alapján, azaz fogtam a rendszeresen frissített top 100-as listákat és a legalább kétszer szereplő filmeket kezdtem el sorra venni, azaz eljutottam odáig, ahol most vagyok... Érdekes, de emlékeim szerint egyik nagy klasszikus se volt rám igazán nagy hatással e kezdeti filmek közül.

Tartalom:

Az SS Poseidon utasszállító hajó New Yorkból Athénba tart és viharba keveredik. Ez önmagában még nem lenne nagy baj, de a tulaj a spórolás miatt nem engedte, hogy Gibraltárnál felvegyenek egyensúlyt biztosító fenéksúlyt. A vihart megússzák, de egy későbbi szőkőárt a görög partoknál már nem: épp éjfélkor telibe kapja a hullám a hajót, amely felborul. Már az ettől való zuhanásban is sokan odavesznek, a túlélők egy része pedig egy okoskodó, forrófejű lelkész (Gene Hackman) vezetésével megpróbáln "felmászni" a hajó aljába, hogy kijussanak, míg egy másik részük inkább marad és várakozik. Aztán jön egy robbanás és...

Nem egyszerű katasztrófafilmről van szó, hanem egy keresztény allegóriáról, amelyben egy pap elvezeti az őt követő bárányait a megváltásba. Persze de, mégiscsak egy egyszerű katasztrófafilmről van szó, mert ezen olvasat eléggé el van nyomva a kaland javára.

Megvalósítás:

Először vegyük górcső alá röviden a cselekményt: azonnal egy vészhelyzettel nyitunk, előrevetítve a nagyobb katasztrófát, de itt még nem történik baj. Megnyugszunk, feloldódva ünnepeljük az újévet és leereszkedünk a mindennapos problémákba néhány kiválasztott karakterünk révén, majd beüt a katasztrófa kb. a film negyedénél, és innentől kezdve csak a küzdelmek maradnak. Az allegorikus részbe csak leírás szintjén szeretnék belemenni, mert el lehetne filozofálgatni rajta többezer karakteren keresztül. Szóval egy ilyen hajó ugyanúgy a társadalom leképezése, mint a börtönfilmeknél, van kurva, rendőr (Ernest Borgnine), nyugdíjas zsidó házaspár, munkájának élő kiskereskedő, életképtelen énekesnő, sérült személyzet (Roddy McDowall, a Hová lettél drága völgyünk  kisfiúja), progresszív pap, az érte rajongó kamaszlány és a hajózásból felkészült kisöccse. Az első erősen allegorikus jelenet az, leszámítva, hogy a hajó a feje tetejére áll, ahogy a túlélők kettéoszlanak: a pap teljes magabiztossággal állítja, hogy el kell kezdeniük felfelé haladni, különben mind elvesznek, pedig nyilvánvalóan fingja sincs az egészről, és ez a logikai ellentmondás engem végig nagyon zavart. Szóval az emberek nagyobb része értelmes és a személyzet utasításait követve marad helyén, míg a papban hívők csoportja felmászik egy karácsonyfán. Aztán jön egy robbanás, és a lent maradtak odavesznek, a pap már nem segíthet ezen eltévelyedett lelkeken. Tűzön és vizen, mintegy megtisztulva és megkeresztelkedve kell eljutniuk a legfelül található kapun, közben pedig mégegyszer összefutnak egy bolyongó tömeggel, akiket a hajóorvos (világi, tudományos ember) vezet rossz irányba. Megint csak az ő érvei tűnnek sokkal logikusabbnak, de a vonuló embertömeg már olyan, mint egy halálra vált, elkárhozott menet. Végül egy utolsó próbatétel vár még rájuk, ahol a vallási vezetőnek át kell adnia a szerepét a rendőrnek, hogy végül leszálljon értük egy helikopter-angyal.

A látványvilágért nem tettek túl sokat. Persze aprólékosan megcsinálták a díszletet egy konkrét hajó alapján, de a hajó méretét nem sikerült érzékeltetni, az események nagy része pedig egy szűkebb belső térben történik a gépházban, az meg nem túl szexi. A leglátványosabb rész a hajó felfordulása, ahogy a világ fejjel lefelé fordul,és amitől az emberek lepotyognak, a rögzített bútorok viszont a helyükön maradnak.

Élmény:

Ez olyan film, amiből sokkal többet ki lehetett volna hozni minden szempontból, de nem tipikusan olyan film, mert látszott, hogy igen messze voltak még tőle, ellentétben azokkal a filmekkel, ahol frusztrálóan közel álltak hozzá. Hogy nem sajnáltam, amiért nem emelkedett fel titanic-i magasságokba, arról elsősorban a kezdeti logikátlanság tehet, pedig eg kis forgatókönyvi betoldással meg lehetett volna csinálni értelmesre. De így csak annyit láttam, hogy egy hangoskodó megmondóember maga köré gyűjtött egy csoportot, és csak a vak szerencsén múlott, hogy igaza lett. (Érdekes, hogy épp két egymást követő filmen simán látni, hogy a Titanic felmenői.)

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Gene Hackman (Bonnie és Clyde, A francia kapcsolat, Magánbeszélgetés, Ifjú Frankenstein, Superman, Nincs bocsánat, Tenenbaum a háziátok), Ernest Borgnine (Johnny Guitar, A vad banda), Roddy McDowall (Hová lettél drága völgyünk), Shelley Winters (Vörös folyó, A vadász éjszakája), Arthur O'Connell (Egy gyilkosság anatómiája), Leslie Nielsen (Tiltott bolygó, Airplane)
- Neame, a rendező 99 évesen hunyt el 2010-ben, de akkor is csak azért, mert elesett és a törött lába miatt komplikációk léptek fel.
- A filmből készült folytatás és remake is, legutóbb 2006-ban Petersen rendezésében.

Következik: A tűzhelyek órája

Tartalom:

Cary középkorú özvegyasszony két egyetemista gyerekkel, akik már csak hétvégénként járnak haza. A folyton pszichoanalizáló lány és a ház urának szerepét átvevő fiú szívesen látnák anyjukat újra egy férfi oldalán, amire tökéletes lenne társasági, vagyoni és egyéb szempontokból egy idősebb ismerősük. Csakhogy Cary véletlenül beszédbe elegyedik a kertészével, Ronnal (Rock Hudson), megtetszik neki a fiatalabb férfi szenvedélye a fák iránt, valamint az erős, önálló személyisége és rövidesen egymásba szeretnek. A románcból természetesen botrány lesz a felsőbb körökben, ahová Cary is tartozik, hiszen Ron fiatalabb és társadalmi státusza sem teszi méltóvá Caryhez. A kritikát még elviseli ismerőseitől, de nem csak ő kerül a pletykák célkeresztjébe, hanem a gyerekei is...

Ahogy a többi Sirk-film, ez sem rejti véka alá témáját, hanem nyíltan a szemünkbe mondja, hogy Carnyek meg kell tanulnia helyén kezelnie a dolgokat és csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoznia, azaz nem szabad, hogy a külső, társadalmi elvárások szerint élje a saját életét. És ahogy a többi Sirk-filmnél, itt sem teljesen ezen van a lényeg, mert a rendező a Ron-képviselte szabadságot ugyanúgy kigúnyolja picit az egész helyzettel együtt.

Megvalósítás:

A szélre írva után árgus szemekkel figyeltem minden esetlegesen árulkodó jelet, de megint csak a tolakodóan nyilvánvaló túlzások tűntek fel, viszont ezúttal a kritikák sem emeltek ki mást, szóval jó vagyok. Mivel Sirket a történet kevésbé érdekelte, meglehetősen hagyományos keretek között zajlik minden: az első szakaszban megismerjük Caryt és világát, a másodikban összejön és boldog Ron világában, a harmadik részben pedig jön a két világ ütközése, majd a megoldás. Az első rész megértését nagyban könnyíti, hogy Cary lánya egy folyton pszichoanalizáló okostojás, aki lesz szíves nekünk kielemezni anyja helyzetét: özvegy, akit azonban még kár lenne eltemetni, és megvannak erre a megfelelő, társadalmilag elfogadott módszerek egy idősödő, udvarias lovag személyében, aki biztonságot és ragaszkodást nyújtana. Csakhogy betülekedik a képbe Ron, aki Cary önző, alakoskodó, merev közösségi szabályokat követő világával szemben egy erősen individualista, nyitott és barátságos világot jelent, ahol nem számít a társadalmi státusz. Ron szellemi ereje lenyűgözi Caryt, és az egyik legkomolyabb, szokásos problémám ekkor merült fel: számomra nem derül ki, hogy Ron miért szeret bele Carybe, és ez picit ront az összképen, de túl lehet rajta lépni. A Titanic-nál is hasonlóan éreztem, és nem véletlenül hozom fel épp ezt a párhuzamot; ahogy ott, úgy itt is a hőszerelmes szerepe elsősorban az, hogy a nőt segítse a személyiségfejlődésben. Eljön az idő, amikor a szerelmet nyilvánosan is fel kell vállalni, ekkor ütközik a két világ. Ront nem érdekli mások véleménye, Cary viszont természetesen szorong a rendhagyó viszonytól, ,és amikor ennek a gyerekei látják kárát, akkor inkább enged a nyomásnak (a lányát kicsúfolják, aki erre összevesz a pasijával, a fia pedig szégyelli). Amikor viszont Cary szakít Ronnal, a gyerekek mintha fel se vennék az egészet, ettől pedig súlytalanná válik a drámai döntés, amiről nem tudom eldönteni, hogy Sirk iróniája-e vagy béna dramaturgiai fogás. A továbbiakról nem beszélnék, nem spoilerezek. Rengeteg a jelképes gesztus, amiket jól megmagyarázak nekünk, ezért azonnal megértjük a Waldent, a fákat, a teáskannát, a tévét... stb. Túlzóbb, az egész filmet kigúnyolós jelképek az, amikor Ron nem tud lőni, a balesete vagy a durván nyálas őzike megjelenése, ami legalább annyira erős, mint a fallosztolajfúrótornyot szorongató lány A szélre írvából.

Nincs hiány finomabb utalásokból sem, ez pedig elsősorban a színek és az árnyékolás révén jelentkeznek, de ezúttal résen voltam és az áttűnések hasonlóan megszerkesztettek voltak itt is, mint a korábbi filmben (ami egy évvel későbbi, de értitek). A színvilágra legjellemzőbb a hidegséget sugalló sötétkék volt,ami párosult egyben az erős árnyékolással is, míg a Ronhoz köthető színek melegek voltak (pl. barna lakásbelső vs hideg, téli táj). Rock Hudson eleve majdnem kétméteres volt, de így is sokszor fölénk tornyosult személyisége erejével, mint egy erős fa, míg a Caryt alakítő színésznő folyton kétkedő arcot vágott és meghúzódott. Nagy pozitívum, hogy ezúttal sikerült eltalálni a korosztályokat és ron valóban közel tíz évvel fiatalabb volt Carynél. A zene is kivételesen jó volt, ami nem véletlen, hiszen Lisztet választották, ami disszonáns hangjaival jól tükrözte Cary lelkiállapotát.

Élmény:

A korabeli nézők és kritikusok egyszerű melodramatistának látták Sirket, csak az 1970-es években kezdték újraértékelni, részben Fassbinder rajongásának köszönhetően, aki konkrétan ezt a filmet ültette át a maga világába A félelem megeszi a lelkettel. Én örülök, mert egyrészt kezdem felismerni Sirk stílusát, amit az újhullmosok és nagyra értékeltek benne, másrészt úgy voltam vele, mint a Volt egyszer egy Amerikával, é szinte majdnem minden gesztusát megértettem elsőre, amire tök büszke vagyok. (Oké, nem volt rejtegetve, de akkor is...) Ezzel együtt sem a képi világ, sem a tartalom nem olyan erős, hogy tetsszen a film, de azért jó élmény volt.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Rock Hudson (A szélre írva), Agnes Moorehead (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése), Tol Avery (Észak-északnyugat)
- Még életben vannak: William Reynolds (85 - Cary fia)
- Jane Wyman Ronald Reagen felesége volt még elnöksége előtt

Következik: A Poseidon katasztrófa