Tartalom:

A filmes esszében az alkotók először számba veszik, hogy hogyan jutott el Argentína (tágabb értelemben Latin-Amerika és az egész fejlődő világ) az akkori (1960-as évek) állapotába és hogy hogyan tartják fenn a rendszert, amelyet neokolonizációnak írnak le (aki tud magyarosabb szót rá, jelentkezzen). A második részben 1946-1955 közötti peronista korszakot méltatják, amely nemzeti és szocialista volt, így hatékony volt a neokolonizáció elnyomásával szemben, illetve az ezt követő bő tíz évet veszik górcső alá, hogy a peronisták hogyan küzdöttek a rendszerük bukása után. A harmadik részben végül felszólt a film a további küzdelemre és javaslatot tesz a mikéntjére.

Azt hiszem a film lényegének szempontjából nem is az a fontos, hogy mi hangzik el benne (lebutítva: a szocializmus jó), hanem hogy az elhangzottakat vitaindításra, agitálásra, ellenállásra használja fel. Ez az 1960-as évek Latin-Amerikájának filmes mozgalma, ami a hollywoodi sikerfilmekkel és az európai újhullámos filmekkel szemben közösségi és cselekvő művészetként határozta meg önmagát.

Megvalósítás:

A film három részes. Az első rész címe "Neokolonializmus, erőszak és felszabadulás", amely objektívan, száraz tényekkel igyekszik felhívni a figyelmet Argentína gadasági, kulturális és egyéb függőségére és hogy ez milyen társadalmi igazságtalanságokhoz vezet. A gondolatmenet vége az, hogy az erőszakos elnyomást csakis erővel, erőszakkal lehet felszámolni. Pár dolgot ugyan összemostak, de most nem az a tisztem, hogy vitatkozzak a szerzőkkel, na meg 2017-ből könnyű okosnak lenni. A második rész "Tenni a felszabadulásért" állítása szerint a megfelelő megoldás a problémákra a nemzeti alapú szocializmus (ne keverjük a hitleri nemzetiszocializmussal), aminek egy korai példája volt Peron közel tízéves elnöksége. Ezt puccsal megbuktatták ugyan, de a nép kiállt mellette és sztrájkokkal ellenállt. A harmadik rész az "Erőszak és felszabadulás" egy rövid összefoglalója, konklúziója a gondolatmenetnek, miszerint az ellenállás önmagában kevés, fegyverekre van szükség és az egész világon ki kell robbantani a forradalmakat az imperialisták erőinek megosztásához. Elsősorban a második rész elején és végén, de a harmadik rész végén is kiszól hozzánk a narrátor, hogy vitassuk meg az elhangzottakat és cselekedjünk. Az elmélkedés során megrendezett- és dokumentumfilmes felvételeket láthatunk. Ezek ritkán emelkednek magasabb szintre önmaguknál, kivétel talán az első rész vége, amikor a Patyomkin páncélos montázselméletét viszontlátva párhuzamosan váltogava mutatnak nekünk amerikai reklámrészleteket és a sokkal kevésbé szép argentin rögvalóságot. A rész végén hosszasan mutatják Che Guevara holttestét, majd arcát, mintegy örökké téve azt. A cím egyébként egy 19. századi költő-forradalmártól származik, utalva arra, hogy eljött a fényesebb jövő ideje - ezzel az idézettel nyitotta utolsó rádióbeszédét Che Guevara.

Vizuálisan is a gyors vágások az erősségei, ezen első rész vége a montázsaival a legjobb. Sok felirattal operál, időnként játékfilmjeleneteket is beemel, de alapvetően dokumentumfilmes formátumú, interjúkat, vágóképeket, archív felvételeket láthatunk többnyire. Olyasmi, mint a Nap nélkül vagy A film történetei(i). Az aláfestő zene jól indul egy gyorsuló latinos ritmussal, egyszer becsúszott egy jellegzetesen thrilleresen kísérteties hangeffekt is, de többnyire észrevétlen.

Élmény:

Mindenképpen pozitívum, hogy nem a hagyományos történetmesélős filmmel állunk szemben, hanem egy harmadik féle megközelítéssel, ahol nemhogy a negyedik fal bomlik le, hanem méginkább bevonja nézőjét a "történetbe". További erénye, hogy ha időnként propagandisztikusnak is hangzik, logikusan, ténszerűen, értelmesen érvel és jogos megállapításokat tesz, miközben picit segít jobban megérteni a latin-amerikai civilizációt, néplelket. Ugyanakkor épp a hagyományos történetmesélés hiányából adódik, hogy kevésbé köti le a semleges nézőt, túl hosszúnak éreztem, és túlságosan földhözragadtnak - kevésbé volt esztétikus, mint mondjuk az Isten és Ördög a Nap földjén.

Érdekességek:

- 1968-ban megnézni egy ilyen rendszerellenes filmet önmagában is ellenállásnak számított, titokban vetítették, de így is előfordultak letartóztatások.
- Mi sem mutatja jobban az alkotók elszántságát,hogy egyikük, Solanas továbbra is aktívan politizál és már a jóval demokratikusabb 1990-es években is többször rálőttek utálói.
- Argentína történelme nem egészen úgy volt, ahogy a film lefestette (legalábbis az imperialista Wikipédia szerint): a 19. századi felszabadulást a spanyol uralom alól és a polgárháborúkat a század végére hatalmas fejlődés követte, a világ egyik leggazdagabb országává vált. A szociális ellátások már a századfordulón is kiterjedtek voltak, Peron alatt pedig jelentősen növekedtek. Azonban ő sem volt szent, magára haragította többek között a hadsereget és az egyházat, aminek katonai puccs lett a vége. A film által áhított erőszakos ellenállás 1969-től kezdett egre véresebbé válni mindkét oldal részéről, végül az uralkodói katonai osztály diadalmaskodott az 1970-es évek végére.

Következik: A passió