Tartalom:

Jarrod "professzor" (Vincent Price) viaszszobrász, szobrai különösen élethűek, szeretettel gondol rájuk, de messze nem olyan izgalmasak, mint vetélytársai véresebb kiállításai, ezért kevés a látogatója is. Üzlettársa (Roy Roberts) biztosítási csalást hajtana végre a kiállítás felgyújtásával, amit a professzor persze nem enged, ezért összeverekednek. Az üzlettárs győz, kiüti a szobrászt, rágyújta a kiállítást és felveszi a pénzt, amiből szeretőjével (Carolyn Jones) elutazna egy romantikus nyaralásra. Azonban mielőtt elutazhatna, egy torz arcú férfi megfojtja. A szerető nem búslakodik soká és újabb parti után néz, de rövidesen őt is holtan találja lakótársa, Sue - pechére a torzarcú férfi társaságában. Szerencsére képes elmenekülni. Valamivel később a tűzben lebénult Jarrod professzor felbukkan és újabb kiállítást nyit, amire Sue is ellátogat. Megdöbbenésére az egyik figura kirívóan hasonlít meggyilkolt lakótársnőjére...

Sokáig agyaltam, hogy lehet-e valami jelentése a történetnek, mert a viaszszobrok kiváló jelképei lehetnének több ideának is, de ha volt is, akkor is úgy oldották meg, mint A texasi láncfűrészes mészárlás esetében, azaz nem adtak semmi kapaszkodót. És mivel a kritikákban sem találtam semmi erre utalót, maradjunk annyiban, hogy ez egy egyszerű horror film.

Megvalósítás:

Meglehetősen lyukasnak tűnik a forgatókönyv: gyorsan megismerjük Jarrod professzor mániáját szobrai iránt, valamint üzlettársát, aki teljesen váratlanul, különösebb előzmény nélkül nekiáll a professzor szeme láttára felgyújtani a kiállítást, mintha nem fél perccel korábban fenyegette volna meg a prof, hogy meg ne próbálja. Az ő holttestét persze nem találják meg, ebből már sejthetjük, hogy mi fog történni. Majd küllönösebb feszültségkeltés nélkül felbukkan egy összeégett arcú férfi, aki végez az üzlettárssal, így teljesen elmarad a rémület. Egy mellékszálon kerül be a történetbe Sue, aki megint csak teljesen érthetetlenül először még anyagi gondokkal küzd, majd később középosztálybeliként tér vissza minden magyarázat nélkül. Ugyancsak magyarázat nélkül marad a professzor visszatérése, aki lebénult és megégtek a kezei, de az arca rendben van, tehát nem ő a gyilkos. De hogy mi történt az elmúlt pár hétben/hónapban, arról nem tudni semmit. Viszont megváltozott, most már képes meglátni a szépséget a horrorban és a közönségnek tetsző, véres kiállítást nyit. Egyik alkalommal Sue felismerni véli barátnőjét az egyik szoborban, de zavaróan élethű, emiatt gyanakodni kezd, és innen már egyenes az út a rejtély leleplezéséig, amit most nem árulok el természetesen. De remélem látszik a leírásból, hogy a történet logikája hagy maga után némikívánnivalót, a karaktereknek pedig gyakorlatilag nincs jellemük. Egyedül az a lényeg, hogy valaki gyilkolgat, és a gyilkosságok áldozatai a viaszmúzeumban meghökkentően életszerű formában térnek vissza... A horrorfilmes elemek hiányoznak, se nem nyomasztó, se nem igazán ijesztő, leszámítva az összeégett arcú férfit.

Pedig biztatóan kezdődik egy kést tartó nő árnyékával, amiről aztán kiderül, hogy csak egy viaszszobor. Rémisztő lehetne a szobrok arcának elolvadása a tűzben, de nem lett az. Az összeégett arcú férfitől se ijedünk meg, mert a felbukkanása teljesen előkészítetlen, semmi feszültség nincs előtte. ironikus megoldás a filmben, ahogy sok szereplő gyakran mozdulatlan és amíg meg nem mozdulnak, nem tudhatjuk, hogy viaszbábuk-e vagy sem. A színészekkel nincs baj, nem tehetnek a szerepeikről, és jópofa látni benne a még ismeretlen és nagyon fiatal Charles Bronsont, valamint ez volt a horrorfilmes ikonná nőtt Vincent Price első szerepe a műfajban. De egy fontos dologról még nem beszéltem eddig: a második világháború után nagyon elterjedt a tévé, ezzel párhuzamosan pedig jelentősen visszaesett a moziba látogatók száma, ezért a studiók többek között a 3D technológia segítségével próbálták visszacsábítani a nézőket. Bár nem volt újdonság, ez volt az első színes mainstream 3D-s film. Ez a része nekem most értelemszerűen kiamaradt, az viszont nem, hogy gyakran repülnek tárgyak a kamera felé, nyilván ezek esetében volt látványos a térhatás (egy ponton egy pingpongozó férfi még ki is szól a nézőknek, hoyg vigyázzunk, nehogy kiverje a kezükből a pattogatott kukoricát...).

Élmény:

Szóval jó lett volna 3D-ben nézni, biztosan sokkal látványosabb, főleg hogy egyes jeleneteken látszik, hogy kifejezetten a 3D miatt készültek, és a történethez semmivel nem járulnak hozzá. De az összképen nem változtat, filmnek és horrornak is gyenge, pedig az alapötlet nem rossz, sokkal több mindent ki lehetett volna belőle hozni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Vincent Price (Valakit megöltek, A tízparancsolat, Ollókezű Edward), Frank Lovejoy (Magányos helyen), Carolyn Jones (A testrablók támadása), Roy Roberts (Clementina kedvesem, Kínai negyed), Dabbs Greer (A testrablók támadása, Halálsoron), Charles Bronson (Volt egyszer egy vadnyugat)
- Angela Clarke (Scott anyja) 101 évesen, 2010-ben hunyt el.
- A film remake, eredetileg egy 1933-as Curtiz horrorfilm volt, de készült egy újabb, 2005-ös változat is.
- Érthetetlen, de a rendezői feladatot egy fél szemére vak rendezőre bízták, akinek fogalma se volt arról, hogy hogyan nézhet ki a 3D.
- Ez a rendező pedig nem más, mint Andre DeToth, aki magyar volt, fellépve ezzel Curtiz és Pressburger mellé. 1912-ben született Makón Tóth Endre Antal Mihály néven, nemesi címével együtt Sasvári Farkasfalvi Tóthfalusi Tóth Endre Antal Mihály (és még mi szörnyülködünk egyes nemzetek nevein...). Már itthon is rendezett filmeket, a második világháború során került Angliába, majd az Egyesült Államokba, volt egy Oscar-jelölése és dolgozott az Arábiai Lawrence-en, valamint a Supermanen. Egy ideig Veronica Lake férje volt. 2002-ben hunyt el.
- A viaszbábok eredete az ókori Rómáig nyúlik vissza, de igazán a középkorban kezdett elterjedni szentek és elhunytak formájában.
- A viaszszobrok kiállításként, ahogy ma ismerjük a 18. századtól kezdtek népszerűvé válni, ezek közül ugye legismertebb a londoni Madame Tussauds. Madame Tussaud, lánykori nevén Marie Grosholtz a 18. században született Franciaországban, 1831 óta rendezett angliai kiállításokat, a mai helyén pedig 1884 óta található meg múzeuma. Bár a második világháborúban sok szobra megrongálódott, több megmaradt a mai napig.

Következik: Amit megenged az ég

Tartalom:

Történetünk elején Marion (Tippi Hedren) meglép egy könyvelőiroda pénzével, és mivel alig néhány hónapja dolgozott ott, nem találja a rendőrség. Ha akarnák se tudnák, ugyanis nem Marionnak hívják, hanem Marnie-nak és valamennyire elváloztatta a külsejét is, hogy nehezebb legyen felismerni. A sikeres akció után hazautazik anyjához, aki azonban láthatóan nem igazán kedveli őt, hiába is pedálozik nála Marnie. Az újabb akciót olyan cégnél tervezi végrehajtani, amely véletlenül pont az előző könyvelőiroda ügyfele volt, a cég főnöke, Mark (Sean Connery) viszont felismeri Marnie-ban Mariont. Az együtt töltött idő során valamennyire még össze is melegednek, de Marnie így is megpróbálja ellopni a pénzt, csakhogy Mark számít erre és rajtakapja a lányt. Azonban ahelyett hog feladná a rendőrségen, megzsarolja, hogy menjen hozzá...

Végig olyan érzésem volt, mintha a Szédülés és a Pszichó szerelmgyerekét vagy megismétlődését látnám újra, hiszen Marnie egy traumával küzdő egyén, mint a Szédülés főhőse, aki anyjával való viszonya miatt bűnözik, mint a Pszichó főhőse. Ehhez még hozzájön Mark kissé az Idegenek a vonaton gonoszára hajazó karaktere, egy rablás, a  trauma mögött álló rejtély és kész is a film.

Megvalósítás:

Az alapszitut azonnal megsimerjük különösebb felvezetés nélkül: Marnie más személynek kiadva magát rendre meglép a vállalati pénzzel, majd Mark cégéhez kerül. Először anyjához látogatva kerülhetünk hozzá picit közelebb: valamiért kiveri a víz a vörös színtől és nagyon pedálozik anyja szeretetéért, próbálja "megvenni", ő viszont valamiért hűvösen bánik lányával és láthatóan gyűlöli a férfiakat. A hűvös vielkedés oka valószínűleg ez, hiszen azt gondolja, hogy lánya egy férfi kitartottja. Ekkor lép képbe Mark, aki kicsit olyan mint egy másik filmből előlépett karakter: lelkes zoológus, felesége gyanúsan fiatalon hunyt el, annak húga (Diane Baker) pedig kétségbeesetten igyekszik bevágódni Marknál és azonnal meggyűlöli Marnie-t. Olyan, mintha sokkal több lenne a múltjában, mint amit a film megmutat. Mark sejti hogy Marnie valójában tolvaj, ezért tanulmányozni, idomítani próbálja, mint egy állatot. Sosem egyértelmű, hogy ezt szerelemből vagy szakmai érdeklődésből teszi, esetleg egyszerűen gazdinak tekinti magát. Mindhárom esetre és ellen is tudok érveket mondani, szóval talán inkább a három keveréke. Elkövettem azt a hibát a film nézése közben, hogy nem hagytam figyelmen kívül a korát, ettől pedig frusztrálóan régimódinak, idejétmúltnak éreztem. Legfájóbban épp a végjátékban mutatkozott meg mindez, ahol a trauma felidézésével egyszerűen megoldódik minden probléma, mintha ennyi elég lenne. Pedig Marnie ezt többször szemére is vetette kigúnyolva a férfit, hogy állatként gondol rá és hogy pszichoanalizálni próbálja.

Ugyanez igaz a külcsínre is, dühített, hogy 1964-ben még durván látható volt a vetített és a festett háttér. A szélre írva óta picit óvatosabb vagyok ezzel, hátha tudatos koncepció, de nem fedeztem fel semmi ilyen törekvést. Pedig Hitchcock a szokásos cameója során még ki is nézett a kamerába... Ugyancsak igaz a Szédülés hatása a vizuális megoldásokra is, mint pl. az, ahogy a vörös szín észlelésekor az egész kép elvörösödik, időnként megdől a kamera vagy a leglávtányosabb jelenet esetében, amikor Marnie visszaemlékszik gyerekkorára és minden pasztelszínű lesz, a kamera pedig a rémálmokat idézően dollyzoomol. Persze emellett ott van még a jellegzetes hitchcocki feszültség is, amikor a lebukás szélén táncolnak a karakterek, ehhez pedig mi illene legjobban, minden a hosszan kitartott, lehetőleg csendes jelenetek, mint amilyen a széfrablós rész volt, ahol valós "osztott" képernyőn láthattuk, ahogy Marnie épp kipakolja a széfet, miközben a fal másik oldalán egy takarító közeledik hozzá hátrálva, így egyikük se tud a másikról, csak a néző... A színészek nem kápráztattak el, de kétségtelenül hatásos eszköz volt, hogy Marnie a trauma felidézése során gerekhangon szólal meg.

Élmény:

Azt hiszem, kezdek házsártos vénember lenni és már Hitchock se jön be igazán. Az igazi védjegyéből, a feszültséggel teli jelenetekből kettő van, a széfrablás és a trauma felidézése, de ez utóbbi sokkal hatásosabban lett lezárva a Pszichóban. Jobban zavart látványvilágában a régimódisága, mint amennyire tetszettek a látványos részei, ami pedig a történetet illeti, mintha rossz helyen lett volna a súlyozás; Marnie anyjának mindenképpen több időt adtam volna.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tippi Hedren (Madarak), Sean Connery (Goldfinger, Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag), Diane Baker (A bárányok hallgatnak), Alan Napier (Mary Poppins, My Fair Lady), Bruce Dern (Rém)
- Még életben vannak: Tippi Hedren (87), Sean Connery (87), Diane Baker (79), Louise Latham (95), Mariette Hartley (77), Bruce Dern (81), Kimberly Beck (61), Melody Thomas Scott (61)
- A Hitchcock cameo:

Következik: Panoptikum

Tartalom:

(Mivel az első rész nem szerepel a listámon, íme egy rövid összefoglaló róla: A sárkány által őrzött toronyban fogvatartott Fiona, a királylány nappal ember, éjjel ogre; az átkot egy szerelmes csók törheti csak meg. A gyakorlatias herceg önmaga helyett egy ogrét, Shreket és barátját, Szamárt küldi maga helyett a lány kiszabadítására, ám Fiona és Shrek útközben hazafelé egymásba szeretnek - a szerelmes csók Shreké lesz, így Fiona végleg ogrévé változik).

Fiona és az embergyűlölő Shrek boldogan élik mézesheteiket, amikor váratlanul megérkezik a király (John Cleese) és a királyné (Julie Andrews) meghívója. A szülők és a vár népe ledöbben, hogy a pár ogre, de méginkább a Jótündér, aki korábban megállapodot a királlyal, hogy Fiona a fiáé, a Szőke Hercegé lesz. A király felbérli Csizmás Kandúrt, a bérgyilkost, hogy végezzen Shrekkel, de a macska kudarcot vall, sőt, összebarátkozik Shrekkel. Az ogre végül Fionáért hajlandó emberré változni a Jótündér egy varázsitala segítségével - ezt azonban kihasználja a Jótündér, Shreket tömlöcbe veti és azt hazudja, hogy a Szőke Herceg az emberré változott ogre...

A történet önmagában nem nagy szám, normális viszonyok között egy romantikus családi dráma lenne némi kaland körítéssel, ahol a vej próbál felnőtté érni és megfelelni a szülőknek. Mivel az első részt még nem láttam filmes szemmel, annak viszonyában nem tudom elemezni e második részt, de mindenképpen nagyon erős a paródia-motívum, azaz gyakorlatilag a klasszikus mesék és a korabeli popkultúra karikatúráját láthatjuk elsősorban.

Megvalósítás:

Rögtön egy disneys felütéssel kezdünk, egy mesekönyv lapjai mesélik el az eddig történteket, majd Fiona és Shrek mézesheteit látjuk zenés montázsként. Az első rész részben arról szólt, hogy ne a külső alapján ítéljünk, hanem önmagért szeressük párunkat; ezúttal a következő szakaszba lép a valószínűleg mindenki által átélt párkapcsolati trauma, hiszen találkozni kell a szülőkkel és meg kell felelni az elvárásaiknak - ami nyilván nem sikerülhet kezdetben a szülői aggodalmak és a generációs különbségek miatt sem. Így jár Shrek is és megpróbál más lenni, mint ami, aztán persze végül kiderül hogy újfent hogy nem a külsőségek számítanak, hanem a belső értékek. A karakterek szintjén a hagyományos felállást követik, azaz a sótlanab főszereplők mellett van egy poénosnak szánt szövegeket gyorsan toló feka, esetünkben Szamár (Eddie Murphy), aki egyébként pont akkor vicces, amikor nem beszél, hanem elnyújtanak egy jelenetet a poén kedvéért. A humor elsődleges forrása a filmes és popkulturális utalások, amiből rengeteg van (Frankensteintől a Rocky Horror Picture Show-n át a Pókemberig), ezeket vagy észrevesszük vagy nem. Ráadásul sokszor egyáltalán nincsenek kiemelve, máskor pedig első megnézésre észrevehetetlenek (pl. amikor a bárban egy békalány megkérdezi a királytól, hogy nem találkoztak-e már valahol). Paródiának attól paródia, hogy napjaink mércéjével közelíti meg a mesebeli elemeket, mint pl. amilyen a rendőrös üldözés középkori eszközökkel, de a 2000-es évek stlusában előadva.

Az animáció gyönyörűen részletes, az egészen apró dolgokra is odafigyelnek, sok a kevésbé feltűnő utalás, de ezekből lehetett volna sokkal több is, gyakran üresnek éreztem picit a környezetet, nem életszerűen belakottak (de ez tényleg csak mellékes megjegyzés, nem akarok telhetetlennek tűnni). Ami nem megy jól, az az emberábrázolás, ők zavaróan gyengék, ebben a Disney élőszereplős megoldása még felülmúlhatatlan volt ekkor. És az a baj, hogy ennyi. Szépek a képek, jók az utalások, de tökéletesen jellegtelen képileg abból a szempontból, hogy nem igyekezik kifejezni vizuálisan a témáit. A zenék többnyire korabeli popslágerek, nincs velük baj, de a végén teljesen indokolatlanul karaoke-partyba torkollik a cselekmény.

Élmény:

Ha a kelleténél többször írtam, hogy korabeli, az nem véletlen: túl soknak érzem a 2000-es évek eleji popkulturális utalásokat. Nekem ezek megvannak, de ötven év múlva sokaknak már nem fog semmit mondani lehet a Starbucks sem. Szórakoztató a film, annak remek, régóta érett már, hogy kigúnyolják a népmesék logikátlanságait, de számomra esztétikailag nem jelentett nagy élményt.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Eddie Murphy (Beverly Hills-i zsaru), Julie Andrews (Mary Poppins, A muzsika hangja), John Cleese (Gyalog galopp, Harry Potter és a bölcsek köve), Larry King (Szellemirtók)
- Szerencsére összeszedték a kulturális utalásokat, itt megtalálhatóak.
- A három rendező is vállalt kisebb szerepeket.

Következik: Marnie

Tartalom:

Az olajcég új titkárnőjére, Lucyra (Lauren Bacall) azonnal szemet vet a cég szinte családtagként kezelt geológusa, Mitch és a tulaj fia, Kyle (Robert Stack). Lucyt azonban nem lehet elsőre elcsábítani a vagyon csillogtatásával, ettől olyan vonzó a férfiaknak. Kyle kitárulkozik a nem megvehető nőnek arról, hogy másodrendűnek érzi magát Mitch mellett, ez viszont azonnal működik és másnap összeházasodnak. Micth sajnálatára, ugyanis ő meg szintén beleszeretett Lucyba. Eközben a húg, Marylee (Dorothy Malone) halálosan szerelmes Mitch-be, de mivel az testvérként kezeli, bánatában kikezd minden férfival. A házasságnak hála Kyle felhagy alkoholista, léha életmódjával, Mitch pedig inkább lelépne a Közel-Keletre olajat kutatni, ekkor azonban kiderül, hogy Kyle talán nemzőképtelen, és újra az italhoz fordul, amin nem segít az se, hogy Marylee szerint Lucy és Mitch felszarvazzák őt a háta mögött...

Ha nem olvasom el a kritikákat, akkor pár dolog ugyan zavart volna, de letudom annyival, hogy egy szerelmi négyszöget láthattunk, ahogy ezt tették a korabeli beszámolók is. Csakhogy Sirk, a melodrámák királya a műfajt azért választotta, hogy ezzel is kritizálja, kigúnyolja az amerikai társadalmat, és ez helyre tette bennem a zavaró dolgokat. A cselekmény másodlagos, a karakterek Amerika allegóriái, a képi világgall együtt a felsőbb osztály ürességét hivatottak megjeleníteni.

Megvalósítás:

Már ha észrevesszük. Sirk ugyanis egyrészt nem tolja az arcunkba a szándékát, amit A texasi láncfűrészes mészárlás óta nehezményezek. Másrészt a legtöbb jelzésértékű dolog azoknak érthető igazán, akik ismerték az 1950-es évek filmművészetét. A történet keretes, a filmvégi eseményekkel nyit, majd visszaugrunk az időbek az eseménysorozat kezdetéig. Az első komolyabb jel ott jött el számomra, amikor Lucy alig egy nap alatt beleszeretett és hozzáment Kyle-hoz, bár ugye én notóriusan értetlen vagyok a hirtelen jött szerelmekkel kapcsolatban. A második harmadban a súlypont Marylee és Mitch kapcsolatára helyeződik át, az utolsó harmadban pedig Kyle összeomlását követhetjük nyomon. A főbb pontok a cselekményben annyira banálisak, hogy a film nézése közben már azon gondolkoztam, hogyan finomíthatnék a "szar" jelzőn (pl. Kyle vélt terméketlenségének kiderülése, a féltékenység... stb.) - ezért volt megfelelő műfaj a melodráma. De a karakterek igazán beszédesek: a nagy olajmágnásnak két mindenre alkalmatlan gyereket sikerült csak felnevelnie, a vállalat igazi motorja az átlagember Mitch, ahogy Lucyval együtt ők egyedül erkölcsösek. Kyle férfiassága nincs rendben, megöli saját gyerekét. Marylee féktelen tánca közben hal meg az apja... stb.

A film nagyon jól indul, expresszionista világot idézi, ahogy Kyle elhajt az olajtornyok között, ahogy a szél fújja a faleveleket és a naptár lapjait. Ezután csalódást keltően visszazuhan valami tévéjátékszerű színvonalra, de ez is a játék része: szándékosan kapunk díszletekre hajazó és jól láthatóan vetített háttereket, lehetetlenül színes túlzásokat, talán még a színészi játék is ilyen. A Látszatélethez hasonlóan sok a jelkép (a legerősebb kép ilyen a lenti az apa portéjával, a péniszként szorongatott olajfúrótoronnyal), bár én ezúttal kevesebbet vettem észre. Véletlenül akadtam rá erre a vágásokat elemző videóra is, ezentúl jobban oda kell figyelnem az áttűnésekre... mindenesetre ez is mutatja, hogy miért voltak oda az újhullámosok Sirkért. És akkor még nem említettem, hogy a színek is változnak a helyzetnek megfelelően...

Élmény:

Szóval igen, látszólag egy B-kategóriás drámáról van szó, valójában azonban jól elrejtett szatíra... túl jól elrejtve. A Kill Bill jutott eszembe párhuzamként, ami nekünk nyilvánvalóan egy túlzásokba eső poén, viszont így fogják ezt majd látni ötven év múlva is a nézők vagy azt gondolják majd amit én most, hogy "hát igen, ekkoriban ez lehetett a normális színvonal". Az olyan egyszeri nézőknek, mint amilyen én vagyok, a történet túl gyenge, a filmnyelvi elemeket pedig szinte képtelenség észrevenni ennyi év távlatából, és erről a rendező is tehet. Majd legközelebb.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Lauren Bacall és Dorothy Malone (A hosszú álom), Robert Stack (Lenni vagy nem lenni, Airplane!), Edward Platt (Észak-északnyugat), Robert J. Wilke (Délidőben, Spartacus, Mennyei napok), Harry Shannon (Aranypolgár, Délidőben, A gonosz érintése)
- Még életben vannak: Dorothy Malone (92)
- A történet alapja valós, Zachary Smith Reynolds szinte pontosan úgy járt az 1930-as években, ahogy Kyle, a rendőrség azonban valamiért nem indított eljárást. E történet Reynolds-a nem olajmágnás volt, hanem a Reynolds dohánycég örököse, ami olyan márkákról lehet itthon ismert, mint a Camel, Kent vagy a Pall Mall.
- Valószínűleg ez a film ihlette ironikus módon a belőle kinövő egyik leghíresebb szappanoperát, a Dallas-t.

Következik: Az arani ember

Tartalom:

Az írországi Aran-szigeteken élő King-család mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A szigeten zord körülmények uralkodnak, nincs termőtalaj és az óceán erős hullámai életveszélyesek. Michael, a tíz év körüli fiú horgászik és szüleinek segít, amiben tud. Az anya, Maggie a sziklás felszín alól próbál pár maréknyi földet összeszedni, de elsősorban hínárt hord, hogy legyen hova ültetni a krumplit. Az apa, Colman a társaival együtt rendre nekivág az óceánnak cápákat vadászni, egy napon azonban vihar tör ki, amíg a férfiak hajóznak...

Flaherty újabb filmjében gyakorlatilag ugyanazt láthatjuk, mint a Nanuk, az eszkimóban: az ember küzdelmét a zord természettel, csak ezúttal egy másik környezetben. És akkor megint beszélnünk kell kicsit arról, hogy ez egy áldokumentumfilm, ugyanis minden írás kötelező jelleggel a szemére veti, hogy színészek szerepelnek benne olyan hagyománysnak beállított tevékenységeket végezve, amiket már a 19. század óta nem csináltak. Őszintén szólva nem értem a problémát, a Nanukkal szemben ugyanis itt nem próbálták valóságnak eladni a filmet.

Megvalósítás:

A nagy különbség a két film között, hogy ez bő tíz évvel későbbi és már jóval kiforrottabb: a Nanuk epizodikusabb, sok apró részre felosztott története itt kimerül két-három cselekményben, ezáltal összeszedettebb koherensebb történetet kapunk. Az első jelenetben a viharos óceánból térnek vissza a férfiak, utána a krumpliültetést készítik elő, majd újra kihajóznak cápát fogni a nyugodtabb vizekre. Az utolsó jelenetben újra hajóra szállnak, és ismét alig-alig tudnak kikászálódni a viharos vízből. Mindez körforgásszerűvé teszi a cselekményt, jól átadja, hogy minden nap valóban az életben maradásért küzdenek nagyon alapvető szinten, hiszen folyamatosan a nulláról kell kezdeni mindent. A fő szereplő mégsem a család, hanem a sokkal több játékidőt kapó óceán, amelynek hosszasan láthatjuk a sziklafalba vadul belecsapó hullámait, amely halat és hínárt ad, de egyben minden hulláma halálos lehet. Az első jelenetben csupán partra veti a halászokat, akik gyorsan felmenekülnek a sziklákra a hullámverés elől, de az utolsóban már össze is töri a csónakukat. Ezze szemben noha nem látunk semmi érzelmet, tök jól átjön a család összetartó ragaszkodása , egymásért való aggódásuk. Talán csak én látom bele, hiszen kénytelenek összefogni a természet ellen, mindenesetre sokkal jobb ilyet látni, mint más filmek veszélyben is folyton széthúzó csoportjait.

Az első legszembetűnőbb technikai tulajdonsága a filmnek a hangja. 1934-ben járunk, tehát még kicsit a némafilm-hangosfilm határán, ennek megfelelően a filmet némán vették fel és utólag adtak hozzá párbeszédet, hangeffekteket és elvileg ír népzenén alapuló zenét. Ez utóbbi nem túl erős, messze van mondjuk a Vágyak szigetétől, a beszéden pedig nagyon hallatszik a stúdió, de azért nem zavaró, csak már régen láttam régi filmet. Nincs sok párbeszéd, nincs sok felirat, de a kettő aránya nagyjából megegyezik. A képi világra két fő uralkodó megoldás jellemző: az egyik a cselekmény ritmusát felvevő vágások, ami akció közben pörgős tud lenni, néha meg is ismétlődnek, ettől pedig már majdnem olyan mint a Kifulladásig jump cutjai. A másik az, ahogy az Aran-szigetek akár százméteres szikalafaliba becsapódnak a hullámok, amit nagyon hosszan mutatnak, ettől pedig már-már hipnotikusakká válnak. Végül gyakran láthatjuk az emberi szereplőket magányosan, eltörpülve az ég alatt vagy a sziklák között, ami jól érzékelteti a természet hatalmát.

Élmény:

Olyan volt, amilyennek a Nanuknak kellett volna lennie, összeszedettebb, átélhetőbb. Jól megjeleníti a természet rideg hatalmát és az azzal szemben álló család melegségét, de sajnos túl korán készült el ahhoz, hogy megfelelő minőségben visszaadja a szépségét. Nálam ebben a témában az etalon a Mennyi napok, ezt a szintet pedig fiatal kora miatt nem tudta még hozni a filmművészet.

Kapcsolódó hírek:

• 2018. január: Elhunyt egy magyar férfi e vidék hullámaitól. Nem pont az arani szigeteknél történt, de abban a régióban. Forrás: http://www.blikk.hu/aktualis/kulfold/fotozas-kozben-zuhant-a-tengerbe-a-magyar-ferfi/1z9rmzl

Következik: Shrek 2