Tartalom:

Bond, a brit titkosügynök (Sean Connery) egy akciója fáradalmait heveri ki egy wellness-központban, pechére épp a FANTOM nemzetközi bűnszervezet soros akciójának helyszíne mellett. A szervezet ezúttal egy atombombákkal felszerelt repülőt rabol el, és megfenyegeti az amerikai és brit kormányokat, hogy ha nem kapnak mai értéken kb. 550 milliárd forintot, akkor megsemmisítenek egy random várost. Azonnal akcióba lép az összes titkosügynök. Bond a szanatóriumi kalandjainak köszönhetően felismeri az egyik szintén ott megszálló érintettet, ezért a nyomozást húgánál kezdi, aki a Bahamákon nyaral. Hamar kiderül, hogy szeretőjével van ott, aki nem más, mint a bűnszervezet akciójának irányítója...

Természetesen ahogy a Goldfingernél, itt is felesleges bármi értelmet keresni a történetben. Van látványos és izgalmas akció, némi humor, meg bikinis csajok.

Megvalósítás:

Ahogy az előző rész, ez is egy korábbi akció befejezésével indul, és annak a hangulatát megidézve teljesen nonszensz módon egy özvegy nővel verekszik meg Bond.A továbbiakban azt hiszem felesleges lenne megpróbálnom kifejteni, hogy a történet hogyan fejezi ki a film témáját, hiszen nincs neki; Bond véletlenül épp ott száll meg, ahol a FANTOM soros akciója következik. Megnézhetjük a bűntett profi végrehajtását, ami Bond előtt is hamar kiderül, így rejtély nincs, csak a játszadozás egymással, hogy hogyan kapják el a másikat, miközben tettetik, hogy semmit nem tudnak. Eközben Bond lefekszik minden csinosabb nővel, akik természetesen mindig lengén öltöznek, úri életmódot folytat, túlél minden támadást és egymaga intéz el tucatnyi embert egyszerre csodakütyüivel (mint amilyen a vízalatti fényképező). Mindezzel együtt is a Goldfingernél sokkal kevésbé parodisztikus-önironikus, egészen földhözragadt és életszerű volt a james Bond-sorozathoz képest.

Vizuálisan meglepően élvezetes volt. Először is ez volt az első Bond-film igazán komoly költségvetéssel, ami lehetővé tett grandiózus és gazdag díszleteket, valódi repülőket, hajókat. A legjobb díszlet persze még mindig a valóság, a Bahamák elképesztően jól néztek ki a légi felvételeken. A víz annyira tiszta volt, hogy a vízalatti jeleneteket nem is akváriumban, hanem tényleg helyben vették fel. Ráadásul több képtelennek látszó technikai eszköz is valós volt, pl. a rakéta hátizsák vagy a végén ahogy felkapja őket egy repülő az óceánról. De még kreatívabb megoldások is kerültek bele, pl. amikor a kamera felveszi a szereplők nézőpontját (Bond egy hangfelvételt vizualizálva követi szemével az elhangzott lépteket, egy áldozat szeme vérbeborul... stb.). Emellett azért voltak gyengébb pontok is, mint a szokásos vetített hátterek vagy a feleslegesen felgyorsított lejátszás.

Élmény:

A Goldfingerből okulva előre készültem az önmagát se komolyan vevő jelenetekre, és bár kezdetben nem kellett csalódnom, a film nagy része viszonylag normális keretek között zajlott. Kicsit képtelen, de azért élvezhető akciófilm időnként jó látványvilággal.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Sean Connery (Goldfinger, Marnie, Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag), Nikki van der Zyl (Goldfinger), Bernard Lee (A harmadik ember, Goldfinger), Martine Beswick (Avatar), Desmond Llewelyn (Kleopátra, Goldfinger), Ronald Culver (Blimp ezredes élete és halála), Lois Maxwell (Diadalmas szerelem, Goldfinger), Eric Pohlmann (A harmadik ember)
- Még életben vannak: Sean Connery (87), Claudine Auger (76), Nikki van der Zyl (82), Luciana Paluzzi (80), Martine Beswick (76), Earl Cameron (100!), Andre Maranne (91)
- Molly Peters (a masszőrlány) idén hunyt el 75 éves korában.
- Maryse Guy Mitsouko (a francia ügynöknő) öngyilkosságot követett el 1995-ben, 52 évesen.
- A cápás jeleneteknél az állatok mindössze egy plexifallal voltak elválasztvaa színészektől, többek közt a kaszkadőrmutatványok egy részét is vállaló Connerytől. Egy alkalommal az egyik cápa átjutott a falon, másodperceken múlott, hogy nem ért el Conneryig.
- A hajó felrobbantása olyan jól sikeült, hogy kilométerekkel messzebb is betörtek az ablaküvegek.

Következik: Week-end

Tartalom:

Francisco a templomban felfigyel egy nőre és első látásra megkívánja. Látszólag a nő sem közömbös iránta, de mégis elrohan. Francisco követi őt, és kiderül, hogy egy ismerőse jegyese. Kap az alkalmon, és meghívja ismerősét családostul vacsorára, hogy beszélgethessen Gloriával. A hadművelet beválik, Gloria és Francisco összeházasodnak, ám hamar kiderül, hogy a férfi betegesen féltékeny típus...

A történet célja elvileg csupán egy bántalmazó kapcsolat bemutatása, aminek oka a betegesen féltékeny, pranoiás férj, de biztos vagyok benne, hogy simán ráhuzható a kor társadalomjára is kritikaként, evlégre több jellegzetes csoport képviselője megtalálható a filmben. Ebben az esetben pedig felmerül annak a kérdése, hogy az össznépi képmutatás és szokások mennyire intézményesítik a családon belüli bántalmazást.

Megvalósítás:

A történet szerkezete kissé kevert, a lineáris időrendből kb. a film harmadánál visszamelékezés lesz a második harmadból, majd újra valós időbe kerülünk a visszamelékezés után, végül az utolsó jelenet pár évvel előrébb röpít minket. Ennek valószínűleg az volt a funkciója, hogy kicsit montázsszerűen lehessen bemutatni Francisco féltékenykedéseit. Szóval az első harmadban Francisco szenvedélyes, romantikus szerelmesként tűnik fel előttünk, míg a második részben kiderül, hogy mindenre féltékeny, ami hamar tettlegességig fajul. Hogy miért féltékeny? Francisco karaktere a mára letűnt arisztokráciát képviseli, amely a kifogástalan társasági viselkedést várja el és amely a szemében megegyezik az erkölccsel. Erre ezernyi példát tudok hozni: templomi szertartás közben szeret bele Gloriába; amikor legfőbb bizalmasa, a szolgája kikezd egy szolgálólánnyal, a szolgálólányt rúgja ki; mindenkielnézi neki féltékenykedését, elvégre ő egy tisztességes ember... stb. A legbeszédesebb persze a megőrülésének jelenete, ahol hallucinációjában a legnagyobb baja, hogy mindenki megtudta hogy viselkedik magánéletében és hogy mindenki kineveti. A történet társadalmi beágyazottságát mutatja, hogy a filmen végigvonuló motívumként jelenik meg jogi harca családja ősi birtokaiért és szinte velük azonosítja magát. Emellett kiáll mellette az egyházat képviselő pap is, hiába öli meg majdnem Gloriát, de még Gloria anyja is elnéző vele. Egyedül a korábbi jegyese, a modern embert képviselő mérnök áll ki mellette. Persze Gloria is megéri a pénzét, aki minden ellenére valamiért szereti és nem akarja őt elhagyni. A film utolsó poénja, hogy Gloria és a mérnök gyermekének neve Francisco, ami mindenképpen az ő/az arisztokrácia továbbélését jelenti.

A Bunuel-filmek sosem voltak igazán látványosak leszámítva a szürrealista képeit, de ez a film nem szürrealista. Még Francisco hallucináció is annyiban merülnek ki, hogy ugyanazokat az embereket előbb normális helyzetünkben, majd hahotázva mutatják. Sok jelképes eleme van a filmnek, de egyik sem képi, kivéve talán Fransico utolsó, dülöngélős sétáját, ami jól mutatja zavartságát. Lábfétis azért van, nem kell aggódni.

Élmény:

Az eddig látottak alapján Bunuel munkásságát három korszakra tudom osztani, a kezdeti vadul szürrealista filmjeit egy földhözragadtabb mexikói korszak követte, majd Európába visszatérve kevésbé látványos szürrealista filmeket készített. E film is a mexikói korszakba tartozik, és bár már az első percben van templom és láb, nem mondanám meg, hogy ez az ő alkotása. Nem tudom hogy viszonyultak hozzá a korában, de a téma a sajnálatos gyakorisága miatt egyáltalán nem különleges, képileg pedig szintén nem erős, hogy ellensúlyozza. Erőteljesebb társadalomkritikával felnőhetett volna az Elhagyottak mellé, így viszont nem hatott meg különösebben.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Manuel Donde (Sierra Madre kincse)
- Állítólag ez Bunuel leginkább önéletrajzi filmje, szerette, de nagyon nem volt vele elégedett.

Következik: Tűzgolyó

Tartalom:

Az i. e. I századi Rómában többéves polgárháború után végül Caesar (Rex Harrison) diadalmaskodik ellenfele fölött; egészen Egyiptomig üldözi. Egyiptomban ekkor szintén trónviszály zajlik Kleopátra (Elizabeth Taylor) és testvére között. Caesar Kleopátrát támogatja a harcban, aki cserébe beleszeret, amikor megismeri a férfi világuralomról szőtt álmait. Ezen az álmon közösen munkálkodva vonulnak be Rómába, ahol Caesar a köztársaság kereteitől megszabadulva királlyá akarja választatni magát - ezt azonban a köztársaságot védők nem engedhetik és meggyilkoják. Caesar a végrendeletében egyik jobbkezét, Octavius-t (Roddy McDowall) jelöli ki utódjául Kleopátrával közös gyermekük helyett. A gyilkosok ellen összefog Caesar másik fő szövetségese, Antonius (Richard Burton) Octavius-szal. Antonius már régóta szerelmes Kleopátrába, a nő pedig nem engedte el világuralmi terveit továbbra sem, és amikor felfedezi ugyanezt az ambíciót Antonius-ban is, egymásba szeretnek. Egyiptom támogatásával Antonius megindul a Rómát ellene hangoló Octavius ellen...

Próbáltam valami párhuzamot fellállítani a szereplők motivációi és az események között, de nem sikerült. Azt hiszem e történet célja egyedül az adott történelmi kor dramatizált változatának bemutatása, ahogy a Caesar - Kleopátra - Antonius - Octavius négyszög alakul.

Megvalósítás:

Eredetileg két filmet forgattak volna, ebből lett végül egy monumentális darab. Az első rész Caesar és Kleopátra egymásra találását meséli el, a második Kleopátráért és Antoniusét. Rövid felvezetés után megismerjük Caesar motivációját, aki Nagy Sándor árnyékában élve kora előrehaladtával lassan elengedi világuralmi álmait, míg  Kleopátra fel nem rázza, hogy ne adja fel. Ebből lesz a szerelem, Caesar pedig ügyesen és nagyravágyóan intézi ügyeit, hogy előréb jusson. Kettejük közt a különbség, hogy míg Kleopátra teljhatalmú, Caesarnak meg kell küzdenie a római intézményrendszerrel - ez lesz végül a veszte. Ez az első rész olyan, mint egy humortalan screwball vagy film noir, ahogy az éleseszű Kleopátra és Caesar kóstolgatják egymást. Caesar politikai tehetségét és diktátori rangját Octavius örökli, míg hadvezéri képességeivel Antonius van megáldva. Mindkettőjükben megvan az ambíció, de Antonius nem képes taktikázni és nehezen viseli Caesar emlékének súlyát mind "szakmájában", mind Kleopátra iránti szerelmében. Ez a démon végigkíséri a hátralévő részt, amitől ő és Kleopátra is szenved, és ettől a történet már érzelmesebb, tragikusabb, intimebb, nem olyan formális, mint az első caesaros rész. Játékosokból érző szerelmesekké lép elő az új pár, vesztüket pedig a látszólag érzelmekre képtelen Octavius jelenti. Kicsit olyan érzésem volt mint a Csillag születik után, ahol a felszínesebb első részt egy sokkal mélyebb második követte.

Aképi világ pontosan olyan, mint amilyet elképzelhetünk egy 1960-as évekbeli, történelmi, monumentális film hallatán: óriási díszletek és rengeteg statiszta és elég kevés kreativitás. Ez minden idők egyik legdrágább filmje, de nem mindig látszódik meg, de amikor igen, akkor valóban pazar. A legemlékezetesebb valószínűleg Kleopátra bevonulása Rómába, ahol nem akar véget éri a táncosok sora, de a többi valahogy nem jött össze. Mivel a karakterek az első részben kevésbé voltak izgalmasak, a színészek se izgattak fel, Elizabeth Taylor kifejezetten egy pár csöcsöt játszott, amíg a Caesarnál sokkal emberibb Anotnius-szal össze nem kerültek.

Élmény:

Elég mostoha körülmények között született meg a film, ezért nem hibáztatom a gyengeségeiért. Viszont megint ugyanaz kattogott a fejemben, mint a Marnie-nál: bosszantóan elavult. Hitchcocknál ezt a Pszichó miatt lehetett szemére vetni a filmnek, itt a három évvel későbbi Taylor a kapocs a Nem félünk a farkastól miatt. Ez utóbbi film fényévekkel modernebb. Tudom hogy nem kéne ezen rágódni, a jó film mindig jó film, csakhogy ez nem az, így sokkal kellemetlenebb, hogy a maga korában is megkésettnek számított. Amúgy lehet rajta izgulni, bámulni, a vége egész megható tud lenni.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Elizabeth Taylor és Richard Burton (Nem félünk a farkastól), Rex Harrison (My Fair Lady), Roddy McDowall (Hová lettél drága völgyünk, A Poseidon katasztrófa), Martin Landau (Észak-északnyugat, Bűnök és vétkek), Kenneth Haigh (Egy nehéz nap éjszakája), Pamela Brown (Vágyak szigete), Cesare Danova (Aljas utcák), Martin Benson és Desmond Llewelyn (Goldfinger), Andrew Faulds (Falstaff), Michael Hordern (Barry Lyndon), John Hoyt (Spartacus)
- Még életben vannak: Francesca Annis (72), Richard O'Sullivan (73). John Cairney (87), Jean Marsh (83)
- Martin Landau (Rufio) idény hunyt el 89 éves korában.
- Pamela Brown (a jósnő) élettársa Michael Powell volt ekkortájt.
- És akkor most jöjjenek a kötelező elmondanivalók: korának legdrágább filmje volt és inflációval kiigazítva is simán a legdrágábbak között van, pedig ez kevés régi filmről mondható el a mai filmek költségei mellett (a másik nagy őskövület a Superman). Cserébe a legnagyobbat kaszálók között is ott van a mai napig.
- E drágaság oka abban keresendő, hogy Taylor addig példa nélküli gázsit tudott leakasztani, de annyira fontos volt, hogy betegsége miatt az eredeti forgatási országból is el kellett költözni egy másikba. A forgatás évekig tartott, egy alkalommal újra is kellett kezdeni az egészet, kétszer elkészíteni a díszleteket, a színészek gyakorlatilag beugrók voltak, Taylor pedig kishíján belehalt a betegségébe (nem túlzás, kómából hozták vissza).
- Jót tett a film hírverésének, hogy ekkor melegedett össze Taylor és Burton, noha házasok voltak mindketten...
- És akkor a történelem: A film kezdetén lévő csata i. e. 48-ban volt. Kleopátra ekkor 21, Caesar 52 éves volt. 47-ben szülte meg gyermeküket, 46-ban követte Rómába, Caesar 44-es halála után pedig visszament Egyiptomba. 41-ben, 28 éves kora körül jött össze Antonius-szal, aki ekkor 42 éves volt. A tengeri ütközetre jóval később, csak 31-ben került sor, ezután 30-ban lettek öngyilkosok. Caesariont valóban megölették, de Kleopátrának és Antonius-nak is születtek gyerekeik, akiket életben hagytak. Octavius 27-ben Róma első császára lett.
- Mankiewicz filmjét eredetileg durván megvágták, ami ellen Taylor is kikelt, mondván hogy kivágták a történet szívét. Csak most, 2013-ban állítottak helyre, szóval aki korábban látta a 3 órás változatot, az nézze meg az új, 4 órásat.

Következik: Ő

Miután 2014-ben elkezdtem érdeklődni a filmek iránt, 2015 januárjára jutottam odáig, hogy ennek valami nyoma is maradjon. Így elindult a blogom azzal a céllal, hogy felfedezzem a nagy klasszikusokat és tudatosan nézzem a filmeket. Nagyjából tudtam mit várok egy filmtől, a posztok ezen tartalmi-megvalósítási-szubjektív felosztását a mai napig megtartottam. Tavaszra véglegesedett a listám, és hamarosan a végére is értem az akkor még 70 darabos listának, de nem akartam megállni. Több mint 200 filmet sikerült megnézni az évben, átlagosan havi 20-nál is többet.

Ősszel az átláthatóság kedvéért elkezdtem a filmeket formátumuk, megjelenésük ideje, műfajuk, rendezői és származási országuk szerinti listába szedni. Nem tudom megmondani, pontosan mikor történt, de annyit módosítottam a listaszerkesztési elveimen menetközben, hogy a megtekintendő filmnek legalább 10 évesnek kell lennie (korábban 2010-nél húztam meg a határt). Mostanra szívem szerint tovább emelném és tényleg csak klasszikusokkal, legalább 25 éves vagy 1990 előtti filmekkel foglalkoznék, de akkor sok jóból maradtam volna ki.

Ami a filmeket illeti - mivel a listám minőségi és csökkenő sorrendű - , elvileg ekkor láttam a filmművészet krémjét, és valóban rengeteg jó és sokféle filmmel találkoztam, a nagy klasszikusok nem véletlenül nagy klasszikusok. Túl sok tetszett közülük, hogy mindet felsoroljam, szóval csak az abszolút kedvencet szeretném megemlíteni 2015-ből, amely mind tartalmával, mind kivitelezésével lenyűgözött: a 2001: Űrodüsszeiát (1968). Emellett különlegesebb élményt nyújtottak még a hagyományostól eltérő kivitelezésű filmek, amelyek a történetmesélős módszer helyett másfelé keresik a filmművészet nyelvét. Ilyen pl. az Ember a felvevőgéppel (1929), A gránátalma színe (1969), a Tükör (1975), a Nap nélkül (1982) vagy A film története(i) (1988-1998).

Nem filmes posztok:

• Kérdezz-felelek a filmekről
• Felelek a filmekről, második rész
• Filmes lista
• Filmek megjelenésük dátuma szerint
• Filmek rendezőik szerint
• Filmek származási országuk szerint
• Filmek műfajuk szerint
• Filmek formátumuk szerint
• Filmek, amelyek tetszettek

2015-ben látott filmek:

Tartalom:

A másodikos Mohamed nem a füzetében csinálja meg a háziját, hanem egy papírlapra, mert unokatestvérénél felejtette. A tanár alaposan leszidja, hiszen ez már a negyedik alkalom volt; ha még egyszer előfordul, kicsapja az iskolából. Padtársa, Ahmed délután már csak otthon veszi észre, hogy véletlenül magával hozta Mohamed füzetét is. Anyja először meg se akarja érteni a problémát, és amikor felfogja, akkor se engedi el Ahmedet, hogy elvigye barátjának a füzetét, hiszen nem helyben, hanem a szomszéd faluban lakik. Amikor kenyérért küldi Ahmedet, a fiú előbb inkább mégis Mohamed faluja felé veszi az irányt, hiszen tudatában van a dolog jelentőségének. A faluba érve azonban hiába kér útbaigazítást, senki se tudja, hol lakik Mohamed...

A néhány elérhető kiritika szerint a történet alapvető témája Ahmed erkölcsi fejlődése, és bár ez részben igaz, szembennék velük, én nem ebben látom a fő üzenetet. Szerintem sokkal társadalomkritikusabb felhangja volt és a nemzedékek közti különbségre próbált rávilágítani: a gyerekek még lelkiismeretesek, a felnőttek önzők, az idősebbek nem kevésbé, de ők érdekből már rendesebbek másokkal. (Hogy konkrét nemzedékekről van szó vagy csak úgy általában, azt a kultúra ismeretének hiánya miatt nem tudom megállapítani.)

Megvalósítás:

A szerkezet meglehetősen szimmetrikus: a helyszínek iskola -> otthon -> szomszéd falu -> saját falu <- szomszéd falu <- otthon <- iskola. A bonyodalmat az iskolai jelenet vezeti fel, amelyben a középkorú tanár azért szidja le és fenyegeti meg kirúgással Mohamedet, mert a háziját ugyan megcsinálta és jól csinálta meg, de nem a füzetébe. Ezért aztán átérezzük Ahmed sokkját, amikor rájön, hogy nála van Mohamed füzete. A legviccesebb jelenet, amikor otthon próbálja ezt elmagyarázni anyjának, aki telibeszarja mit mond a gyerek, de mire nagy nehezen megérti, akkor se érzi át a probléma súlyát, nem érdekli. Ahmed erőt vesz magán és mégis átszalad a szomszéd faluba (külön poén, hogy az a nagyon messze mindössze tíz perc). A helyiek nem ismerik Mohamedet, egyszer pedig Ahmed egészen vissza a falujáig követi soztálytársának egy névrokonát,akiről azt hiszi, az apja lehet. Ebben a jelenetben mutatkozik meg leginkább a felnőttek romlottsága, akik nemhogy nem segítik Ahmedet, hanem még szándékosan gátolják is, hogy tanulja meg, szófogadónak kell lennie. Ekkor csúszik be az idősebb nemzedék is a képbe, akik szintén áldozatai picit a középkorúak önzésének (pl. az öregeknek jó a régi, szépen faragott faajtó, a fiatalabbak viszont vasajtókat akarnak rájuk erőltetni), ugyanakkor épp ők azok, akik ilyenné nevelték gyermekeiket (ld. a nagyapa fegyelmezési elveit). Szóval ott tartunk, hogy mindenki jófiút akar nevelni Ahmedből és épp ezzel akadályozza őt a jócselekedetekben. A poén, hogy Mohamed az óra kezdetéig észre se vette, hogy nincs meg a füzete, és épp ahogy az elején, egy másik fiú hozza be neki, amiből arra következtethetünk, hogy a jó folyamatosan jelen van és érvényesül, de valószínűleg nagy küzdelmek árán.

Megvalósítása elég minimalistának tűnik, persze idegen kultúrkör lévén feltételezhetjük, hogy megvannak a számunkra láthatatlan többletrétegei (pl. a cím egy iráni versrészlet, és biztos vagyok benne, hogy a folyamatos állathangok se véletlenül vannak ott). A gyerekszínészek amatőrök, de cukik. Néha felcsendül egy egzotikus dallam, de nem fajsúlyos. A képekről legfeljebb annyit tudok elmondani, hogy időnként felveszik Ahmed nézőpontját, egyébként az eseményekre korlátozódik.

Élmény:

A Közelkép az egyik legekedvesebb filmélményem volt, ezért sokat vártam ettől a filmtől is. Érezhető volt benne ugyanaz a kedvesség, de nem volt annyira átütő, és ezt persze nem ellensúlyozta a látványvilág (hiánya) sem. Egynek jó, aranyos, emlékezetes, de nem véletlenül került sorra csak most.

Következik: Kleopátra