Tartalom

Charles fiatal fiú, öngyilkos lett vagy megölték. Hat hónappal korábban diákgyűlésre megy barátnőjével, Edwige-gel (aki meglepően hasonlít vágyaim egykori tárgyára, spanyolkára), de ott csak cél nélküli pusztításról papolnak, abban pedig nem lát értelmet, ezért inkább távoznak. Eközben Michel és barátnője, Alberte egyfajta szakításon mennek keresztül, amikor Alberte Charles kérésére gondolkodás nélkül hozzá költözik, de persze Edwige-et sem kell félteni, ő is könnyen lefekszik egy másik ismerősükkel. Charles nem tud dönteni a két lány között. Baráti egyre nagyobb aggodalommal figyelik öngyilkossági hajlamainak erősödését. Nem szeret élni, zavarja a környezetszennyezés és hogy nem lehet önmaga, hanem egy társadalmilag előírt életpályát kell követnie. Végül megkéri egy drogfüggő ismerősét, hogy vegyen egy pisztolyt és ölje meg...

A történetet az ellenkultúra egyik késői megnyilvánulásának tartják, hiszen Charles kimondva elveti a fennálló társadalmi rendet és az emberiség fejlődésének irányát, ugyanakkor a saját közegének kultúráját is elveti. Csakhogy Bresson bár egyetért vele, szerintem ki is neveti a fiút, aki inkább meghalna minthogy ebben a világban éljen, ráadásul ott van a nála jóval pozitívabb Michel, aki hisz a szebb jövőben.

Megvalósítás

A történet úgy kezdődik, mint egy bűnügyi film, ahol megismerjük a történet végét, majd gyorsan visszaugrunk az időben, hogy lássuk kibontakozni, mi vezet el Charles halálához. Csakhogy Charles-t már készen kapjuk, ő már tudja hogy nem akar élni, de azért még egyszer láthatjuk a szemén keresztül, hogy mivel is van a baj. Rögtön egy politikai gyűléssel nyitunk, azonban ott csak a fennálló rend elleni harcot hirdetik meg, alternatívát nem kínálnak. Ezután következik a környezetvédelmi rész, ami még többször visszatér valamilyen formában, és amely szerint az emberiség jelenlegi állapotát, fejlődésének irányát hivatott kritizálni. Először a környezetszennyezést láthatjuk, később a gazdasági növekedést/az emberiség terjeszkedését (fakivágások), a gépiesedést (a busz), végül atomrobbanásokat. Mindez egy pszichológussal folytatott beszélgetés során tetőzik be, azaz Charles elveti a fejlődés irányát, a tudományosságra alapozott életet is. A lányokhoz fűződő viszonya valójában sokkal nagyobb hangsúlyt kap a történetben, mint amennyire ezt jeleztem, de a szerelmi sokszögnek más értelmét nem láttam azon kívül,  hogy kritizálhassák a kor szexuális forradalmát (Charles nem szerelmes, csak a testi örömökért szexel). Mindezt mégsem lehet teljesen komolyan venni, Charles kölyökképéhez valahogy nem illik ez a komorság, és hát mind voltunk forrófejű fiatalok, amikor mindenkinél okosabbnak hittük magunkat. Ez számomra az öngyilkossági jelenetben nyilvánult meg, ahol mintha Charles igazából nem is akarta volna az egészet, illetve több mondata is már modorosan fennhéjázónak hatott.

Bresson egyik legjellemzőbb stílusjegye a színészi játék kiiktatása, aminek esetenként lehet értelme, de szerintem itt kifejezetten béna volt, mint amikor pl. egy érzelmileg felfokozott jelenetben a karakter szájából minden érzelem nélkül jöttek ki a szavak. Ugyancsak jellemzője Bressonnak a minimalizmus, díszlet szinte semmi, minden csupasz és hiányzik szinte minden filmes látványelem. Ezeknek az a célja, hogy kiiktassák a zavaró tényezőket és csak a mondanivalóra figyelhessünk, hogy az minél tisztábban jöhessen át, és ez sikerül is. A kamera teljesen mozdulatlan és mindig egy pontra koncentrál, így gyakran megesik, hogy a szereplőink kisétálnak a képből vagy nem látszódik az arcuk. Szintén jellemző a kamerakezelésre a lefelé mutató nézőpont. Az előbbi célja nyilván egyfajta fókusz és állandóság biztosítása, az utóbbiról viszont fogalmam sincs. A környezetszennyezés bemutatásához valódi dokumentumfilmes részeket használtak fel, és "kedvesen" elidőztek a kellemetlenebb részeknél (beteg gyerekek, fókairtás.. stb.). A leghatásosabb mégis a fakivágás volt, amely gyors egymásutánjában mutatta a fák ledőlését, épp mint a nyúlvadászatnál A játékszabályban. A film másik legerősebb jelenete számomra a buszos utazás volt, ahol egyrészt spontán vitába keverednek az egymás felé egyáltalán nem forduló utasok (a világ ügyeinek irányáért nem a kormányok felelősek, ők csak követik a tömeget, aminek talán az ördög mutat utat), másrészt ijesztően mechanikusnak sikerül ábrázolni a világot a busz működésének bemutatása során.

Élmény

Egy dolgot nem említettem eddig, ez pedig Charles viszonya az egyházzal. A viszonya hozzá vegyes, egyszerre tűnik úgy, hogy megnyugvást lel benne, de közben tartózkodik is tőle, ami ismereteim szerint jól illeszkedik a rendező világképéhez. Bressonnal kapcsolatban már tudjuk, hogy spirituális rendező, és azt is tudjuk, hogy az ő spiritualitására én teljességgel érzéketlen vagyok, szóval ebbe a kérdésbe nem tudok igazán belemenni. De ez a filmje az eddigiek közül így is az egyik legérthetőbb volt számomra. Sokrétegű film, amin el lehet gondolkozni, de ez a fajta vizuális minimalizmus nekem nem jön be.

Következik: Igazi áldás

Tartalom

1969, az ember Holdra lép. A közvetítést irigyen figyeli családja körében Lovell (Tom Hanks), az egyik legrutinosabb űrhajós, az Apolló 14 program kapitánya. Azonban váratlan szerencse éri, az Apolló 13 legénysége ugyanis egészségügyi problémák miatt nem szállhat fel, így Lovell és csapata, Haise (Bill Paxton) és Mattingly (Gary Sinise) veszi át az Apolló 13-at. A felkészülési idő rövid, ráadásul Mattingly se mehet fel egészségügyi kockázat miatt, így a beugró Swigertnek (Kevin Bacon) kell pár nap alatt átvenni a helyét. Már az utazás elején is kisebb hiba jelentkezik, de az igazi baj a harmadik napon következik be, amikor az egyik oxigéntartály felrobban, ezzel megsértve és félig megbénítva az űrhajót. A Holdra szállásnak búcsút inthetnek, de elegendő energia sem maradt látszólag a hazatérésre, egyéb problémákról (levegő, hőmérséklet... stb.) nem is beszélve...

Howard, a rendező kínosan ügyelt az amúgy igaz történet minél valósághűbb visszaadására, pedig két témája is lehetett volna a történetnek, amit érintettek és amitől ezzel érdekesebb lett volna: Lovell lehetett volna egy modern értelmezésű Odüsszeusz (vagy csomó másik mitológiai alak), aki egy köpésre van a céljától, de belátja hogy az otthona fontosabb, vagy lehetett volna egy médiaalapú társadalomkritika, hiszen többször is az emberi élet és méltóság fölé kerül a sztori eladhatósága és az imázs. Ez utóbbi egyébként erősebben meg is jelenik, csak nem igazán foglalkoztak vele.

Megvalósítás

Bő félóra alatt felvázolják elsősorban Lovell személyén keresztül a történet alapjait és a karakterek viszonyát, majd az indulás első napjait alig mutatva rögtön elérkezünk a problémákhoz, hogy végül a történet végéig párhuzamosan két szálon fusson a cselekmény. Az egyik az űrhajón zajlik, ahol egyre nehezebb fizikai körülmények között kénytelen az űrhajósok megküzdeni a kihívásokkal. Itt kevés a karakterek közötti feszültség, pedig egy mai dráma biztosan kimaxolná a helyzetet. A fizikai megpróbáltatások kevésbé jönnek át, amit szerintem épp a párhuzamos események rontanak el. Ha hosszasan mutatják a kis helyen meghúzódó űrhajósokat, a klausztrofób helyzet miatt szerintem könnyebben átéreztük volna a megpróbáltatásaikat. És milyen szép ellentétet képezhetett volna ezzel a világűr végtelenségében elvesző, aprónyi űrhajó, de efféle monumentális képeket sem láthattunk. A poén, hogy a szenvedésüket legjobban akkor éreztem át, amikor egy matematikai számítást kellett elvégezniük a mostoha körülmények között. A párhuzamos szál természetesen a Földön fut, aminek érzelmi oldalát Lovell családja adja, akiknek a szerepük annyi, hogy nagyon aggódnak, pedig ez megint egy olyan irány volt, ami felé el lehetett volna vinni a történetet, hiszen kénytelenek tehetetlenül nézni hogy mi történik szerettükkel - de ezt az aspektust sem bontották ki. A földi szál izgalmasabb, technikai oldala az irányítóközpontban zajlott, és úgy érzem ez a rendezőt jobban érdekelte, főleg a főnök, Kranz személye, akit egyfajta tökös vezetőnek állít be, mintha a hangos üvöltözése erkölcsi és szellemi fölényt is jelentene.

Ahogy említettem, Howard állítólag nagyon ügyelt a hűségre és nem akart felhasználni egyetlen korabeli felvételt sem, így igyekezett pontosan lemásolni ezeket a felvételeket és minden apró részletre odafigyelni. A színészek komoly kiképzést kaptak, a díszleteket pontosan lemásolták, konzultánsként pedig még maga Lovell is részt vett a film forgatásán. Valódi súlytalanságot idéztek elő a NASA speciális gyakorló gépén, amely alkalmanként szűk fél percig tart, így tettek meg több mint hatszáz menetet. A földi bázis kapkodó zűrzavarát gyors vágásokkal és rángatózó kamerákkal érzékeltették (avagy hogyan lehet az irodai munkából is akciófilmet készíteni...). Bántóan zavaróak voltak a hatásvadász megoldások, mint a pátosszal teli zene vagy a közelről megmutatott, érzelmekkel teli arc. Ugyanakkor hatásos volt pl. a csend használata, amikor Kranznak épp döntést kellet hoznia önmagában. Az animált, lemodellezett speciális effekteken látszódnak hogy azok, de nem zavaróak, mert alig van belőlük. Ami legjobban hiányzott, az az űr megjelenítése volt, gyakorlatilag alig láthattunk belőle valamit, pedig számomra legalábbis ez a sci-fik leglátványosabb eleme.

Élmény

Tulajdonképpen igazságtalan vagyok, hiszen ez egy dokudráma, nem feladata sem mélyebb értelmet adni a történetének, sem elkápráztatni a látványvilágával, a dramatizált valóságot viszont állítólag hitelesen és pontosan visszaadta. Az első egy óra izgalmas volt, a hátralévő másfél óra azonban váratlanul egyhangú és érdektelen lett, talán mert tudtam hogy sikerül az akció, talán mert rosszul lett megcsinálva. Ennek hiányában a történet erejét az adja, hogy mindez valóban megtörtént, és mintegy MacGyverként szinte a semmiből, nagyon szélsőséges körülmények között is az emberi találékonyság képes volt három embert hazajuttatnia Hold túloldaláról.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tom Hanks (Forrest Gump, Toy Story, Ryan közlegény megmentése, Halálsoron, Kapj el ha tudsz), Kevin Bacon (Party Zóna), Bill Paxton (Terminátor, A bolygó neve: Halál, Titanic), Gary Sinise (Forrest Gump, Halálsoron), Marc McClure (Vissza a jövőbe), Clint Howard (A dzsungel könyve), Xander Berkeley (Terminátor 2, Szemtől szemben), David Andrews (Harcosok klubja), Christian Clemenson (A nagy Lebowski), Tracy Reiner (Drágán add az életed, Harry és Sally), Roger Corman (A keresztapa 2, A bárányok hallgatnak)
- Cllint Howard a rendező öccse, és több más rokona is kapott kisebb szerepet a filmben.
- Természetesen a valódi Lovell is feltűnt, mint a mentőhajó kapitánya.
- A probléma észlelése meg is hallgatható.
- Két képet mellékelek még: az elsőn az irányítóközpontban örülnek, a másodikon szinte közvetlenül a kimentés után láthatóak a pilóták:

Következik: Talán az ördög

Tartalom

Robert autójával a határfolyóba hajt öngyilkosságot megkísérelve, de az ütközésnek nincs különösebb ereje, így kimászik az autóból. Mindezt egykedvűen figyelte lakókocsijából Bruno, aki határmenti kisvárosok mozijainak vetítőgépeit tartja karban, és éppen a folyó mellett pihent. Elviszi magával egy darabig, amíg megszárad a ruhája, de végül több állomáson is együtt haladnak tovább, noha Brunónak időnként terhére van a kamikaze. Egy ponton Robert otthagyja a lakókocsit hogy elsétáljon apjához (Rudolf Schundler) és tisztázza megromlott viszonyukat. Ezalatt Bruno egy mozipénztáros lánnyal ismerkedik, de nem alakul ki köztük komolyabb kapcsolat. Amikor újra összefonódik útjuk, találkoznak egy sokkos állapotban lévő férfival (Marquard Bohm) is, aki épp aznap éjjel vesztette el öngyilkossági szándékkal fának hajtó feleségét.

A listámon egymás után következő filmek valamilyen szerencsés véletlennek köszönhetően gyakran hasonlóak, így van ez most is az Odüsszeusz tekintetével, ahol szintén fontosabb volt a hangulat visszaadása a konkrétan megfogalmazott üzenetnél (ez a kibúvóm minden film alól, amit nem értek meg :D). Érinti a párkapcsolatok témáját, hiszen mindegyik szereplő életében ez jelenti az egyik legnagyobb problémát; visszaad egy politikai korszellemet is, hiszen végig a két Németország (1976-ot írunk) között mozognak hőseink; Bruno mint mozigépész révén van a történetnek egy filmes önreflexiója is, de Robert is afféle művészi önarckép; és talán még van némi egzisztencialista éle is. Mégis ezek a témák csak fel-feltűnnek a filmben, és ami igazán számít az a hangulat. Ilyesmit éreztem a Párizs, Texasban is, de itt sokkal erősebben érződik egyfajta sztoikus bizakodás (nesze semmi, fogd meg jól).

Megvalósítás

A történetnek nincs igazán összefüggő cselekménye, tipikus road movie, ahol nem a rajt és a cél számít, hanem az út, melynek során karaktereink bölcsebbek lesznek. Moziról mozira járva lassan közelebb kerül egymáshoz Bruno és Robert, de nem ragaszkodnak a másikhoz vagy a helyzethez. Alapvetően férfiak a főszereplők, de az események mozgatórugói a nők: Robert válása miatt akart öngyilkos lenni, Bruno nyughatatlansága miatt tudatosan tartja magát távol a komolyabb kapcsolatoktól. A társadalmi szálat az 1930-as évek felidézése, az amerikai katonák és az amerikai kultúra jeleneti. A művészi-filmművészi témára már jóval több dolog utal, ami Bruno esetében egyértelmű, hiszen ő mozigépészként filmekkel foglalkozik és pl. a történet végén is elhangzik egy mozis néni filozófiája, aki inkább zárva tartja a moziját, minthogy rossz filmeket vetítsen., pedig a kisebb mozik amúgy is haldokolnak. Robert pedig gyerekek írásaival foglalkozik, amikor az írás még nem rutin, hanem a képzelet lenyomata. Bruno kedélyesebb, mindent mosolyogva vesz tudomásul, míg Robert kissé borúlátóbb, aki azonban próbál változtatni. Több tételmondat is elhangzik, ilyen pl. "én az élettörténetem vagyok" vagy "az életünkben csupán élet van, más nincs", de ahogy említettem, a a legfontosabb az a hangulat, amit a két férfi nemtörődöm magabiztossága sugároz, legfőképpen pedig Bruno mosolya. Jelképes, hogy az autók mind öngyilkosságba hajtják az embert, a lakókocsi együttélésre és kapcsolatra kényszerít, míg a vonat a végén már szerintem egy szélesebb társadalmi integrációt vetít előre Robert számára, aki ezzel visszatér a civilizált világba.

A hangulatot megalapozzák az üdén fekete-fehér tájképek, amelyek végtelennek vannak beállítva, mint a Párizs, Texas sivatagja. Erre tesz rá egy lapáttal a zene, amit önmagában hallva jellegtelen amerikai tucatblues-nak gondolnék, de ezekkel a képekkel társítva azonnal hangulatba hozza az embert (ráadásul német együttesről van szó). Ráadásul nagyon kevés a szöveg, íg több idő jut annak, hogy elmerüljünk a képekben. Ez már csak azért is van így, mert forgatókönyv nélkül készült a kis költségvetésű film, a színészek a találkozást leszámítva végigimprovizálták a filmet. Hogy mégse legyen lírai, arról a néhány sokkoló kép gondoskodik, mint Bruno kakilása, ami undorítóbb mint a Salo ürülékevése vagy az egész gyakori péniszmutogatás, de szerintem ezek nem tettek jót a filmnek. Hangulati képek mellett vannak szép és jelentésteliek is, és hogy visszautaljak a film önreflexív természetére, már eleve magyarázó feliratokkal indít, amelyben elmondják hogy hogyan és mire vették az anyagot.

Élmény

Azt hiszem kezdek ráérezni Wenders filmjeinek lényegére, ami nála is sokkal inkább a hangulat, egy érzés közvetítése, mintsem valami konkrétan megfogalmazott üzenet, akárcsak Tarkovszkijnál. Ebben a filmben jött elő talán legtisztábban a cselekmény hiánya miatt és a tökéletes zeneválasztásnak köszönhetően. Kicsit mélabús és komor, de mégis felemelő film.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Rudolf Schundler (Az ördögűző), Marquard Bohm (A félelem megeszi a lelket)
- Maga Wenders is feltűnik kisebb cameoban mint néző.
- Ez a film az utolsó darabja egy egyáltalán nem szándékos road movie trilógiának.

Következik: Apolló 13

Tartalom

Az Amerikában élő görög rendező (Harvey Keitel) hazatér megosztó filmjének otthoni bemutatójára, majd személyes okokra hivatkozva tovább marad: szeretné megtalálni a Manaki-testvérek elveszettnek hitt filmjét, a legelső balkáni filmet. Mivel Athénban nem leli, a szkopjei archívumhoz utazik, de a női munkatárs szerint nincs ott. Együtt utaznak tovább Bukarestbe viszonyba keveredve, ahol a rendező gyerekkorát töltötte, majd végül a Dunán hajózva Bulgárián át a háború sújtotta Belgrádba indul, de ott sincs már meg a film. Szarajevóba vitték pár évvel korábban, ezért csónakon a mellékfolyókon evezve egy női útitárssal odaindulnak. A nő hazaérve már csak férje sírját találja. Viszonyba kezdenek, de a rendezőnek tovább kell mennie Szarajevóba, ahol a helyi archívumban őrzi a tekercseket egy idős gondnok (Erland Josephson).

A címből, illetve a Vándorszínészek alapján sejthető, hogy ezúttal is egy antik klasszikust, esetünkben az Odüsszeiát láthatjuk viszont a jelenbe ültetve, de nem igazán tiszta, hogy mire akar kilyukadni a történet "Odüsszeusz" szempontjából. Az eredeti Odüsszeia az utazásról és a hazatérésről szólnak, itt viszont a rendező egy film nyomában van, csak nem tudni miért akarja annyira látni, mit vár tőle. A társadalmi-politikai-történelmi témával már nincs ilyen gond, nagyjából és szőrmentén végigveszi a Balkán huszadik századi történelmét a török uralomtól a Délszláv háborúkig.

Megvalósítás

Az egész történet azzal indul, hogy az egyik Manaki-testvér halála előtt beszél a hagyományosan első balkáni filmnek tekintett A szövőnők előtt készített filmjükről, amit sosem hívtak elő. Csak ezután váltunk a jelenre, 1994-re, ahol a Rendező (nincs neve, de A-ként utalnak rá, azaz Angelopulosz alteregója lehet) egy rendkívül megosztó filmje miatt tüntetések elől menekül. Az előhívatlan filmet keresi, de nem a dicsőség hajtja, inkább olyasmire kíváncsi, hogy mi lehetett az első kép, amit a filmművészet megörökített a Balkánról. A Manaki-testvérek ugyanis elsősorban dokumentumfilmesek voltak és rengeteg életképet örökítettek meg különböző helyszíneken, időben, eseményeken a Balkán arcáról. Előbb taxival Szkopjéba megy, ahol először találkozik a Nővel, akit mindig ugyanaz a színésznő alakít, és aki megfeleltethető Odüsszeusz szerelmeinek. De nemcsak a térben utazik, hanem időben és személyiségben is; Szkopjéből Bukarest felé indulva ugyanis az első világháborús határőrök letartóztatják őt mint az egyik Manaki-testvért, Romániában pedig gyerekkorát éli át újra, amikor rokonait letartóztatják, vagyonukat elveszik a második világháború után. A Nő itt az anyja. Innen egy óriás Lenin-szobrot szállító hajóval halad tovább a polgárháborús Belgrádba, ahonnan csónakon a Nővel újra találkozik Szarajevó felé menet. Mielőtt még megérkeznek, a nő ott tartaná magával, hogy pótolja elhunyt férjét, de a Rendező végül eljut Szarajevóba. Itt megtalálja a filmet, a Nőt, mint szerelmét, de a háborúban megölik mind a Nőt, mint a film idős előhívóját. Ekkor elmondja, hogy valamilyen formában majd még visszatér, és elmeséli soha véget nem érő történetét...

A film egyszerre próbál realista és költői lenni. Realista, mert nem a mindennapok életét mutatja többnyire, ráadásul mindezt valóban a háborús Jugoszláviában teszi, illetve többször megjelenik a már említett A szövőnők c. film, valamint egy-egy dokumentum is. Költőiségét egyrészt nyelvezete adja, amely a helyzettel ellentétben nagyon nem hétköznapi, az, ahogy összekeverednek az idősíkok és a személyek, illetve persze egyes képek is ilyenek (pl. a mozdulatlan menekültek a havas mezőn állva). A Vándorszínészeknél is leírtam már, hogy hosszú, lassú jelenetekkel igyekszik gyakran meditatív lenni, és ez néhol sikerül is (pl. a ködnél), de az esetek többségében nálam legalábbis hatástalan maradt az efféle kísérlet. Jó volt a fáklyás és az esernyős tömeg szembeállítása, egyes pontok a mindent elfedő sötétség, és gyengéim a nagy dolgok, így imádtam az óriás Lenin-fejet is, de ezek apróságok voltak, amelyek csak egy-egy pillanatra tűntek fel.

Élmény

A film kritikái vegyesek, és én sem tudom, hogy mit gondoljak róla. Az a benyomásom, hogy akartak témájában egy filmről szóló filmet ötvözve a Balkán történelmével és Odüsszeusz szellemével, és megvalósításában is egyszerre akart prózai és lírai lenni, de egyik sem sikerült. A legnagyobb élmény azonban az utcakép volt, ami simán lehetett volna magyarországi is. A vonatok, a villamosok, a ruhák, mintha csak az itthoni 1990-es (vagy 2010-es...) éveket látnám viszont.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Harvey Keitel (Aljas utcák, Taxisofőr, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény), Erland Josephson (Suttogások és sikolyok, Fanny és Alexander)

Következik: Az idő múlása

Tartalom

A Saloi Köztársaságban négy fasiszta, előkelő férfi, az elnök, a herceg, a kegyelmes úr és a püspök összeszedet kilenc fiút és kilenc lányt, hogy egy kastélyba vonulva kiélhessék rajtuk perverzióikat. Aki nem elég együttműködő, azt a szabályok értelmében meg kell csonkítani, aki pedig bármilyen vallási megnyilvánulást mutat, ki kell végezni. Minden este hat órakor négy baráti, középkorú prostituált erotikus történetet mesél életéből, hogy felizgassák az urakat. nem tudni mennyi idő telt már el és mik történtek, de az első esemény, amikor egy katona szándékosan felgáncsolja az egyik meztelenül felszolgáló lányt, majd megerőszakolja. Az elnök kedvet kap és ő is odatartja farát a katonának. Kamu házassági ceremóniákkal színesítik napjaik, majd a hagyományosabb szex után következik a koprofágia, azaz a szarevés időszaka. Az ellenkezők neveit közben folyamatosan felírják, hogy a szórakozásuk végén majd méltó büntetésben részesítsék őket. Félelmükben többen beárulják a másikat, így szinte mindenkit megkínoznak és megölnek.

A történet alapvető üzenete elég egyértelmű, de maga a rendező, Pasolini is kinyilatkozta:

A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. A hatalom anarchiája ellen is szólok, mert a hatalomnál nincs anarchikusabb, mert a hatalom mindig azt teszi, amit akar, a végletekig önkényes, kizárólag saját szükségletei hajtják, más logikát nem tűr.

Lehet hogy nem figyeltem rendesen, de mintha megpendített volna más, filozofikusabb témákat is (pl. az anyagyilkosság révén), de ezekről később mintha már nem esett volna szó, és más leírásokban sem találkoztam vele.

Megvalósítás

Az Isteni színjátékhoz hasonlóan négy részre oszlik a Szodoma százhúsz napján alapuló történet: 1) a pokol tornácában összegyűjtik a kamaszokat és elszállítják a kastélyba; 2) A mániák körében a "hagyományosabb" szexuális szokások jelennek meg, mint a nemi erőszak, anális szex, pedofília, arcraélvezés... stb.; 3) A szar körében már a szexhez nem kapcsolódó perverziók nyernek teret, elsősorban a koprofágia mutogatásával; 4) A vér körében már a kínzásokban és a gyilkolásban élik ki magukat az urak, mint a legfelsőbb élvezetben. ahogy a történet ismertetésében írtam, ehhez a szerkezethez még hozzájárultak a tapasztalt, együttműködő prostituáltak történetei. Az első még csak gyerekkori élményeiről beszélt, a második a koprofágiát festette le mintegy ínyenc dologként, az utolsó pedig már a halállal kapcsolatos eseteit. Az áldozatok tehát fokozatosan egyre nagyobb megaláztatásokat kénytelenek elszenvedni párhuzamosan a prostituáltak történeteivel, de meglepő (pontosabban egyáltalán nem meglepő) módon az életüket féltve ezekbe mind belemennek, a film végére pedig még hajlandóak kiadni a többieket is végső elkeseredettségükben. Jellemző, hogy épp a vallásos megnyilvánulásokat tiltják, hiszen hatalmuk csak a test felett van., illetve ugyanezt jelzi az egyik esküvő is, ahol hiába üvöltöznek és fenyegetőznek, nem bírják rávenni az áldozatokat arra, hogy örüljenek és nevessenek. A karakterekről nem lehet sokat elmondani azon kívül, hogy az uralkodó oldal perverz, az alattvalói pedig elszenvedője ennek. Árnyalja ugyanakkor a képet, hogy a egyes kamaszok élvezik is, az urak pedig ugyanúgy részt vesznek a megalázó dolgaikban. Van egy olyan érzésem, hogyha őket kínozták volna meg a történet végén, azt is élvezték volna. Vannak bőven jelképes gesztusok, mint pl. amikor kutyáknak kell tettetniük magukat vagy amikor a fényűző vacsora alatt Hitlert hallgatják, miközben a felszolgált ételt ürülék. De persze maguk az urak címei is a hatalomra utalnak, legyen az világi vagy szellemi, miközben kéjesen fetrengenek az erő képviselőivel a katonákkal.

Van pár szépen megkomponált kép, de az az igazság, hogy a történet esetleges mélyebb rétegeivel egyetemben teljesen elvonják a figyelmünket róluk azok perverziók, amiket alaposan megmutatnak. Még csak 1975-öt látunk, de alap, hogy teljes a meztelenség. A szex nyílt mutatása nyilván nem fért még bele, de annak imitálása sem volt még ekkoriban annyira megszokott, hát még a homoszexualitás megjelenítése (a Túl a barátságon ízlésesebb csókjelenetei elbújhatnak az itteni smárolások, fogdosások és dugások mellett), pedig a prostituáltak történetei is elég érzékletesek voltak (ld. még Persona). A kaka majszolása mindenkiben undort vált ki, a kínzások fájdalmát pedig átérezzük (és még az Oldboy nyelvkivágását hittem durvának), mert nem durvák, hanem finom módszerekkel csinálják (a máglyán elégetés nem átérezhető annyira, mint amikor itt gyertyalánggal égetnek meg valakit, mert ez utóbbiról mindenkinek van tapasztalata).

Élmény

Az üzenet tehát egyszerű és egyértelmű, a képi megvalósítást is alárendelik neki. A kérdés az, hogy beválik-e? A koprofágia gusztustalan, a kínzások borzalmasak és mindkettő emlékezetes lesz annak, aki látta (nem is fogok tudni többé  jó érzéssel kakilni). De szükség volt erre? A hatalmat utáljuk meg általa vagy egyszerűen a képek csak önmagukban sokkolóak és nem társítjuk hozzá az elnyomást? Ráadásul a kínzásokig a történet inkább unalmas, nem történik semmi a válogatott perverziók felsorakoztatásán kívül. Azt hiszem az a baj a filmmel, hogy az alap- és nem a mély érzelmekre hat. Számomra még mindig felkavaróbb a kicsit hasonló témájú A siker édes illata.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Caterina Boratto (Nyolc és fél), Laura Betti (Az édes élet)
- A filmet természetesen azonnal betiltották rengeteg országban, még a felvilágosultnak tartott Angliában is csak a 21. században kerülhetett vágatlanul mozikba.
- Már a film elkészülte után, de még a bemutató előtt meggyilkolták Pasolinit 53 éves korában, ami nem volt teljesen váratlan, hiszen a rendező nyíltan vállalta homoszexualitását és szókimondó, provokatív stílusával rengeteg ellenséget szerzett. A gyilkosság körülményei tisztázatlanok.
- a koprofágia nem feltétlenül rossz, a teveürülék fogyasztása pl. jó a vérhas ellen.
- A Saloi Köztársaságot azután hozták létre a németek Észak-Olaszországban, miután Mussolinit lemondatták. Állítólag gyakoriak voltak a civilek elleni kegyetlenkedések. Itt játszódik Az élet szép is.
- Barnakanapés képek nem lesznek, mert az egész filmet idemásolhatnám :)

Következik: Odüsszeusz tekintete