Tartalom:

Főhősünk (maga a rendező Szokurov) magához térvén egy autóbalesetből a Téli Palotában találja magát a 19. századi Custine márki társaságában, akinek szintén semmi fogalma nincs, hogyan került oda. A márkit nem zavarja annyira a helyzet, inkább igyekszik felmérni a hely festményeit, építészetét. Szinte teljesen láthatatlanul mozognak 18-21. századi emberek között. A márki végül bennmarad az egyik teremben, míg Szokurov kinéz az épület ajtaján a tengerre.

Oké, érzem én hogy ez így nem hangzik túl izgalmasnak, de valódi cselekmény híján nehéz összefoglalni a történetet. Szokurov csak követi Custine márkit, aki létező történelmi személy volt, egy francia diplomata, aki 1839-ben Oroszországban töltött pár hónapot, majd hosszasan és nagy sikerrel értekezett élményeiről és az orosz néplélekről. Ezt teszi itt is, többnyire nyugatmajmolónak tartva az oroszokat, de nem ellenséges hangnemben. A márki azonban megragad a múltban, míg Szokurov előretekint a jövő felé.

Megvalósítás:

A történetnek nincs egységes szerkezete, Szokurov rövid, belső monológja után máris a múzeumban találjuk magunkat a márkival, aki szépen szemügyre vesz a világ legnagyobb festménygyűjteményét és magabiztosan kritizálja vagy csodálja őket. Eközben azonban véletlenszerűen lépünk át egyik korból a másikba, röviden megpillanthatunk egy-egy történelmi személyiséget, de a márki akár még beszélgetésbe is elegyedhet valakivel a jelenből. A szépség megszállottja, ösztönösen elfogadja a modern művészetet is pl. amikor a huszadik század híres balettművészével, Oszipenkóval találkozik. Persze a márki a 19. század első felében élt, nem ismeri az orosz irodalom és zene virágkorát, és nem tudja mi történt a huszadik században. Erről a korszakról nem is esik igazán szó, csak közvetett utalások révén. Végig az újkori cári Oroszországban járunk, így kimarad az azt megelőző időszak is. Jellemző, hogy a helyszín épp Szentpétervár, amely szintén az európanizálás jegyében jött létre. A márki tehát végül nem megy tovább, megmarad a saját arisztokratikus korában, Szokurov viszont az 1913-as bál megjelenítése után elhagyja a termet hogy kinézve az ajtón megértse: az Oroszországot jelképező műkincsgyűjtemény hajóként halad a tengeren egy ismeretlen cél felé, előre.

Eddig még talán kevésnek tűnik a film a leírás alapján, de most fog érthetővé válni, hogy miért ilyen a cselekménye: egyetlen vágás nélkül vették fel az egészet (kb. másfél óra). Bármennyire is ügyesnek kell lenni hozzá, ez önmagában még csak parasztvakítás lenne, mint a Sráckor évtizedes forgatása, de ezzel együtt válik csak érthetővé a sztori. Szokurov eleve valamiféle túlvilági állapotban van, csak a hangját halljuk, a kamera az ő nézőpontját veszi fel, előtte halad a márki. Így járnak teremről teremre, és a kamera természetes megdőlése, ringatózása, folyamatos mozgásban maradása teszi kissé álomszerűvé az egészet. Szerintem pár vágás nem zavarta volna, de rövid jelenetekkel már nem működött volna ez a fajta történetmesélés. A nehéz körülmények ellenére a film színvilága is tudatos, hol arany, hol vörösebb, hol kékesebb, esetleg fehér, mint az orosz zászló (de messze nem olyan tolakodóan, mint mondjuk A megvetésben). Az álomszerűséget fokozza, hogy a hangot utólag vették fel részben, és jól láthatóan csúszik a száj mozgása és a szöveg. A zene korabeli klasszikusokból áll többnyire, a Téli Palota belső tere pedig közel olyan látványos, mint az Amadeus.

Élmény:

Nem mentes a hibáktól a film (pl. egy ponton tisztán látszik, ahogy felkapcsolják a reflektort), de egy ilyen vállalásnál ez nem is várható el.A koncepció érdekes, amitől önmagában azért még így sem esnék hasra, de a történethez szükségszerű volt, kifejező erővel bír. A díszlet egyedül is látványossá tenné a filmet, de ahhoz viszont pont rendes felvételek kellettek volna. A gyenge pontja számomra a története és témája, ami egy orosznak lehet hogy többet mond, hiszen nekik Custine könyve fontos hivatkozási alap identitásuk meghatározásában, de bennem a röviden felvillantott, közvetett történelmi utalások nem okoztak katarzist.

Érdekességek:

- A felvételt hónapokig gyakorolták előre, és nemcsak a vágás nélküli felvétel miatt, hanem mert a Téli Palotát mindössze egy napra sajátíthatták ki.
- Mintegy kétezer szereplő szerepelt a filmen, várva hogy belépjenek az ő termükbe.
- Többen önmagukat alakították, pl. a múzeum egymást követő, két legutóbbi  igazgatói is, akik történetesen apa-fia.
- Természetesen nem sikerült elsőre a felvételt, csak negyedszerre, mindez úgy, hogy ahogy említettem, mindössze egy napjuk volt, és az se túl hosszú a korlátozott mennyiségű napsütéses órák száma miatt.

Következik: Reszkessetek, betörők!