Tartalom:

Japán, 16. század. Hidetori (Nakadai Tacuja) földesúr, egész életében harcolt, mire nagyjából megszilárdította állásait. Már megöregedett, ezért elhatározza, hogy fiairia hagyja három várból álló uralmát, akik majd egymást támogatva kormányozhatnak: a legidősebb, Taro lesz az utódja, a középső, Dzsiro kapja a második várat, a legfiatalabb fiú, Szaburo azonban nem hiszi hogy működhet ez a jövő, és ezt szóvá is teszi. A durva kritikát apja sértésnek és lázadásnak veszi, ezért kitagadja és száműzi. Taro, felesége hatására, akinek családját épp Hidetori pusztította el és tulajdonképpen akinek a várában laknak, azt követeli apjától egy idő után, hogy tekintélye érdekében adja át neki főúri címét is. Hidetori nehezen viseli, hogy alávetetté válik, ezért sértődötten Dzsiro várába költözik. Dzsirót azonban időközben meggyőzik tanácsadói, hogy apja szakítása az elsőszülött fiával kiváló alkalom a hatalom átvételére, ezért igyekszik apját megtartani, de ehhez el kell őt választania elit seregétől. Hidetori persze azonnal megérti a helyzetet és a harmadik várba indul végső célként, ahol azonban a két fiú egyesített erői lemészárolnak mindenkit. Hidetori beleőrül...

Sokan a Lear király feldolgozásának tartják a történetet, pedig eredetileg a valós Mori Motonari földesúr Hidetori alapja, aki átengedte három fiának az uradalmát és ők együttműködve éltek békében. (A monda szerint, amit a filmben is eljátszanak, az apa három nyílvesszőt ad fiainak, hogy bizonyítsa: egyet könnyű eltörni, de hármat egyszerre már nem.) Kuroszava, a rendező ezt az alaphelyzetet akarta kifordítani, avagy mi történik, ha a fiúk mégsem működnek együtt, amikor kilép a képből az atya. Szándékosan használtam ezt a szót, ugyanis többször is utalnak az istenekre, így a történet számomra elsősorban arról szólt, hogy mi történik, ha az emberiség magára marad. Emellett állítólag erősen életrajzi is, Kuroszava magához hasonlította Hidetorit, amiért sikerkorszaka után feledésbe merült aktivitása ellenére is.

Megvalósítás:

Talán nem teszem jól, de két szálra osztanám a történetet: az egyik Hidetorié, akit kezdetben ereje teljében látunk idős kora ellenére is, majd megindul a lejtőn lefelé, fokozatosan elveszíti mindenét, amit addig sok bűnnel szerzett, majd ezek a bűnei is rászakadnak. Ez egy jelképesebb, szellemi szál, míg a fizikai síkon a fiúk testvérharcát követhetjük; valójában azonban ez nem is annyira az ő harcuk, hanem Taro feleségének, Kaedének mesterkedése, aki régóta tervezi bosszúját, és el is pusztít mindent maga körül, még az ártatlanokat is. Vele ellentétes, de nyúlfarknyi szerepű Dzsiro felesége, aki épp úgy került a családba, mint Kaede, azaz lemészárolták családját és hozzákényszerítették Dzsiróhoz, viszont ő ezt mélabús megnyugvással viseli, bízva az istenekben. De Kuroszava filmje pesszimista, megöletik őt is. Az udvari bolond hangosan átkozza Buddhát, de a józanabb tanácsadó türelemre inti őt: ez csakis az emberek műve. Mint látható, minden karakter ésszerűen viselkedik, többségük még erkölcsileg is elfogadható, mégis pokollá változtatják az addig virágzó vidéket a háborúskodással. A zárókép az egyik vak szereplőt mutatja meg botorkálni elveszve egy várfal romjainak szélén, ahogy leejt egy Buddhát ábrázoló tekercset.

Fura Kuroszavát színesben látni, de él a lehetőséggel és erős színeket használva teszi látványossá a képi világot: a három fiú három és seregei különböző színűek (kék, piros, sárga), az apa fehér, a táj pedig a nagyon zöld fűtől fokozatosan halad a szürke, vulkáni talajig. Főleg kezdetben szívesen mutatnak hatalmas tájképeket, amit váratlanul, szinte horrorisztikusan felvált felvillanva egy óriási, az egész eget betöltő felhő. De nem csak ebben mutatkozik meg a monumentalitás, ez Kuroszava legdrágább filmje, és akkor ez volt az addigi legnagyobb költségvetésű japán film is. Ennek megfelelően több mint ezer statiszta és ugyanennyi jelmez tűnik fel főleg a csatajelenetekben, de kb. minek... szerintem nem adtak hozzá semmit a filmhez, nem lett tőle látványosabb sem, sőt, nekem fájóak voltak a kaszkadőrök mutatványai, amiről látszódtak, hogy műesések. Az első csatajelenet azonban erős lett, de nem emiatt, hanem mert az egész egy mészárlás volt sok halállal, vérrel, ekkor váltott át igazán színesből szürkébe a színvilág, miközben nem is a csatazajt hallhattuk, hanem zenét (ez ihlette később a Ryan közlegény megmentésének partraszállós jelenetét). A zene egyébként nem volt rossz, diszharmóniáival illett a létrejött borzalmakhoz. A színészi játékot és a maszkokat ósdinak, túlságosan mesterkéltnek éreztem, de elvileg ez szándékos volt; korábban már említettem a nót, mint hagyományos japán színházi formát, amelyben az ókori görög színházhoz hasonlóan maszkokkal fejezték ki az érzelmeket

Élmény:

Szóval fura volt Kuroszavát színesben látni, és ezzel így volt a korabeli közönség is, ósdinak, elavultnak érezték az efféle rendezést az 1980-as évek közepére, és én is úgy éreztem, hogy inkább 20-30 évvel korábbra való a film stílusát tekintve. Üzenete természetesen egyetemes, vannak látványos elemei, szóval minden korban vállalható film, de nem éreztem katartikusnak, mert ahhoz valamelyik szereplővel azonosulnunk kellett volna, de egyik sem kapott ehhez elég időt és teret.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Nakadai Tacuja (Hét szamuráj, A testőr)

Következik: Maborosi no hikari