Tartalom:

Egy nő még a férjével való első szex előtt teherbe esik, de férjét megnyugtatja egy angyal: a gyerek Istentől van; ugyanakkor figyelmezteti is őket, hogy a helyi uralkodó meg akarja öletni valamennyi újszülöttet, ezért azonnal induljanak Egyiptomba. Az uralkodó halála után újra megjelenik, hogy most már hazamehetnek. Az időközben felnőtt gyerek, Jézus, tudatában isteni mivoltának követőket gyűjt maga köré, köztük Mátét, és beszédeket tart az embereknek rámutatva a helyes élet és a hamis értékek közti különbségre, beleértve a főpapok álszentségeit is. Utóbbiak persze ezt nem veszik jó néven, ezért istenkáromlás vádjával halálra ítélik...

Elnézést hogy nem részletezem az eseményeket pontosan, de egyrészt azt hiszem mindenki jól ismeri Jézus életének történeteit, másrészt nagyon epizodikusan, szinte összefüggéstelenül van mindez felvázolva. Szóval a kérdé az, a film hogyan láttatja velünk a jól ismert történetet és Jézust magát: szerintem ellentmondást nem tűrőnek vagy inkább türelmetlennek, aki pontosan tudja mindig mi fog történni. Ezért pedig egyszerre isteni és emberi, hiszen a türelmetlenség emberi vonás, a mindentudás pedig isteni, míg mondjuk a többi Jézusos filmben általában emberibb vonásokat szokott kapni.

Megvalósítás:

A történet nagyon szigorúan követi Máté evangéliumát mind szövegben, mind az eseményekben. Nem hangsúlyoz ki eseményeket, nem ad teret az érzelmekben a karakterek belső drámáinak, egyik pillanatról a másikra váltunk időpontot és helyszínt, ebben nagyon emlékeztetett A gránátalma színére. Kis kitérő: Amikor ázsiai vagy nagyon országspecifikus filmeket nézek, meg szoktam jegyezni, hogy az egyetemes érthetőség jegyében nem árt gondolni más kultúrákra is. Na már most én még keresztény kultúrkörből érkezve sem tudtam igazán követni Jézus gondolatait, annyira gyorsan érkeztek, nem hagyva időt kibontakoztatásukra. Mit mondjon akkor a maradék ötmilliárd ember? És mivel a tempó miatt nem volt idő az emberi drámára se nagyon, az egész történet villámgyorsan lemegy és egyedül a hangulatában bízhat, ami van ugyan, de nekem kissé semleges. Nem filozofikus, nem negatív vagy pozitív, inkább olyan mint Jézus karaktere, ellentmondást nem tűrő.

Ahogy említettem, nagyon pörgős, ez a vágásokban is megmutatkozik, de az emberek is folyton mozgásban vannak. A kamera általában két kompozíció között váltogat: hol egy karakter feje betölti majd' az egész képet (hosszában mindenképp, ha nem is széltében), így csak a mondandóra figyelünk, vagy a nagy, puszta tájban elvesznek, és itt a tájak tök jó hangulatfokozó elemek (pl. az angyal megjelenése minden speciális trükk nélkül úgy hatásos, hogy az egy pillanattal korábban nyüzsgő városkép a háttérben váratlanul néptelenné válik). Kicsit kísérleti film jellegű a kamerakezelés, sokat mozog, néha már dokumentumfilmesen kézikamerás; legjobb amikor lemarad az elhurcolt Jézusról és a nézők feje között próbálja látni, mi történik épp. A zene megszokottan a klasszikusokból merít, de velük szemben sokkal hatásosabb a valamiféle Brazília hangjai latin-amerikai ritmus, jobban illik ehhez a Jézushoz. A színészek mind amatőrök, a rendező barátai vagy egyszerű helyi munkások, de mint említettem, nem igazán van jelen dráma, így nem is lenne lehetőségük színészkedni. De nem is teljesen bábok, mint Bresson színészei.

Élmény:

A legtöbb kritika szerint ez a legjobb megfilmesítése Jézus életének, mert Pasolini, a rendező kb. mindenben szembement az akkor elvárt katolikus életformával, és ezért saját értelmezés helyett szöveghű maradt a lehető leginkább. Szerintem emiatt túlságosan száraz lett és hiányzott belőle egy apróság még, amitől hipnotikus erejűvé válhatott volna - vagy ez, vagy a filozófiát kellett volna alátámasztani. Így nekem semmilyen lett.

Érdekességek:

- Még életben vannak: Enrique Irazoqui (73), Gianni Bonagura (91), Giorgio Agamben (74), Paola Tedesco (64), Ninetto Davoli (68)
- Annyira bejött neki a helyszín, hogy Gibson a saját változatát szintén itt forgatta.

Következik: Áldozathozatal