Tartalom:

Giovanni (Marcello Mastroianni) sikeres író, feleségével Lidiával (Jeanne Moreau) haldokló barátjukat (Bernhard Wicki) látogatják meg a kórházban. Elmenőben egy ott kezelt, zavarodott nő ráveti magát Giovannira hogy szexeljenek, amibe a férfi bele is menne, ha az ápolók nem jelennének meg időben. Lidiát nem érdekli különösebben a dolog. Különválnak, Lidia sétálni megy, tanúja lesz egy verekedésnek és annak, ahogy a helyiek rakétákat lődöznek fel szórakozásképpen. Az éjszaka egy milliomos partijára mennek, különválnak, különféle vendégekkel társalognak. Lidiát egy férfi autókázni viszi és megcsókolná, de a nő nem enged. Giovanni ellenben sikeresen melegedik össze épp a milliomos lányával (Monica Vitti)...

Nem véletlenül említettem már többször, hogy Antonioni nem tartozik kedvenc rendezőim közé, most sem túl segítőkész abban, hogy megértsük, mit akar közölni. Antonioni témáinak hagyományosan az elidegenedés és az életuntság számítanak, állítólag ezeknek a trilógiája A kaland, Az éjszaka és A napfogyatkozás. Ez talán a milliomos lányán érződik leginkább, Giovanninak inkább az a baja, hogy írói válságban szenved, Lidia pedig a szerelmi életük vége miatt szenved.

Megvalósítás:

Ahogy a többi Antonioni-filmnél, itt sincs túl sok cselekmény: a karakterek passzívan sodródnak, előbb a kórházban, majd az utcán, végül a partin. A hangsúly tehát megint a karaktereken van. Bár Lidia és Giovanni házasok, Giovanni szinte minden nőre ráizgul feleségén kívül, és közben alkotói válságban szenved, mert nem tudja, hogyan írjon; nincsenek gondolatai, csak emlékei, amelyek hamarosan szintén eltűnnek. Lidia egykor szerelmes volt Giovanniba, mert érdekelte a férfi, de már elmúlt. A haldokló barát Lidiába volt szerelmes, abban a kapcsolatban viszont csak a nő személyisége számított az előbbivel ellentétben. Lidia már közönyös Giovanni félrelépésire, de megcsalni nem tudja. Az utcát járva tanúja lesz a modern környezetükkel szemben a régiesebb, kevésbé steril utcai életnek, ami talán a pár egykori, boldogabb napjait jelentei, de már ez sem teszi boldoggá. a milliomos lánya az, akiben egyesülnek, ő nem tud már se szeretni, se önkifejezni (illetve tud, csak nem érez késztetést). A környezet szimbolikáját már jeleztem, talán a bennük lévő emberek is megjelenítenek valamiféle társadalmi jelképességet (utca emberei vs elit), és sok a repülő (rakéta, helikopter), tuti ők is akarnak valamit jelenteni, de mint említettem, Antonioni nem túl segítőkész abban, hogy mit akar mondani.

A képi világ hasonlóan szimbolikus, főleg a helyszínek (modern és régebbi épületek) és a beállítások révén (szereplők helyezkedése másokhoz és a környezethez képest), és gyakran erotikus is azáltal, hogy a meztelenséget épp hogy csak eltakarják valamivel vagy pl. amikor Lidia combjait vagy dekoltázsát intim közelségből mutatják. Csak most esik le, hogy a szexnek nagyobb szerepe lehet a történetben, mint eddig gondoltam, de ugye Antonioni...

Élmény:

Csak oda tudok kilyukadni újra, ahova mindig jutok Antonioni kapcsán: a filmjeit valószínűleg csak hangulati úton lehet befogadni, de ez a hangulat számomra megfoghatatlan, talán a személyiségem miatt, talán mert túlságosan kötődik saját korához. A képek szépek, ahogy valaki írta, szinte művészfotó-jellegűek, de sem a történetben, sem bennük nem érzem azt, amit a rendező üzenni akart, és önmagukban sem fogtak meg.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Marcello Mastroianni (Az édes élet, Nyolc és fél), Jeanne Moreau (Felvonó a vérpadra, Négyszáz csapás, Jules és Jim), Monica Vitti (A kaland, A napfogyatkozás, Vörös sivatag), Bernhard Wicki (Párizs Texas)
- Még életben vannak: Jeanne Moreau (89), Monica Vitti (85), Rosy Mazzacurati (81)

Következik: Csillag születik