Tartalom:

A 19-20. század fordulóján Olaszországban egy napon születik meg az arisztokrata Alfredo (Robert De Niro) és a földeken dolgozó parasztközösség zabigyereke, Olmo (Gerard Depardieu). A két gyerek barátságot is köt, noha két külön világba tartoznak. Azonban épp ekortájt bomlik fel a hagyományos paraszt-földesúr viszony: a mezőgazdaság gépesedik, a parasztok elvesztik addigi megélhetésüket, terjedni kezd a szocializmus, kitör az első világháború. A háború után Olmo megmarad sajátjai és a szocialista eszmék közt, Alfredo apja (Romolo Valli) viszont a fasizmus híve lesz, részben a birtok munkafelügyelőjének (Donald Sutherland) hatására amit Alfredo nem szívlel, ezért inkább nagybátyjához költözik nagyvilági életet élni. Apja halála után hazaköltözik és átveszi a birtokot, de a fasizmus erősödésével inkább passzívan sodródik az árral...

A történet egy, az 1920-1930-as évek propagandafilmjeit idéző kommunista propagandafilm, amely egyrészt bemutatja az arisztokrácia és a parasztság viszonyának változásait a huszadik század első felének folyamán, másrészt durva kommunista propaganda; nem a naivan idealista, amiben hinni lehet, hanem az undorítóan manipulatív fajta.

Megvalósítás:

Négy nagyobb részre osztható az egyébként öt és fél órás film, amely állítólag a négy évszakot hivatott megjeleníteni. A történet 1901-gyel kezdődik (pontosabban egy előereugrással 1945-be, de ettől most tekintsünk el), Verdi halálnak hírével, ami szimbolikusan jelzi a klasszikus Olaszország vagy a 19. század végét, illetve egyúttal felkészít minket, hogy ez egy ilyen jelképekben dúskáló film lesz. Ekkor, egy napon születnek meg a főszerepő fiúk két külön világba, Alfredo az arisztokráciába, Olmo viszont ismertlen apától a parasztközösségbe, jelezve ezzel is hogy ő a nép gyermeke. Itt még egyértelmű, hogy a földesúr és a paraszt között nem egy diktatórikus alá-fölérendeltségi viszony van, hanem ismerik a világ rendjét és elfogadják a nekik jutó helyet. A földesúr, a padrone, Alfredo nagyapja (Burt Lancester) és a parasztközösség vezetője (Sterling Hayden) egykor talán pont olyanok voltak, mint Alfredo és Olmo. Gyorsan ugrunk kb. tíz évet, tanúi lehetünk a két gyerek összebarátkozásának és annak, hogy a két család mennyire eltérő: az előkelőknél a látszat számít, valójában utálják egymást, a parasztok pedig meghitten élnek együtt. Az első nagyobb változást a két öreg halála hozza el; előbbi impotenciája miatt egy istállóban felköti magát, az utóbbi békésen elszenderül. (Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire király, hogy Burt Lancaster A párduc után újra eljátszhatta ugyanazt a szerepet, és hogy ez mennyire beszédes több szempontból is.) Ekkor érkezik meg a gépesedés is, a parasztok váratlanul sokkal kiszolgáltatottabbakká válnak, ezzel együtt pedig erősebbé válnak a szocialista felhangok. Ugrunk újabb tíz évet a második nagyobb részbe. Véget ér az első világháború, amiben Olmo harcolt, Alfredo pedig otthon maradhatott tiszti cím mellett csupán származásának köszönhetően. Olmo szocialista jómunkásemberré válik, Alfredo pedig inkább elköltözik otthonról nagyvilági életet élni, miután az új, fasiszta munkafelügyelő egyre nagyobb hatalmat szerez (és megint nagyon jelképesen: a fasizmus terjedéséhez a pénzt az arisztokraták adják össze egy templomban, hogy védelmet kapjanak a szocializmustól). Kb. újabb tíz évet ugrunk a harmadik részbe, ahol Alfredo apja halott, ezért fia hazaköltözik átvenni a birtokot. Már mindketten családosok, de míg Olmoéknál meghittség van, addig Alfredo felesége (Dominique Sanda) alkoholistává válik, mert nem bírja látni a fasizmus igazságtalanságait. A csupa jóravaló paraszt mellett persze a fasiszták démonizált rosszfiúk, pedofilok, szadisták, állatkínzók, gyilkosok. A negyedik részre visszatérünk a legelső jelenethez 1945-be, ahol a fasiszták megkapják ami jár nekik és bíróságot ülnek Alfredo feje felett. Nem mint embert, hanem mint padronét, azaz intézményt ítélik el, és itt borul teljesen nyílt propagandába a történet, ahol a kamerába nézve éltetik a kommunizmust. Végül Alfredo és Olmo húzogatja-taszigálja egymást immár vénemberként a jelenkorba (1970-es évek) ugorva miközben haladnak az úton, jelezve hogy továbbra is tart az uralkodó osztály és a nép harca, ahogy haladnak a történelemben.

A négy évszak a képek színvilágában (na meg az időjárásban) jelenik meg, hiszen a gyerekkori nyár aranyszínű és meleg, a későbbiek pedig fakóbbak, hidegek. Van pár jobb beállítás, főleg a tömegjeleneteknél, de nem éreztem, hogy a tartalmat formailag is alátámasztaná a film. Aminek leginkább megörültem, hogy értettem, hogyan készülhetett ilyenre: Bertolucci fiatal művészfilmes létére szinte korlátlan pénzt és bizalmat kapott, hiszen ekkor még ebben bízott Hollywood. A hollywoodi öncenzúra végének és a korabeli olasz filmművészetnek nyomait pedig a szándékosan sokkoló képek mutatják, de már vagyok annyira edzett, hogy ezek ne borítsanak ki. Ami meglepett, hogy a hollywoodi sztárok is simán bevállalták a pöcsmutogatást. És a változás ott látható igazán, hogy tíz évvel korábban Burt Lancester A párducban még mennyire máshogy, némi romantikával jeleníthette meg ugyanazt a szerepet, ami most brutálisan lehangoló és kiábrándultan keserű volt. A neorealista hagyományokból pedig nyilván az következett, hogy a tömeget alakító mellékszereplők amatőr helyiek, ami sajnos zavaró tud lenni. A zene részben Verdi, részben Morricone, részben népdalokból áll, de egyik sem emelkedik ki markánsan.

Élmény:

Érdekes, de nem a hossz volt zavaró. Bár a cselekmény angelopuloszosan szétesett, viszonylag izgalmas tudott maradni végig. Amitől gyenge lett a film, hogy a karakterek jól láthatóan jelképesek, életidegenek. Az első, gyerekkori rész a legizgalmasabb és érezhetően a legszemélyesebb (a helyszín Bertolucci saját származási helye), a többi lélektelenebb. na és akkor még nem beszéltem a propaganda részről, ami ebben a formában már az 1920-as években se volt oké, az 1970-es években pedig kifejezetten visszataszító.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Robert De Niro (Aljas utcák, A keresztapa 2, Taxisofőr, A szarvasvadász, Dühöngő bika, A komédia királya, Volt egyszer egy Amerika, Brazil, Nagymenők, Casino, Szemtől szemben), Gerard Depardieu (Amerikai nagybácsim, Piaf), Dominique Sanda, Jose Quaglio és Stefania Sandrelli (A megalkuvó), Laura Betti (Az édes élet), Sterling Hayden (Johnny Guitar, Dr. Strangelove, A keresztapa), Alida Valli (A harmadik ember), Romolo Valli (A párduc), Donald Sutherland (MASH, Ne nézz vissza, Party zóna), Burt Lancester (A siker édes illata, A párduc)
- Francesca Bertini (az apáca) a némafilmes korszak egyik legnagyobb sztárja volt, azonban nem akart Hollywoodba költözni és a fasizmus erősödésével visszavonult a filmezéstől, csupán ennek a filmnek a kedvéért tért vissza egy szerepre.

Következik: Holtak hajnala