Tartalom:

Cary középkorú özvegyasszony két egyetemista gyerekkel, akik már csak hétvégénként járnak haza. A folyton pszichoanalizáló lány és a ház urának szerepét átvevő fiú szívesen látnák anyjukat újra egy férfi oldalán, amire tökéletes lenne társasági, vagyoni és egyéb szempontokból egy idősebb ismerősük. Csakhogy Cary véletlenül beszédbe elegyedik a kertészével, Ronnal (Rock Hudson), megtetszik neki a fiatalabb férfi szenvedélye a fák iránt, valamint az erős, önálló személyisége és rövidesen egymásba szeretnek. A románcból természetesen botrány lesz a felsőbb körökben, ahová Cary is tartozik, hiszen Ron fiatalabb és társadalmi státusza sem teszi méltóvá Caryhez. A kritikát még elviseli ismerőseitől, de nem csak ő kerül a pletykák célkeresztjébe, hanem a gyerekei is...

Ahogy a többi Sirk-film, ez sem rejti véka alá témáját, hanem nyíltan a szemünkbe mondja, hogy Carnyek meg kell tanulnia helyén kezelnie a dolgokat és csak az igazán fontos dolgokkal foglalkoznia, azaz nem szabad, hogy a külső, társadalmi elvárások szerint élje a saját életét. És ahogy a többi Sirk-filmnél, itt sem teljesen ezen van a lényeg, mert a rendező a Ron-képviselte szabadságot ugyanúgy kigúnyolja picit az egész helyzettel együtt.

Megvalósítás:

A szélre írva után árgus szemekkel figyeltem minden esetlegesen árulkodó jelet, de megint csak a tolakodóan nyilvánvaló túlzások tűntek fel, viszont ezúttal a kritikák sem emeltek ki mást, szóval jó vagyok. Mivel Sirket a történet kevésbé érdekelte, meglehetősen hagyományos keretek között zajlik minden: az első szakaszban megismerjük Caryt és világát, a másodikban összejön és boldog Ron világában, a harmadik részben pedig jön a két világ ütközése, majd a megoldás. Az első rész megértését nagyban könnyíti, hogy Cary lánya egy folyton pszichoanalizáló okostojás, aki lesz szíves nekünk kielemezni anyja helyzetét: özvegy, akit azonban még kár lenne eltemetni, és megvannak erre a megfelelő, társadalmilag elfogadott módszerek egy idősödő, udvarias lovag személyében, aki biztonságot és ragaszkodást nyújtana. Csakhogy betülekedik a képbe Ron, aki Cary önző, alakoskodó, merev közösségi szabályokat követő világával szemben egy erősen individualista, nyitott és barátságos világot jelent, ahol nem számít a társadalmi státusz. Ron szellemi ereje lenyűgözi Caryt, és az egyik legkomolyabb, szokásos problémám ekkor merült fel: számomra nem derül ki, hogy Ron miért szeret bele Carybe, és ez picit ront az összképen, de túl lehet rajta lépni. A Titanic-nál is hasonlóan éreztem, és nem véletlenül hozom fel épp ezt a párhuzamot; ahogy ott, úgy itt is a hőszerelmes szerepe elsősorban az, hogy a nőt segítse a személyiségfejlődésben. Eljön az idő, amikor a szerelmet nyilvánosan is fel kell vállalni, ekkor ütközik a két világ. Ront nem érdekli mások véleménye, Cary viszont természetesen szorong a rendhagyó viszonytól, ,és amikor ennek a gyerekei látják kárát, akkor inkább enged a nyomásnak (a lányát kicsúfolják, aki erre összevesz a pasijával, a fia pedig szégyelli). Amikor viszont Cary szakít Ronnal, a gyerekek mintha fel se vennék az egészet, ettől pedig súlytalanná válik a drámai döntés, amiről nem tudom eldönteni, hogy Sirk iróniája-e vagy béna dramaturgiai fogás. A továbbiakról nem beszélnék, nem spoilerezek. Rengeteg a jelképes gesztus, amiket jól megmagyarázak nekünk, ezért azonnal megértjük a Waldent, a fákat, a teáskannát, a tévét... stb. Túlzóbb, az egész filmet kigúnyolós jelképek az, amikor Ron nem tud lőni, a balesete vagy a durván nyálas őzike megjelenése, ami legalább annyira erős, mint a fallosztolajfúrótornyot szorongató lány A szélre írvából.

Nincs hiány finomabb utalásokból sem, ez pedig elsősorban a színek és az árnyékolás révén jelentkeznek, de ezúttal résen voltam és az áttűnések hasonlóan megszerkesztettek voltak itt is, mint a korábbi filmben (ami egy évvel későbbi, de értitek). A színvilágra legjellemzőbb a hidegséget sugalló sötétkék volt,ami párosult egyben az erős árnyékolással is, míg a Ronhoz köthető színek melegek voltak (pl. barna lakásbelső vs hideg, téli táj). Rock Hudson eleve majdnem kétméteres volt, de így is sokszor fölénk tornyosult személyisége erejével, mint egy erős fa, míg a Caryt alakítő színésznő folyton kétkedő arcot vágott és meghúzódott. Nagy pozitívum, hogy ezúttal sikerült eltalálni a korosztályokat és ron valóban közel tíz évvel fiatalabb volt Carynél. A zene is kivételesen jó volt, ami nem véletlen, hiszen Lisztet választották, ami disszonáns hangjaival jól tükrözte Cary lelkiállapotát.

Élmény:

A korabeli nézők és kritikusok egyszerű melodramatistának látták Sirket, csak az 1970-es években kezdték újraértékelni, részben Fassbinder rajongásának köszönhetően, aki konkrétan ezt a filmet ültette át a maga világába A félelem megeszi a lelkettel. Én örülök, mert egyrészt kezdem felismerni Sirk stílusát, amit az újhullmosok és nagyra értékeltek benne, másrészt úgy voltam vele, mint a Volt egyszer egy Amerikával, é szinte majdnem minden gesztusát megértettem elsőre, amire tök büszke vagyok. (Oké, nem volt rejtegetve, de akkor is...) Ezzel együtt sem a képi világ, sem a tartalom nem olyan erős, hogy tetsszen a film, de azért jó élmény volt.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Rock Hudson (A szélre írva), Agnes Moorehead (Aranypolgár, Az Ambersonok tündöklése), Tol Avery (Észak-északnyugat)
- Még életben vannak: William Reynolds (85 - Cary fia)
- Jane Wyman Ronald Reagen felesége volt még elnöksége előtt

Következik: A Poseidon katasztrófa