Tartalom:

A 17. századi Japánban a háborúskodások végével harcosok ezrei váltak földönfutókká. Többen elkeseredésükben a tisztességes öngyilkossági rituálét, a harakirit választották inkább, ehhez pedig egy-egy nemesebb háztól kértek asszisztenciát, hogy méltó körülmények között hajthassák végre tettük. Ilyen harcos Hansiro (Nakadai Tacuja) is, aki az előkelő Iji-házban kér ehhez segítséget. Csakhogy az utóbbi időkben elszaporodtak a csalók, akiknek valójában eszükben sincs meghalni, csupán alkalmazásban vagy egy kis adományban bíznak, hiszen nem olyan kellemes végignézni egy ember fájdalmas halálát. Hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, a helytartó elmesél egy korábbi esetet, ahol egy harcos szintén elszántnak tűnt, de kiderült, hogy valódi kard helyett fából készült másolat van nála, ezért hogy megleckéztessék, arra kényszerítették, hogy a fakarddal vágja fel a hasát. Hansiro a történet végén felfedi, hogy ez a korábbi harcos a veje volt...

Szerencsére könnyen értelmezhető a történet és témája: a hagyományos harcos erkölcs üres etiketté vált. Természetesen mint minden eddigi japán történelmi film, ez is kivetíthető az akkori korabeli társadalomra, de akár általános érvényűnek is tekinthetjük. A rendező állítólag nagy ellenlábasa volt a mindenkori hatalomnak, így az előkelő ház a Japánt a világháborúba vezető katonai elit (vagy egyszerűen csak az elit), Hansiro pedig természeteen a nép, a valós értékeket szem előtt tartó mérce. Ugyanakkor szerintem ez az értelmezés picit egyoldalú, hiszen az előkelőségek érvelését is teljesen elfogadhatónak tartom (velem van a baj?), és hosszasan lehetne filózgatni a tisztesség-szégyen természetén is, hiszen ezek alapvetően társadalmi koncepciók és sokak szemében többet érnek az életnél.

Megvalósítás:

A történetvezetés picit kusza, ugrál az idősíkok között, persze mindez mégis lineáris aból a szempontból, ahogy lassan felgöngyölödik Hansiro motivációja. Először azonban az Iji-ház nézőpontját ismerjük meg, merev ragaszkodásukat a hagyományokhoz és valós aggodalmukat a csaló öngyilkosjelöltek miatt. A fordulatot az jelzi, amikor megismerjük a korábbi harcos, Motome történetét Hansiro elbeszélésében, így pedig más megvilágítást kap a látszólag alantas tette. A karakterek ennél nagyobb mélységet nem nagyon kapnak, tetteik, életeik magukért beszélnek, előkelőék viszont letaglózóan realisták és a történet végén nem engedik meg, hogy higgyünk a jó győzelmében. (Pedig elvileg a film pont ezt éri el, szóval lehet hogy ténleg én vagyok a túl számító és cinikus?) Megjelenik jó pár jelkép is, elsősorban a szinte élő istenként tisztelt üres páncél, az Iji-ház jelképe, de ide vehetjük akár a fakardot, meg persze a vért a címereken és a kihagyhatatlan kelléket, a lőfegyvereket, mint a modernitás jelképét.

A képi világ végre egész látványos, már az elején magába szippantja az embert a minimalista, fekete-fehér, mozdulatlan díszlet és karkaterek, ami a fent említett kiüresedett, merev hagyományokat erősíti, ahogy a gyakor és hosszas csend is, amit csak időnként szakít meg tradícionális japán zene. Viszont emellett van egy másik jellemző stíluselem is, amikor az arcokat igen közelről látjuk, ez pedig értelemszerűen emberközelivé teszi szereplőinket. A kettő közötti ellentétet talán az mutatja a legjobban, amikor Motome felvágja a hasát. Egyrészt 1962-höz képest ez meglepően naturalista, de elsősorban összegányolja a nagyon precízen kialakított udvart, mintegy jelezve, hogy az embert nem lehet beszorítani keretek közé. Ugyancsak egymás ellenpontjai a merev, érzelemmentes udvar és a sokkal kötetlenebb és melegebb családi életet bemutat jelenetek. Ezt Hansiro karaktere mutatja meg igazán, akit az udvarban szófukar, komoly alaknak ismerünk meg, míg a saját visszaemlékezésében nagyon is vidám és érzelmes figura. Sajnos ritkán, de beesik egy-két dőlt szöges felvétel is, jelezve a rend megborulását, illetve van egy harcjelenetünk a szélfútta, viharos mezőn, ami már-már expresszionista is lehetne több árnyékolással.

Élmény:

Szóval ez egy jól leplezett tanmese, ahol két szemszögből láthatunk egy történetet (nem véletlenül emlegetik A vihar kapujában testvéreként), de részemről nem volt annyira megrázó vagy megható az események felgöngyölítése, mint amennyire mások dicsőítik. Külső jegyeiben is elég jó, a mostani filmeknél feltétlenül látványosabb, de azért lehetett volna még művészkedni vele többet. Majndem olyan, mint egy Leone-western, megtekintésre ajánlott.

Érdekességek:

- Színészek, akiket láttunk korábban: Nakadai Tacuja (Hét szamuráj, Testőr, Menny és pokol, Káosz), Ivasita Sima (A szaké íze), Inaba Josio (Hét szamuráj, Véres trón)
- Még életben vannak: Nakadai Tacuja (85), Ivasita Sima (77)
- A harakiri vagy szeppuku írása megegyező, csak máshogy olvassák az írásjeleket. Az első feljegyzés róla a 12. századból van, a célja a hadigság elkerülése lehetett, később a szégyenteljesebb kivégzes elől menekültek bele emberek. A 17. századra már egészen rituálissa alakult nézők előtt, és ahogy a filmben is elhangzott, már nem is volt szükség a tényleges hasfelmetszésre. A 19. század végén tiltották be, de persze attól még lőfordultak esetek, mint legutóbb pl. az aranyémres dzsúdós, Inokuma 2001-es esete, amikor anyagi gondjai miatt így vetett véget életének.
- 2011-ben remake készüt a filmből.
- Az Iji, azaz Ii-klán létező család, ma is élnek.

Következik: A Hihetetlen család