Cselekmény: ...avagy kb. "késő este". 1949-ben vagyunk Indonéziában, közvetlenül a függetlenségi háborújuk után. Az ellenálló Iskandar évek után, az erőszak emlékétől gyötörve tér haza előkelő menyasszonyához, Normához, após-jelöltje pedig rögtön irodai állást talál neki, de a kollégák az amúgy is szűkös helyiség miatt ellenségesen fogadják és hamar kitúrják. Persze Iskandar sem bánja nagyon, nagyon más a civil élet, komolytalannak és másviláginak tűnik, ezért felkeresi régi harcostársait, hátha tudnak neki testhezállóbb munkát adni. Egyikük építésen vezető, a második háborús, azaz erőszakos módszerekkel próbál érvényesülni az üzleti világban, mert szerinte az is a függetlenségi harc része, hogy szembeszálljon a gyarmati cégekkel, a harmadik striciként tengődik...

Téma: Nem maguktól értetődőek a témák a hangsúlyok miatt: én elsősorban Iskandar lelki vívódását láttam bűntudatával, egy amerikai blogger a katonák tipikus poszttraumáját, egy indonéz szerző meg a társadalmi folyamatokat, melyekkel szembesülve Iskandar meghasonlik, hiszen nem ezért harcolt.

Tartalom: A történetben tehát nemrég ért véget a háború, és Iskandar hazatér menyasszonyához, ám nem tud örülni, mert még nyomasztja a sok halál, de egyébként is fura neki a civil élet. Az ágy túl puha neki, az irodai munka nem testhezálló már, volt harcostársai szerint el kell felejtenie a múltat és alkalmazkodni a civil léthez, menyasszonya pedig nagyon civil, de Iskandar már más ember. Egyedül egy prostituálthoz tud kapcsolódni, aki bántalmazó férje elől menekült el és egész nap fogyasztási cikkekről álmodozik. Állandó ellenpár a menyasszony napfényes, vidám, társasági élete és Iskandar magányos, sötét zaklatottsága. Csak később derül ki, hogy nem véletlenül nyomasztják a harctéren történtek, nem is tud elszámolni lelkiismeretével, bármit tesz, hiába próbál akár a civil, akár a háború normáihoz igazodni. A történet társadalmi vetülete sokféle, de mind apróság, legalábbis innen a 2020-as évek Kelet-Európájából nézve: mi lett a katonai vezetőkből és milyen áron, hogy a függetlenedésnek folytatódnia kell gazdasági fronton is, hogy a prostituáltunk a fogyasztási cikkekben tud csak gondolkodni, hogy a menyasszony belvárosi üzletekbe jár... stb. Fura mód átlagemberekkel csak egyszer találkozunk rövid időre, de velük sem tud mit kezdeni Iskandar, talán bűntudatból, talán mert magasabb társadalmi osztályba való. És még egy dolog: nem véletlenül iszonyatosan noiros hangulata van már az első képkockáktól kezdve; a rendező ugyanis Hollywoodban tanult és a hasonló témájú Életünk legszebb évei (1946) ihlette meg. A noir elemei ugyanakkor hiányoznak a zaklatott antihőst leszámítva.

Forma: Képileg sajnos nem túl izgi, gyakran fájóan teátrális, mozdulatlan az egész, és ez igaz a színészekre is. Pedig a kezdés még egészen jó, ahogy hosszan nézhetjük Iskandar lépteit az éjszakában (noir!), de nagyjából ennyi is volt. Talán az átlagemberekkel való találkozáskor jött át csak némi egzotikum a hagyományosabb öltözékeket és táncot látva, egyébként meglehetősen nyugatias volt mindenben, a zenében is.

Élmény: Ezzel együtt nem elviselhetetlen, a történet pedig kellően komplex egy 1950-es évekbeli filmhez, szóval első indonéz élménynek elég jó, nem számítottam ilyen minőségre ebből a régióból és időszakból - hiszen ne felejtsük, a valóságban is épp csak a felszabadulás után vagyunk egy nulla gazdasági alapokkal bíró országban.

Érdekességek

• Titien Sumarni 1966-ban, 33 évesen hunyt el betegségben