Tartalom:

Az idős, de tehetős vidéki favágó, nagy bánatára fiával, Koicsiróval összeveszett, aki hegedűművészként él, legalábbis amíg el nem bocsájtják és ami miatt végleg felhagy a zenéléssel. Feleségével és kislányával lenyelve sértett büszkeségét, nincstelen fiúként hazavándorol apjához. Útközben találkoznak két frissen szabadult koldussal, akik előbb kirabolnák, de látván szegénységüket, még ők adnak nekik a kenyerükből. Eközben egy gazdag és elkényeztetett lány karácsonyi ünnepségre készül, a koldusok pedig pont hozzá készülnek betörni, de az egyik szolga nyakon csípi őket. Alaposan ellátnák a bajukat, de végül megkönyörülnek rajtuk és behívják őket az ünnepségre...

Az egy kevéssé ismert német író műve és az Éjjeli menedékhely alapján készült film a Szansó tiszttartóhoz hasonlóan a könyörület fontosságára hívja fel a figyelmet, valamilyen módon mindegyik karakter ad vagy kap belőle, áldozata lesz vagy élvezője. Persze finoman figyelmen kívül hagyja a világ gonoszabbik részét, akiknek meg se fordul a fejében a könyörület, így aztán kissé hamiskás az erkölcsi tanmese.

Megvalósítás:

Nem nagyon tudom hova tenni a történet felépítését, teljesen szétesett. Talán arról lehet szó, hogy nem maradt fenn a film teljes egészében, a lyukak megmagyarázhatnák a problémás részeket. Több szálon fut a történet, ebből kiemelten hangsúlyos a favága kedvenc tanítványáé és az elkényeztetett lányé. Ők olyanok, mintha keretnek szánták volna őket, külső szemlélődőknek, mintha eredetileg az ő nézőpontukon keresztül tervezték volna bemutatni a a valódi eseményeket. Olyanok, mint kisebb istenségek, akik kicsit beleavatkoznak az emberek életébe. Sokat szerepelnek, de érdemben nem járulnak hozzá a cselekményhez, úgyhogy jöjjön a két fontosabb szál. A csövesek börtönből szabadultak, nincstelenek, éhesek, betegek, ennek ellenére megkönyörünek a velük összefutó, szintén nincstelen családon és saját kenyerükből is adnak még. Később betörnének az elkényeztetett lányhoz, de fülön csípik őket, végül azonban megkönyörülnek rajtuk és vidáman eltöltik együtt a karácsonyt (ez kicsit fura eleme egy japán filmnek, de mindegy, lépjünk túl rajta). A történet végén visszaköszön e fordulat, mert a lány szerint ha nem esik meg rajtuk a szívük, lehet hogy erőszaba torkollik az eset. A fő szál azonban Koicsiroé, akiről annyit tudunk, hogy valamiért összevész apjával és annak minden könyörgése ellenére elhagyja azért, hogy hegedűművész legyen belőle. Nem tiszta, hogy miért rúgják ki, de tíz év után végső elkeseredésében hazaindul segítségért. Felesége szereti és kitart mellette, kislányuk azonban megbetegszik az út viszontagságaitól. A tél kemény, az apa is ridegen fogadja őket (külön pikantéria, hogy az apával él Koicsiro korábbi szerelme), nem lágyul meg irántuk, ami végül tragédiába fordul. A karakterek némelyike már egészen árnyalt, visszafogottan őrlődnek belső konflliktusaikon, illetve sok esetben csak utalás szintjén látunk rá, hogy nem egysíkúak, de nem kapnak elég teret ennek kifejtésére. Ilyen pl. Koicsiro felesége, aki valamiért mindennél jobban ragaszkodik férjéhez, mg a lányánál is jobban; érzi az apa és a volt szerető jelenlétének súlyát, a végén pedig összetörik, és mindezt minimális párbeszéd vagy játékidő mellett éri el. Hogy már nem csupán a cselekmény számít, azt az a jelenet jelzi legjobban, amikor az apa és a fiú próbálnának beszélni, majd elhallgatnak, amikor a favágó tanítványa belép a szobába fát rakni a tűzre. Ekkor zándékosan megnémulnak és hosszasan állnak mozdulatlanul, miközben várják, hogy a tanítvány kimenjen, aki viszont egyrészt érzi a helyzet komolyságát, másrészt direkt lassan halad és fel-fel pillant, hogy felmérje a helyzetet.

A színészek ezzel ellentétben inkább túlzóan teátrálisak, de hát ez még egy ilyen kor volt. A történetet nem csak azért nehéz követni, mert lyukasnak tűnik, hanem azért is, mert a vágásokat nagyon gyakran használják ide-oda ugrálásra, már-már eisensteini módra. Egy dolog, hogy visszapillantókat vágnak be, amikor egy karakter visszaemlékezik, de ezen felül még a belső lelkivilágot kifejezendő és bevágnak gyakran egy-egy állatot vagy a hóvihart (amikor pl. Koicsiro szeretője visszamlékszik boldogabb napjaikra, hattyúkra vált a kamera, és ebből megértjük az érzései szép méltóságát). A vágások közt nincs átmenet és elég rövidek, így néha csak kapkodtam, hogy hogyan jött a képbe egy-egy valami hirtelen. Vágások mellett áttűnések is vannak, amelyek gondolatokat, esetenként hallucinációkat hivatottak megjeleníteni. A kamera végre nem teljesen frontális, időnként felveszi egy karakter nézőpontját, mint pl. amikor Koicsiro a tájat kémleli. Több kép tudatosan megkomponált, a díszletek és a karakterek elrendezettek bennük, és még egy-egy ponton a világítást is kihasználják, pl. amikor Koicsiro árnyéka rávetül a falra.

Élmény:

Azt hiszem a film erejét és gynegeségét ugyanaz adja, a szétesettsége, töredezettsége. Nehezen követhető, de cserébe expresszív. A kérdés az, hogy ez tudatos vagy csak hiányos a film vagy épp abból adódott, hogy nem voltak elég jók a készítői. MIndenesetre érdekes élmény volt, de ajánlani még nem ajánlanám.