Tartalom:

18. század eleje, Japán. Heizaboru alacsony származású, kiváló kardvívó, de nehezen uralkodik magán. Mesteréhez hű és halálosan szerelmes a lányába. Egy ünnepség során egy nemes tanítvány verekedést provokál ki nála, de hiába a sok tanú, a nemesi származás miatt nem mernek a provokáló ellen vallani és mindenki Heizaborut hibáztatja, így a mestere megfenyíti, hogy újabb rendbontás esetén repül. Sajnos amikor az utcán meghallja, ahogy a mester lányának erkölcseit kétségbe vonja pár járőkelő, nem bír uralkodni magán és nekik esik. Mestere azonnal kidobja, de ami még rosszabb, lánya is azt hiszi, hogy Heizaboru rossz, erőszakos ember. Szegény harcosként vándorolva újabb verekedésbe keveredik, amikor egy fogadós az hiszi, pénzt próbál kicsalni tőle. A rendőrség elfogja és a fogadósnak hisznek, így pár hónapra börtönbe kerül. Itt ismerkedik meg a tolvaj Patkánnyal, aki felfogadja testőrének. Bár nem követ el semmilyen bűncselekményt és a Patkány is csak elrettentésnek tartja maga mellett, mindenki démoni bűnözőként kezeli...

A történet kimondott üzenete, hogy a látszólag tisztességes emberek gyakran gonoszságukat lelplezik társadalmilag elfogadott viselkedésükkel, míg a megvetett és gonosznak tekintett emberek pedig lehetnek valójában jók is - avagy ne legyél előítéletes, ne ítélj külső alapján. Ez persze így kicsit bumfordi megállapítás, de értjük a lényegét. A korabeli japánoknak még egyértelműbb volt az üzenet kikacsintós aspektusa, ugyanis az adott történelmi korba helyezve mindjárt világosabbá válik, miért erről szól a történet: Japán eddigi szabadabb korszaka ugyanis ekkor csúszott át a fasiszta elit irányítása alá.

Megvalósítás:

A történet szakaszai nagyjából egy-egy társadalmi csoportot jelölnek, amelyek mind kivetik magukból alacsony sorból származó főhősünket. Előbb a nemesség miatt dobják ki mesterétől Heizaborut, akinek még szerelme sem hisz, ennyivel hitelesebb a társadalmi rang a jellemnél (tegyük hozzá, hogy Heizaboru gyakran keveredett verekedésbe, szóval nem teljesen ártatlan). Második alkalomal szamurájokkal, harmadik alkalommal fogadóssal gyűlik meg a baja. Ötödjére már ismert "bűnöző" és bűnözőkkel mutatkozik, ezért már akkor is lecsukják, amikor egy verekdést csitítani próbál. Heizaboru karaktere azért nem teljesen makulátlan, egy ponton kis híján megerőszakolja szerelmét és bukása is amiatt következik be, hogy eldobja kardját, amikor rádöbben hogy embert ölt. Hogy bűnözök mellett marad, részéről kényszer, de gondolom felveti a korabeli társadalom kollaborációját. Az orocsi jelentése egyébként kígyó, a cenzorok nyomására változtatták ezzé, miután a "törvényen kívülit" erkölcstelennek ítélték (nem lehet egy film főhőse egy bűnöző).

A színészek a hagyományos japán színházra hajazva erősen kisminkeltek és erősen gesztikulálnak, de ekkor ez még jellemző volt a némafilmekre is, szóval nem tudom hogy ez külön érdem vagy sem. Látszik hogy a korabeli közönség az akciójeleneteket zabálhatta, mert sok van belőlük, a hatás kedvéért felgyorsítva, ugyanakkor nem túl kreatívak. Érdekes volt megfigyelni, hogy tisztára Kuroszavát idézték ezek a jelenetek, ahogy együtt mozgott a tömeg a hátráló magányős hőssel szemben. Képi megoldásokban a vége kezd el bővelkedni: Heizaboru nemi erőszak kísérleténél pl. a nő nézőpontját vesszük fel és hősünk egyre közeledő, fenyegető (majd távolodó) arcát  láthatjuk. Az utolsó akciójelent a legerősebb, itt nagyon gyors vágásokat láthatunk visszamlékezésekkel tarkítva (itt egészen értékelhető a színészi teljesítmény is, a túlzás indokolt), de még ütősebb volt, hogy felülnézetből, mozgó kamerával követhettük az akciót. Végül az alakok élő árnyjátékká alakulnak, ahogy a holdfényben elhurcolják az erkölcsileg is megsemmisült Heizaborut.

Élmény:

A hangulata nagyon hasonlított az Ugecu történetére, és úgy tűnik már ekkor is a történelmi korokba visszanyúlva mutattak tükröt a társadalomnak, nem csak a világháború után. Ez viszont a modern, európai nézőnek csak utánaolvasás mellett esik le, önmagában a sztori kissé gyermekien bugyuta. Megvalósításában sajnos csak a vége válik izgalmassá.