Tartalom:

Marcos, a sikeres mérnök korábban léha életet élt, de most megházasodott... azonban a nászéjszakán lelövi feleségét, miuán kiderül, hogy már nem szűz. Vélhetően társadalmi státuszának köszönhetően felmentik, így vidékre utazva új életet kezd egy nagyszabású építkezés mérnökeként. Azonban itt is belecsöppen egy szerelmi háromszögbe kollégájával és annak fogadott húgával...

A történet gyakorlatilag teljesen érdektelen, ez megint olyan film mint a Limite, ahol a megvalósítás számít. Talán beleláthatjuk Marcos, a mérnök állandó küzdelmét ösztönei és civilizáltabb énje közt, de alapvetően egy hangulati-érzelmi jellegű filmet láthatunk, vagy csak én vagyok túl buta hozzá.

Megvalósítás:

Szóval esküvővel nyitunk, ami kísértetiesen hasonlít az Atalante nyitányára, majd egy démoni arcú szolga közli, hogy vége az orgiáknak, amikor lövés dördül - az "átvert" Marcos lelőtte feleségét. Csoda folytán nem ítélik el és vidéken próbál új életet kezdeni. Kezdetben csak a munkának él, de az egyik kolléga, Decio fogadott húga (akibe egyébként Decio szerelmes), addig húzza az agyát, amíg újra ki nem tör belőle az állat, kocsmai verekedésbe keveredik, iszik és vadul üldözni kezdi a lány, aki a film végén hozzámegy, keretbe zárva a sztorit (és talán az örök körforgását jelképezve). A történet rengeteg jelképpel dolgozik (épületek, táj), ami a rendező szerint freudi, de inkább előző filmjére, a Sangue mineirora hajaz, illetve nem tudtam nem Antonionira gondolni a gyárépület láttán. Egyes karakterek, főleg a szolga és a kocsma vendégei már-már groteszkek, olyanok mint egy Rejtő-regény figurái, Marcos pedig a ketrecbe zárt vadállat. Szinte "dehumanizáltnak" éreztem a szereplőket, mint egy Malick-film karaktereit, akik nem annyira hús-vér emberek, hanem ösztönlények, a hely vagy valami másnak a kísértetei. Az egész hangulata olyan... éteri, mint a Sangue mineiroé, talán a franciák lírai realizmusára hasonlít legobban, ha már szó volt az Atalantéről. A cím brutális gangot vagy stílszerűbben vad bandát jelent, de nem értem mire-kire-kikre utal.

Valahol félúton a Limite és a Sangue mineiro között vagyunk, messze nincs minden alárendelve a formaiságnak, de rengeteg technikát alkamaznak. Benne vannak az expresszionizmus dőlt szögei, árnékai, áttűnései, de hasonló mértékben vannak jelen a szovjet avantgárd montázsai is. A Sangue mineironál emlegették, hogy a környezet az mintegy harmadik szereplőként van benne a filmben, de ott még nem éreztem, ellenben itt már nagyon is, olyan sokat és kifejezően mutatják. Sokat segít, hogy kézikamerával dolgoztak, így rendkívűl sokat mozog a kamera és ettől nem csak dinamikus lesz, hanem modern is (pl. a síró Sonia arcát részleteiben mutatjá, ahogy ugrál rajta a kamera). Szerencsés véletlen volt a hang kérdése. Némafilmnek tervezték, de a forgatás elkészültekor már annyira erős volt a hangosfim nyomása, hogy kénytelen voltak hangokat felvenni hozzá. Ettől még bizarabb lett az egész, mert körenyezeti zajok nincsenek, beszédhang sincs sokszor, csak egyes helyeken. A feliratok már a képen magán jelennek meg, nem külön kártyán (annak ellenére hogy egyes szövegek meg hangosak).

Élmény:

Azt hiszem át kell értékelnem utólag a Sangue mineirot, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy amit csak kezdetlegességnek és kis költségvetésnek gondoltam, az tudatos rendezői döntés eredménye volt inkább. Ezen a filmen már sokkal jobban látszódott a szándék. Kicsit olyan volt mint a Limite, de szelídebb, könnyebben befogadhatóbb. Sajnos nem sikerült magába szippantania, pedig ez olyan film volt, ami simán tetszhetett volna.