Tartalom:

...avagy szabadon fordítva "magyaróra". Maszako (Takamine Hideko) szegény családból származik, de jó érzéke van a fogalmazásokhoz. Tanára gyönyörűségére élénken írja le életének és környezetének epizódjait, egyik fogalmazását be is küldi egy magazinnak, amely elég jó, hogy megjelenjen. Először mindenki örül, ám van egy gond: az írásba gyanútlanul belekerült egy szomszéd pletykája is, aki szerint Maszako apjának főnöke gonosz ember. A híre természetesen eljut a főnökhöz...

Toyoda Maszako létező személy volt, épp tizenhat éves, aki megjelentette realista fogalmazásait - nagy sikerrel. Feltételezem, hogy nagyjából a történet ezeken az írásokon alapul. Elsősorban a realista ábrázoláson, a szegények életkörülményein van a hangsúly, a cselekmény látszólag nem akar kifutni sehova. Ha mégis, akkor az talán egy enyhe szocialista megállapítás a reményteli dolgos jövőről.

Megvalósítás:

A történet három részre tagolódik az évszakokat követve. Nyár-ősszel kezdünk, amelyben megismerjük a karaktereinket és helyzetüket, valamint Maszako ráébred tehetségére és megkapja az útravalót, hogy mindig írjon őszintén. Ezt teszi, ebből adódik a realizmus, de talán lehetett volna személyesebb és énközpontúbb; így kevésbé hihető, hogy egy tizenéves lányt szinte csak a családja anyagi helyzete foglalkoztatja. A második rész az ősz-tél, ennek megfelelően a mélypont: Maszako írásának van árnyoldala is, amikor szembesülnie kell azzal, hogy a leírt szavaknak van következményük, illetve teljesen elszegényedik a család. Van ugyan a közösségben összetartás, mint a korábbi japán filmekben, de alapvetően mégis kiszolgáltatottak. Az apa részegeskedik, az anya passzív és tehetetlen, elrettentő példának pedig ott az egyik elszegényedett és megbolondult szomszédasszony. Végül beköszönt a tél-tavasz, egy kicsit minden jobbra fordul, de messze vagyunk a hepi endtől; ez nem film, hanem valóság. Maszako nem emelkedik ki írásaival, egy gyárban kap munkát, de legalább nem adják el gésának. A karakterek kissé egysíkúak, de nem finomkodnak, messze nem tökéletes pl. a részegeskedő apa vagy a folyton depiző anya.

Képileg nem sok érdekességet tapasztaltam. Az egyetlen többször előforduló kifejezőeszköz az volt, hogy a kamera időnként kinézett oldalra vagy kizoomolt, hogy a jelenetbe bevegyen egy újabb szereplőt (tehát pl. mutattak egy utcaképet, majd vágás heyett a kamera kicsit jobbra fordult, így belekerült a képbe két karakter, akik beszélgetni kezdtek - ez helyettesített egy vágást.) A színészek nem tűntek természetesnek, az amúgy nagy sztár Takamine sírása is kifejezetten zavaró volt.

Élmény:

Először megörültem a filmnek, mert azt hittem önreflexív lesz, és a fogalmazás javulásával-javításával-fejlődésével együtt fog fejlődni a film is, de nem így történt, a fogalmazások csak narratív eszközök voltak. Nem volt se látványos, se igazán megható, bár kétségtelen, hogy erősen emlékeztet a jóval későbbi olasz neorealizmusra (az apa munkához elengedhetetlen biciklijét ellopják!) Gondolom a film előkelő értékelése inkább annak szól, hogy népszerű írások adták az alapját, illetve segédrendezőként már feltűnik Kuroszava...

Érdekességek:

- Maszakót valóban Toyoda Maszakonak hívták, a film elkészültekor még mindig csak 16 volt, Takamine pedig 14. Állítólag nem jöttek ki jól. Egy kép róluk itt.