Cselekmény: Antonio (Arturo de Cordova) koldusként jól megfigyeli az utcák népét és pontosan tudja, kihez hol és hogyan kell szólni pár pesoért. A csinos szőke nőt pl. a templomnál kapja el esténként asszonyomnak szólítva, mert tudja hogy a nő nemhogy nem házas, de szerencsejátéktól várja a meggazdagodását, amit férfiak finanszíroznak neki általában, már ha talál valakit a kaszinóban, akit rá tud venni erre. Amikor a kaszinóban rendőrök raaziáznak, Antonio elbújtatja Nancyt, sőt, még koncertjegyeket is ad neki, mert valójában a koldulásból elég jól megél. Másnap este a koncertterem páholyában Nancy mellé egy idegen férfi ül be, el is varázsolja modorával és pénzével, hamarosan összeházasodnak. Az idegen férfi nem más, mint Antonio...

Téma: Kicsit megint bajban vagyok, mert vegyessaláta-jellegű, vagy cak túl buta vagyok a megértéséhez vagy illene ismernem jobban az az argentin kultúrát. Szóval Antonio személyes története teljesen egy Monte Cristo-féle feldolgozásnak tűnik, amelyben rá kell jönnie, hogy a bosszú nem fogja őt megváltani. Ugyanakkor nagyon erősen jelen van benne egy társadalomrajz is, ami erősen propagálja a kommunizmust, de ez valahol elsikkad menetközben.

Tartalom: Látszólag úgy kezdődik, mint egy Tarantino-film, két ember a cselekményhez nem tartozó párbeszédével. Antonio az, aki a templomlépcsőn koldusruhában osztja az észt egy koldustársnak. 1948-hoz képest szellemesen, elmeséli hogy vélhetően ki-miért jár ebben a szokatlan esti időpontban a templomba, ezzel pedig felfesti a korabeli argentin társadalom egy részének képét. Ezen eszmefuttatás közben fejti ki a nézeteit több mindenről is, és így jutunk el a kommunizmus utópiájáig. Ez 2018-ból talán fura és váratlan következtetésnek tűnik, ahogy Az élet vándorainál is meglepett, de ne felejtsük el hogy ebben a korban ez még egy valós és működőképes alternatívának tűnt. Később újra visszatér a téma, Antonio ugyanis egykor egyszerű munkás volt, akivel csúnyán elbánt főnöke, de ez egy erősen idealizált képet festett a munkásosztályról (elég megnézni Antonio otthonát és persze kifinomult viselkedését). És ezzel nagyjából le is zárul a téma, Antonioból gazdag ember lesz, aki annyira nem akar ebből a szintből leadni. A cselekmény másik szála Nancy köré összpontosul, aki Antonio ellentéteként szintén a külsejével éri el, hogy "adakozzanak" neki, azaz kitartsák. Azt hiszi, gazdagságra vágyik, de amikor megkapja, rájön, hogy a kincsek mit sem érnek a valóban fontos dolgokkal szemben (szerelem). Ironikus módon Antonio pedig azt hiszi, kincsekkel kifejezheti és pótolhatja a szerelmet. Viszonylag kiemelt szerep jut a Lohengrinnak, de nem igazán találtam meg a párhuzamot.

Forma: Hát ez sajnos kevésbé izgalmas, nem tudom kiemelni egy elemét sem, ami miatt felvontam volna a szemöldökömet. Mondjuk az egyik táncjelenet nem volt rossz, ahogy a kamera lekövette az egyik mozgó párt, illetve a Lohengrin nyitánya saját jogán szép, de nem játszanak rá egymással egymásra. A koldusgúnya hihető, de nem olyan látványos, mint Blimp ezredes öregedése. Cordova biztos jól játszik a kettős-hármas szerepében, de tudjátok hogy ehhez nincs szemem.

Élmény: Még végig kell gondolnom alaposabban a történetet, hátha van valami komolyabb üzenete, de összességében nem fog változtatni az élményen: nem volt katartikus sem tartalmilag, sem látványban, pedig az eleje elég jól indult, de ennek ellenére voltak már-már bugyutább részei is.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Arturo de Cordova (Ő)
- Moreno (Nancy) és a rendező ekkoriban egy párt alkottak.
- Ez volt az első nem-amerikai film, amit Oscarra jelöltek.