Cselekmény: Paulo költő-újságíró, szeretne aktívabban részt venni a politikában. Jóbarátja a jobboldali Diaznak (és nem mellesleg egy nőn osztoznak), de egyre inkább a köznép érdekeit figyelembe vevő Vieirához húz (és nem mellesleg assziszensnőjéhez, akibe beleszeret). Vieira megnyeri vidéki régiójának választását, de nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nem javít az emberek helyzetén. Paulo csalódik az érdekeikért kiállni képtelen népben és Vieirában, ezért visszamegy Diazhoz és a hedonizmusba menekül...

Téma: Bár elsősorban a korabeli brazil politikai helyzetet írja le, nem nehéz elvonatkoztatni akár a teljes latin-amerikai helyzetre, de szerintem simán igaz a politikára úgy általában, hogy hogyan működik a hatalom és az egyes társadalmi csoportok viszonya egymáshoz és a politikához. Eközben nyilván van egy erős személyes vonzata is, kétlem hogy Rocha ne magát látta volna bele Pauloba.

Tartalom: A szerkezete keretes, Paulo politikai kalandjának végével kezdődik, ekkor dönt a fegyveres ellenállás mellet, innen emlékezik vissza a pályafutására. Költő és újságíró, kedvet kap a politikához. Kezdetben a konzervatív Porfirio Diaz (nyilván nem véletlen a névválasztás, egy rakat név beszédes) oldalán, barátjaként és a politikus szeretőjének férjeként tűnik fel, de az emberek nyomorát látva nem elégedett vele. Diaz és köre ugyanis az egyház és a külföldi nagyvállalatok támogatását élvezik, nem érdekük a szegények helyzetének javítása. Hedonikus, hatalommániás, magukat vezérnek született emberek. Ugyanakkor részben mentegetve őket megjelenik az ő álláspontjuk is, igenis javítanak az ország helyzetén, csak túlságosan lassan, Paulo pedig azonnali változásokat sürget. A másik oldalt a vidéken élő Vieira jelenti, ő tipikus vidéki földbirtokos, a helyi földbirtokosok támogatják, de nincs semmilyen vezetői készsége, passzív, hagyja hogy sodorja az ár, tehát ő sem tesz semmit a szegényekért, de mégis közelebb áll a baloldalisághoz, ezért mögötte sorakoznak fel a baloldali aktivisták. Paulo azonban kiábrándul a népből is, akik nem képesek kiállni magukért sem és ezt látványosan érzékelteti, amikor fizikailag elnyomja egy-egy vezetőjüket, akik még meg sem tudják fogalmazni érdekeiket, nemhogy érvényesíteni őket. Természetesen tömve volt társadalmi-politikai jelképekkel, de egy írás szerint elsősorban ironikusan értelmezendő az alkotás, csak számunkra, innen a 21. századi Nyugatról ez nem túl feltűnő.

Forma: Valami Aszály-szerűre számítottam, emlékeimben Rocha előző filmje sokkal látványosabban élt. Itt pár beállítást leszámítva (mint amilyen a kereszttel pózoló politikus, a fegyverrel pózoló Paulo... stb.) nemigen találkoztam kifejező kameramozgással és egyéb technikákkal. Mondjuk volt egy tök jó vágás, amikor a lámpafény átcsúszott napfénybe. A szerkezet elég töredezett volt, nem volt mindig könnyű követni hogy mikor és hol vagyunk, de ilyen az újhullám. Volt ugyan líraisága, de az nem a képeknek volt köszönhető, hanem Paulo versrészleteinek. A zene volt még kicst érdekesebb, erőszakosan pörgő dobbal volt teli, ami a végére már folyamatos fegyverropogásba csúszott át.

Élmény: A cím és az előzmények alapján valami különlegesebbre számítottam, őszintén szólva az Aszály után már nehezen tudom elképzelni, hogy a témában jobb filmet fogok látni. Pedig lehetne szeretni ezt a filmet is, kellően érthető és sokrétű hozzá. Rosszkor, rossz helyen, ugye.

Érdekességek:

- Korábban láttuk: Joffre Soares (Aszály)
- Még életben vannak: Danuza Leao (85), Flavio Migliaccio (84)
- Természetesen Brazíliában nem engedték bemutatni, mert erősen áthallásos volt (még szép). A második brazil köztársaságot foglalja össze a történet, ami liberálisabb vezetésű volt 1946-1964 között és a külföldi vállalatok államosítására készültek, amit aztán egy elbénázott politikai húzás a kormány részéről, valamint az Egyesült Államok támogatta jobboldali erők a hadsereg segítségével puccsal megakadályoztak. Ezután következett az 1985-ig tartó katonai diktatúra, amely a 2018-as választásokkal lehet hogy visszatér...