Cselekmény: Kokert földrengés dönti romba. Az ott forgatott Hol a barátom háza? c. film rendezője kisfiával odautazik, hogy megnézze, mi történt a szereplőkkel, de az autópályákon nagy a dugó vagy járhatatlanok, ezért földútra kényszerül. Hosszas kérezősködés után végül sikerül a környékre jutni...

Téma: A cím adja magát, az élet megy tovább akkor is, ha nagy katasztrófa történik, ehhez pedig jól jön a helyiek fatalista hozzállása. A lényeg persze nem ez, hanem a kiarosztamisan emberbarát hangvétel, ami annyira jellemző a többi filmjére is. Itt mindenki kedves és segítőkész, és ez baj, mert hiteltelenebbé teszi azoknál a filmjeinél, ahol van némi igazságtalanság is.

Tartalom: Több mint a történet harmadában az út jelképessége jelenik meg, amely során apa és fia kiszabadulva a nagyváros forgatagából eljutnak a földrengés sújtotta vidékre és egyre civiliázlatlanabb utakra, irányváltoztatásokra, útmutatásra kényszerülnek. A rombolás közvetetten jelenik meg, sosem igazán a pusztuláson van a hangsúly, hanem az okozott űrön (pl. amikor az üdítőárus standján ott az üdítő, de nem hideg és az árus sincs ott vagy amikor a fiúk tétet keresnek a fogadáshoz). Megjelenik Kiarosztami Közelképes témája is, hiszen őt alakítja egy színész és az ő korább filmjére hivatkoznak folyamatosan. A romok közt bandukolva a helyiek mind szinte vidáman, de minimum egykedvűen mesélnek a földrengésről, aminek okát talán a kisfiú fogalmazza meg legjobban: a halál megtapasztalása segít értékelni az életet. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy hogyan illeszkedik a fő témához, de erős párhuzamot von az apa és fia karakterei között a film azzal, hogy többször gyakorlatilag ugyanazt csinálják, mintha nem is lenne köztük valódi különbség (pl. pisilés, csapvíz).

Forma: Maradt a kissé dokumentarista stílus, az első harmadban az autó és szemszöge volt középpontban akár belülről, akár kívülről vették. Ezzel együtt is gyakoribbak a távoli felvételek, hogy érzékeltessék a természet hatalmát az emberrel szemben, de hogy egyben ne az egyéni drámák bontakozzanak ki, hanem átvegyük mi is a túlélők "közönyét". Ez utóbbi azért is izgalmas, mert a féldokumentarista stílus miatt a helyieket a helyiek játszák, valódi sztorikkal, valódi romok között (valójában már eltelt pár hónap a földrengés óta, de így is viszonylag élénk lehetett az emlék). És ott van még az utolsó jelenet, amit nem is írók le, nézze meg mindenki :)

Élmény: Megkapjuk a szokásos adag Kiarosztami-féle humanizmust, ami tök jó, viszont az ízlésemnek ezúttal túlságosan is pozitív lett, nem omlott össze igazán senki, nem kezdtek fosztogatni, , és ettől hiteltelenebb volt, mint ahol szerepelt némi életszerű gonoszság.

Érdekességek:

- Kiarosztami valóban elindult pár nappal a földrengés után felkeresni szereplőit, de e film már csak hónapokkal később készült el.
- Az 1990-es földrengés mintegy 30 - 50 ezer áldozatot követelt.