Cselekmény: Al pincérként dolgozik egy bárban, időnként énekel és halálosan szerelmes kolléganőjébe, Mollyba. Molly viszont rá se hederít, egy pincér neki derogál. Al azonban optimista, dalt ír a lánynak és előadja nagy sikerrel. A bárban vendégeskedő broadwayi producernek megtetszik el és leszerződtetné, innentől kezdve pedig Molly is hajlandó összeállni a férfival. Telnek az évek Al sikert sikerre halmoz, de a házassága Mollyval üres, hiszen a nő továbbra sem szereti...

Téma: Spoiler: Molly elhagyja, magával viszi kisfiukat, aki ráadásul később meg is hal, de Al erőt merít az éneklésből. Egyszerű melodráma, amiben Al végkövetkeztetése, hogy soha nem fogja abbahagyni az éneklést.

Tartalom: Al egy naiv pincér-énekes, akire egy nap rámosolyog a szerencse, amikor megtetszik a dala egy nagymenő producernek. Al életében törést csak a fent leírt spoileres trauma okoz és legszívesebben visszavonulna, de végül a valódi szerelem és az éneklés megtanítja együttélni a fájdalommal. A többi karakternek igazából nincs jelentősége, a történet maga pedig ponyvaszintű melodráma, úgyhogy nem tudok róla többet írni.

Forma: Erről annál inkább. Bár Jolson előző évi, 1927-es filmje, A dzsesszénekes az igazi filmtörténeti mérföldő, mint az első hangosfilm, az i-re a pontot Az éneklő bolond tette fel óriási sikerével. Kezdetlegessége azonban még könnyen tettenérhető, a hang nem túl tiszta és egyenetlen erejű. Az elején eljátszották, hogy ez egy némafilm feliratokkal, aztán megszólalt Al és az első dal, biztos élményszámba ment. Amit nem értettem, hogy miért térnek vissza ezek után időnként a feliratos formához. A hangosfilmhez természetesen sok zene dukál, amelyek felcsendülés indokolt volt, hiszen Al énekes, ugyanakkor időnként olyan érzése lehet az embernek, hogy Jolson-koncerteket néz, amit időnként megszakítanak cselekménnyel. A zene olyan amilyen, elvégre 1928-at írunk, azt viszont ügyesen csinálták, hogy fő dalnak számító Sonny Boyt háromszor is elénekeltették vele a történet különböző pontjan, témát adva ezzel a filmnek. A színjátszás némafilmesen teátrális pár jobb pillanattal, a dalok előadásában pedig nem éreztem annyi énekhangot vagy karizmát, ami miatt emlékezetesek lennének, bár kétségtelen, hogy Jolson energikus és profi showman. Az évszámhoz képest a kamera bántóan semmilyen, látszik, hogy csak egy egyszerű történet kellett és a hangsúly a technikai újdonságon volt. De ezzel együtt is volt erősebb pillanata a filmnek a kórházban, ahol kellő időt és mozdulatlanságot adtak a kamerának, hogy súlyt adjon a helyzetnek.

Élmény: Értem, hogy hangos, de ekkor ennél voltak már mind művészi, mind szórakoztató tekintetben sokkal jobb filmek. Volt egy-két jobb pillanata, de inkább csak filmtörténeti érdekesség.

Érdekességek:

• Korábban láttuk: Robert Emmett O'Connor (Találkozzunk St. Louis-ban, Alkony sugárút)
  
• Jolson oroszországi litván zsidó volt, akinek a családja sokakkal egyetemben a 19. század végén menekült ki a növekvő kelet-európai antiszemtizmus elől. Jolson ekkor 5-6 éves lehetett. Kamaszkorában már énekelt, végül 1911-ben futott be egy musicallel.
• A Sonny Boy akkora sláger lett, hoyg ez volt az első dal, ami egymillió példányban fogyott.
• Magyarországon 1929-ben mutatták be az első hangosfilmként a mai Puskin moziban.