Cselekmény: A nyitójelentben három őslakos kisfiú szaladgál egy kutyával. Vero idősödő, felsőközéposztálybeli fogorvos, épp hazafelé tart, amikor egy pillantra leveszi a szemét az útról és elüt valamit, amitől kicsit beüti a fejét is. Megijed és elhajt. A kórházban nem találnak nála bajt, de furán viselkedik, mintha nem emlékezne semmire és senkire...

Téma: Innen Kelet-Európából annyi látszódik a történetből, hogy Vero szenved egy talán el sem követett bűntől és ezt az érzelmet követhetjük figyelemmel. Esetleg rutinosabb nézőként feltűnik a Martel korábbi filmjeiből is ismerős szétszakadt társadalom, ahol vannak a tehetősek és a más világban élő kevésbé tehetősek. Ami nem tűnhet fel, az az, hogy a cserbenhagyásos gázolást az argentin diktatúra eltüntetős kivégzéseivel azonosítja a film. Az pedig végképp nem tűnhet fel, hogy a rendező nem a bűntudatot akarta megjeleníteni, hanem a felelősségérzetet, amit Vero nem vállal.

Tartalom: Még a főcím előtt megtörténik a baleset, illetve azt sem tudjuk, hogy valóban megtörténik-e, de nem is fontos, a lényeg, hogy Vero azt hiszi, halálra gázolt egy őslakos gyereket. Tipikus Martel, nem számít, mi történt, majd nem is történik semmi, csak a hangulatváltozást követhetjük. Megijed, elhajt, próbál kibújni a felelősség alól és minél kevesebb nyomot hagyni, de tette nyomasztja és zombiként mozog megszokott világában. És ez szinte fel sem tűnik senkinek. Amikor kb. a történet feléhez érünk, végül bevallja férjének, a család pedig a biztonság kedvéért igyekszik segíteni neki a nyomok eltűntetésében. A lényeg ennyi, de ezen felül megfigyelhetjük még a rassz/társadalmi osztály szerinti elkülönülést, ahol Martel szokás szerint a tehetősebbeket végtelenül romlottan ábrázolja, hiszen Vero kb. mindenkivel félredug, beleértve tini unokahúgát is. És persze nem maradhat ki a víz sem (medence, eső), amit a rendező valamiért utál.

Forma: Nem vagyok benne biztos, hogy a korábbi filmekben nem így volt, de ami ezúttal a legszembetűnőbb volt, az a szélesvászon alkalmazása, de nem a megszokott módon, hanem épp ellenkezőleg: szélesvásznú közelieket láttunk, így szinte sosem fért bele egy teljes ember a képbe vagy akár több. A film lassan halad, mindig Veróval a középpontban, így teljesen az ő érzései uralják a filmet, nem pedig az, ami történik (pl. a balesetnél csak az arcát látjuk, de az is elég, hogy tudjuk, mi történt és mi játszódik le benne). A diktatúrára elsősorban a zene utal, amely korabelis lágerekből áll. Ahogy mondtam, ez egy argentínnak egyértelmű jelzés lehet, nekünk kevésbé. A jellegből adódóan a kulcsfontosságú elem a Verót alakító színésznő és nem lehet rá panasz, bár nem éreztem olyan nagyon elvarázsolónak sem.

Élmény: Az Ingovány mellett ez Martel legelismertebb filmje egyelőre, és érthető, hogy miért, sokkal egyszerűbb, letisztultabb a többinél, mert van fókusza. Martelnél eddig viszont pont az volt a jó, hogy szétfolytak a markunkban a filmjei. Ettől nem lesz rosszabb, csak kicsit konvencionálisabb, ami persze még mindig nagyon messze van egy tipikus filmtől. Szóval működik a film, csak nekem kevés vizuálisan, mert az 1920-as évekért rajongok.

Érdekességek:

• A film ihletője az a jelenség volt, amikor az 1990-es években az argentínok elkezdtek terepjárókat vásárolni és megszaporodtak a gázolások, illetve a cserbenhagyásos gázolások.
• Maria Vaner (az anya) a film megjelenésének évében, 2008-ban hunyt el 73 évesen.