Cselekmény: Cabbar (maga a rendező, Guney) szegény városi lovaskocsis nagy családdal, aki egyre másra tartozásokat halmoz fel, mert a kocsija ósdi, a városban pedig egyre kisebb rá a kereslet az autók terjedése miatt. A csodában bízva már csak a lottózásban látja utolsó reményét, hiszen a jövedelméből csupán a mindennapi betevőre futja. Egy nap balesetet szenved, így még munkáját is elveszti. Megpróbál új lóra kölcsönkérni, de mindenhol elutasítják...

Téma: A kor hasonló filmjeinek tematikáját követve ez a történet is a szegénység nyomorát mutatja, ezúttal Törökországban. A cím ironikus, nincs remény, legalábbis nem úgy, ahogy Cabbar reméli.

Tartalom: A történet két részre oszlik: az első a hagyományosabb, már-már dokumentarista, amely bemutatja Cabbar és családja életét. Mivel Cabbar kocsis, adná magát, hogy a Kairói állomás (1958) vagy A fuvaros (1963) példáját követve keresztmetszetet kapjunk a kor török társadalmáról, ám ez csak hellyel-közzel történik meg, ugyanis a társadalom már annyira kettéosztott, hogy esély sincs tehetősebbek közelébe kerülni. A történetnek van egy, a mélyben meghúzódó ironikus hangneme is, ugyanis többször rájátszik a nézői várakozásokra, hogy Cabbar lejjebb és lejjebb csússzon - ez megtörténik ugyan, de nem a felvezetett módokon, hanem váratlanul. A hangulat egyébként is elég vegyes, keveredik a humor, a tragédia és más zsigeri érzelmek. Két út áll főhősünk előtt: bűnözés vagy társadalmi küzdelem, ám ő ezek helyett történet második felében a "reményt" választja, egy nyilvánvalóan hamis reményt, a kincskeresést. Ezen a ponton valamelyest spirituálisabbá vagy egzisztencialistábbá válik a cselekmény, hiszen eltűnik a társadalom, eltűnik egyre több fizikai ragadvány és a végén már csak az ember marad, ahogy utolsó esélyként a felsőbb erőkre hagyatkozik. Még sokat lehetne írni Cabbar családjáról és a vele történtekről, de maradjunk ennyiben :)

Forma: A történet első felében a dokumentarista stílus uralkodik, egy két-kivételtől eltekintve sokkal inkább a megmutatás a cél, mint a megmutatás hogyanja. Talán epizodikus akar lenni, de ahhoz túl folytonos a sztori, viszont időnként túl nagy ugrások vannak benne, így inkonzisztenssé válik a rossz vágásokkal. A történet második fele a hangulatához illeszkedve már valamivel költőibb, különösen az árnyékolásnak jut nagyobb szerep. A zene azt hiszem egyetlen szomorkásabb, rövid motívumból állt, ebben a formában inkább zavaró volt. A színészi játékon látszik, hogy a többség amatőr, de itt is inkább a gyerekek játékától durván elütő utószinkron volt a zavaró. De ezek apróságok, összességében korrekt némi kreativitással.

Élmény: Nem tudom, még fel kell dolgoznom... Kezdetben zavart, hogy nem akar eléggé realista, társadalmi lenni és inkább a játékfilm felé közelít ezzel a témával, de az iróniája idővel kezdett megfogni, a második fele pedig már egészen más jellegű volt. Nem lett sem elég realista, sem elég költői, így a két szék között a pad alá esett, ami elsőre zavaró, de idővel talán kedvelni fogom érte. Mindenesetre rossznak nem rossz, még ha kissé amatőr is, és korai nyugat-ázsiai filmként mindenképpen érdemes lehet megnézni.

Érdekességek

• Mondanom sem kell, a filmet betiltották kezdetben, ki kellett csempészni Cannes-ba, ahol kellően sikeres lett, hogy végül otthon is bemutassák.
• Törökországot ekkoriban egymás után érték a puccsok, a rendező azonban a rendszerektől függetlenül kritikus maradt, így száműzték. Viszonylag fiatalon, 1984-ben, 47 évesen hunyt el rákban.