Cselekmény: Traver (Bernie Hamilton) fekete, és hát ez azzal jár, hogy időnként meglincselnék őt nemi erőszakért. Csónakkal menekül el egy kikötőből és egy szigetre vetődik, ahol csak egy vadőr él, a méhész partnere és annak serdülő lányunokája. A méhész meghal, a vadőr Miller pedig a maga egyszerű, csak erőből értő módján nevelgeti a lányt, Evvie-t. Némileg megváltozik a hozzáállása, amikor észreveszi, hogy Evvie már nem kislány, rá is gerjed, a temetés ügyeinek intézése miatt azonban a városba kell utaznia. Traver ekkor előbújik, ételt és felszerelést vásárol a kicsit ijedt Evvie-től (elvégre mit keres ott egy idegen), de mielőtt továbbállhatna, Miller hazaér és üldözőbe veszi...

Téma: Ezúttal nem nagyon kell Bunuel elméjében bolyongani, mert bár a film mexikói, a polgárjogi mozgalom közepében lévő Amerikának készült, így ami a szívén, az a száján: a rasszizmus rossz, a feketék is emberek, akár "emberebbek" a fehéreknél.

Tartalom: Kicsi spoiler jön. Két szálon fut a cselekmény, az egyik a menekülő feketéé, akiről persze kiderül, hogy ártatlan, sőt, kifejezetten művelt és erkölcsös ember, aki tisztában van vele, hogy másodrendű és hogy vajmi keveset számít az igazság. A történet során számtalanszor párhuzamba (és fölé) állítják Millerrel, de talán az a legbeszédesebb, hogy a szinte teljesen szocializálatlan Evvie "színvak" és pont úgy kezeli Travert mint bárki mást. A rasszizmus megnyilvánulásának legmélyebb pontja pedig az, amikor Miller kimondja, hogy a feketéket nem utálja, hanem szánja alacsonyabbrendűségük miatt. Pedig épp Miller a sokkal inkább ösztönlény, és ezzel elérkezünk a második cselekményszálhoz, Evvie és Miller viszonyához. A magányos férfi rágerjed a kamaszodó lányra, noha tudja, hogy ez bűn. Evvie karaktere teljesen üres, mentes a hátsó gondolatoktól, naiv, ez pedig jó, bár kissé mesterkélt eszköz, hogy a felnőttek visszamondott szavaival reflektáljon Miller képmutatásaira. Miller azonban az egyszerűsége ellenére komplexebb jellem, hiszen képes elvetni Traver iránti gyűlöletét és Evvie-t sem egyszerűen megerőszakolja, komolyak a szándékai. Nem emlékszem az összes Bunuel-filmre, de feltűnt az Emelkedés az égbe (1952) után, hogy ezúttal is megjelenik jelképként az alma.

Forma: Az elmúlt néhány filmből hiányoltam a lábfétisét, hát most megkaptam, nem egyszer szerepelt. A hülyéskedést félretéve, a film formailag azonban bántóan konvencionális volt, még egy álomjelenet se fért bele. Zene csak a film elején és végén van, egy westernes beütésű dal, ami talán megint arculcsapása az amerikai kultúrának, hiszen ezúttal egy fekete a hős. A színészek közül Miller a régimódibb, Evvie kellően természetes a maga tapasztalatlanságával. Többet sajnos nem tudok erről mondani, olyan volt, mint egy átlagos amerikai film.

Élmény: Azon gondolkodtam, hogy ez a film mennyire Bunueles. Mert látszólag egyáltalán nem az, de mi van, ha 1960-ban a polgárjogi mozgalom izzása ellenére még mindig abszurdnak tűnt az, hogy egy fekete kioktató és alázat nélküli legyen egy fehérrel szemben? Mai szemmel nézve nem sok elgondolkodtató van a történetben és a szemnek sem rejt izgalmakat. Jól illik a Ne bántsátok a feketerigót (1962) mellé.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  • Bernie Hamilton (Carmen Jones)
  • Crahan Denton (Ne bántsd a feketerigót)
  • Claudio Brook (Viridiana, Az öldöklő angyal, Oszlopos Simeon, Alucarda)