Cselekmény: A jakuzafőnök Kurata (Kita Rjudzsi) kiszáll a maffiáskodásból és legális útra tér, hű verőembere, Tecu pedig olyannyira engedelmeskedik ennek, hogy amikor az Ocuka vezette rivális maffia rátámad, még csak nem is védekezik. Nem olyan könnyű azonban otthagyni a múltat, az újgenerációs, betyárbecsületet semmibe vevő Ocuka móresre akarja tanítani Kuratát, ezért csellel és némi erővel elveszi a tulajtól Kurata egyik hitelét, amire a fedezet Kurata főhadiszállásának sokkal értékesebb épülete. Hogy ne hozzon főnökére ezen felül még több bajt a rá vadászó haragosai révén, Tecu inkább elvándorol...

Téma: Felejtsétek el a sztorit, teljesen felesleges. Mondhatnánk, hogy a szakmai hűségről szól, de félrevezető lenne, mert ahogy Szuzuki korábbi (vagyis későbbi) filmjénél, A gyilkos jelénél (1967), itt is egy meta-filmről van szó, amely a sztorit, a műfaji elemeket és a filmes eszközöket is eltúlozva vágja hozzánk. Ahogy három éve fogalmaztam: "Elöljáróban érdemes tudni, hogy Szuzuki kisiparosként tucatszámra készítette stúdiójának a sablonfilmeket, amit egyre inkább unt, így (látatlanban írom) vélhetően egyre inkább sirkivé vagy tarantinóssá váltak filmjei. Ennek tükrében jobban tetten érhetőek a műfaji túlzások, az egész történet parodisztikus jellege. Hogy ebből mennyire vonunk le messzemenő következtetéseket, az már ízlés dolga."

Tartalom: Szóval vannak maffiafőnökök és bérgyilkosok és szerelmek és árulás és bosszú, ennyit elég is tudni a történetről, beszéljünk inkább arról hogy hogyan épül fel. A gyilkos jelénél (1967) még azt írtam, hogy nem érzem különösebben inkoherensnek a sztorit a kritikusokkal szemben, talán akkoriban sok kísérleti film lehetett pont terítéken. Hát most nem, most aztán csak kapkodtam a fejem, hogy mi van, és ez nagyban annak köszönhető, hogy Szuzuki már annyira stilizálta a történetet, hogy nem törődött még a filmen belüli realitásokkal sem, de még gonosz módon egy-egy akciójelent végét be sem várva ment a következő jelenetre (értsd: az egyik jelenetben egymásra lövöldöznek riválisával, miközben a sínen egy vonat közeledik feléjük, a következő pillanatban Tecu egykedvűen sétál.) Igen, értjük, mi történik, mert ismerjük ezeket a történetelemeket, ugyanakkor az érzelmi bevonódás meg nem működik kontinuitás nélkül, a sablonelemek pedig nincsenek úgy elrendezve, hogy többletjelentésük legyen (vagy legalábbis nem vettem észre).

Forma: A forma a történethez hasonlóan stilizált, túltolt, helyenként parodisztikus, főleg az akciójeleneteknél, ahol pl. a haldokló a néző kedvéért azért még kigombolja a blúzát, hogy a vér végigcsoroghasson a mellén. Erősek, élénkek a színek, ezt gyakran erős megvilágítással érik el, de amúgy is minden színes. Tecu persze mindig tökéletesre sminkelt, ruháján sehol egy gyűrődés, a golyó nem találja el. A díszlet szintén stilizált, helyenként expresszionista vagy épp csak jelzésértékű. A terek gyakran tágasak és üresek, a kamera pedig különböző szögekből veszi. Ezzel megszűnik a külvilág realitása is és csak a cselekmény számít. A zene személy szerint nekem nem kifejezetten tetszik, de ügyesen újra és újra bedobják azt a két dalt, így könnyen megjegyezhetővé válnak. Persze ezek is durván utószinkronizáltak, nehogy véletlenül valódinak tűnjenek.

Élmény: Elsőre ez kicsit erős volt; már nem emlékeztem A gyilkos jelére (1967) és hogy ugyanaz a rendező, ezért nem tudtam, mire készüljek és csak kapkodtam a fejem. Másodjára már jobban menne. Talán a James Bond-filmekhez lehetne leginkább hasonlítani, kicsit parodizál, szándékosan túltol mindent, de nem szórakoztatásból vagy egyéb megfontolásból, Szuzuki egyszerűen csak a túlzás esztétikáját akarta kihozni a megunt műfajból. De vajon mondott-e ezzel valamit?

Érdekességek

• Korábban láttuk: Kita Rjudzsi (A szaké íze)
• Még életben vannak: Macubara Csieko (76)
• Vatari Tecuja tavaly hunyt el 78 évesen