Cselekmény: 1899, a bohém Párizs. A zöldfülű, szerelmet mindennek felett gondoló angol költő, Christian (Ewan McGregor) most érkezett Párizsba ihletért, amit menten meg is kap, amikor a plafon beszakad és átesik rajta a Toulouse-Lautrec vezette szerzőtársulat, akik a Moulin Rouge nevű lebujnak terveznek épp előadást. Bár őket meggyőzi Christian tehetsége, de még el kellene fogadtatni a főszereplő Satine-nal (Nicole Kidman) és az igazgató Zidlerrel (Jim Broadbent) is. Christian persze azonnal beleszeret Satine-ba, aki viszont realistább és anyagias, de ő sem tud ellenállni a lánglelkű költőnek, ami azért probléma, mert az előadást finanszírozó Monroth (Richard Roxburgh) is magának akarja a nőt a pénzért cserébe...

Téma: Egyes kritikusok egészen posztmodern témákat látnak bele, szerintem ezeket elvethetjük, csak játékos formai elemeknek tartom őket (pl. azt, hogy modern dalokat hallhatunk). A történet egyszerűen csak arra próbál rávilágítani, hogy ahogy ki is mondja, a szerelem mindenek felett való, fontosabb az anyagiaknál... stb.

Tartalom: A történet magja a rendező elmondása szerint az Orfeusz-sztori (1950) azzal, ahogy a művész alászáll kedveséért az alvilágba, de közvetlenebb hatása van A kaméliás hölgynek (1936), illetve a Bohémélet c. operának. Adott tehát az idealista, ám tapasztalatlan költőnk, aki tehetősebb családjából a mulatozó köznép közé ereszkedik. Szerelmes a szerelembe, ennek tárgyát rövidesen meg is találja Satine-ben, aki vele szemben viszont cinikusan tudja, hogy abból nem lehet jóllakni (és egyébként igaza van, mármint Monroth-nak, hogy az igazi kapcsolat nem a fellángolás, hanem a kitartó gondoskodás, de ilyen mélységekig nem akart menni a történet). Elég nagy elefánt a porcelánboltban Satine kiszolgáltatottsága, ami mellett ma már nem menne el talán egy film, hogy férfiaknak kell megfelelnie és tőlük függ a léte, de itt a középpontban még az éretlen Christian szerepel, akinek meg kell tapasztalnia a szerelem árnyoldalait (féltékenység, elvesztés), hogy reálisabban kezelje és ezzel felnőjön. Túl sokat azért ne lássatok bele a sztoriba, meglehetősen gyakori klisékkel van tele, de elég pörgős, hogy ne zavarjon (a Curtiz-elv, ugye), illetve ezek ne véletlenül klisék, hiszen jól működnek. A megható szerelemi szál mellett pedig van némi izgalom és humor is; a filmet bevallottan ihlették a bollywoodi "mindent bele" monstrumok.

Forma: A film igazi ereje a megvalósításában van. Ahogy említettem, Bayt idézően pörgős, az én öreg és lassú szemeimnek túlságosan, szédítően is az, nagyon sok a vágás. A kamera hol begyorsít, hol belassít a kívánt hatás elérésének érdekében. Az egész számítógéppel felturbózott stúdiódíszletek között forgott, így a kamera is képes időnként innovatívan, látszólag nagy távolságokat megtéve mozogni és belső vágásokkal operálni. A díszletek és a jelmezek erősen, Tim Burtont idézően stilizáltak, ami nagyon szépen illik ehhez a stílushoz, és ehhez még hozzájönnek az élénk, markáns színek. Na de ez egy zenés film, milyen a zenéje? Ugyanolyan eklektikus, mint a kinézete. Modern popslágerekből áll, ez az ún. jukebox musical műfaj, ahol saját szerzemények helyett már befutott dalokat adnak elő. Jellemzően azonban nem teljes dalokat énekelnek el, hanem dalrészleteket ollóznak össze, ami nem zavaró, mert ezek mind elég ismert slágerek. Koreográfia viszont sajnos alig volt, ezeket is sok vágással pótolták. A nagyon üdítő kivétel a tangó-jelenet, hiszen a tangó eleve egy szerelmet megjelenítő tánc. A színjátéknak nagyon nem jut tér vagy inkább megkockáztatom, hogy többször nem túl jók a játékok, viszont azt is érdemes megemlíteni, hogy playback nélkül adták elő színészeink élőben a dalokat. Ez Satine esetében nem volt túl szerencsés, mert nincs túl jó hangja, Christian viszont meglepetés volt, hogy énekelni is tud.

Élmény: Állítólag megosztó a film stílusa, de engem könnyű levenni a lábamról már egy svenkkel is, itt pedig vizuális orgia volt, ahogy mondani szokás. Ami elrontotta az élményt, hogy túl sok volt kezdetben a vágás, illetve egy idő után megszokja az ember a stílust és akkor unni kezdi. Tartalmilag mondjuk, hogy működött a zsigeri érzelmekre ható sztori, de intellektuálisan nem váltja meg a világot. A vizualitása mellett viszont a zenéje is levett a lábamról helyenként, akkor kezdtem el először vigyorogni, amikor felcsendült A muzsika hangja (1965) főcímdala és rájöttem, milyen lesz a zene a továbbiakban. Másodszor pedig az volt a kedvenc élményem ezzel kapcsolatban, amikor felcsendült egy Elton John-szám. Nem ismertem, az előadó pedig McGregor, ennek ellenére felismertünk feleségemmel mindketten, hogy ez egy Elton John-szám. Pedig eddig őt jellegtelennek gondoltam, és lám, mégis azonnal ráismertünk még így is. Elnézést érte utólag is. Szóval összességében egy kicsit Baysen sok, gyermeteg és túlstilizált, ezért élvezhető, de érdemes kikapcsolni közben hogy kikapcsolódhassunk.

Érdekességek

• Korábban láttuk:
  
  • Nicole Kidman (Dogville)
  • Ewan McGregor (Trainspotting, Csillagok háborúja)
  • Jim Broadbent (Brazil, Vaskabátok, Harry Potter)
  • Richard Roxburgh (Mission Impossible 2)
  • Kerry Walker (A zongoralecke)
  • Garry McDonald (Piknik a Függő-sziklánál)
  • David Wenham (A gyűrűk ura)
  • Kylie Minogue (Holy Motors)
• A Moulin Rouge-ról gondolom közismert, hogy létező párizsi hely, amit 1889-ben alapított Charles Zidler (1831-1897), elsősorban a kánkán táncról vált híressé. Az eredeti épület 1915-ben leégett, de a hely maga a mai napig üzemel.
• Satine alapja Jane Avril (1868-1943) volt, aki Toulouse-Lautrec festményeiként maradt fenn számunkra.
• Toulouse-Lautrec-et (1864-1901) gondolom szintén nem kell bemutatni, aki arisztokrata volt, de egyáltalán nem törpe, "csupán" a lábai nem nőttek meg valamiért rendesen. Erős alkoholizmusa miatt fiatalon hunyt el.