Cselekmény: 1950-es évek, Tunézia. Alia lecsúszott énekesnő, épp egy sokadik abortuszra készül, amihez nincs túl sok kedve, amikor megtudja a hírt, hogy Sid'Ali meghalt. A palotába rohan, amely csendes, élettelen, és elmerül emlékeiben: itt született ismeretlen apától és az egyk szolgálótól, de kb. nyílt titok, hogy Sid'Ali az apja, a ház egyik ura. Így aztán bár státusza szolgáló, a kelleténél többet enged meg magának, a törvényes lánnyal barátkozik, belopózik felpróbálni az úrnő ruháit, kölcsönveszi a hangszereket... stb. De még arcpirítóbb, hogy Sid'Ali is sokkal közvetlenebb vele...

Téma: Az időpontválasztás sokat mond: Tunézia ekkor vívta k függetlenségét a francia befolyás alól, Alia története pedig ennek a lenyomata, nem mellőzve persze a társadalmi korrajzot sem, ami a nők helyzetét illette.

Tartalom: A helyszín egy előkelő család palotája, ahol a nőknek kuss a neve, innen a cím. A kedvenc cseléd, aki a kapocs a cselédszálló asszonyai és az előkelőségek között, Alia anyja, és ezért valamelyik társa utálja, de cserébe el kell viselni gazdái testi vágyait és feleségeik gyűlöletét is. Alia apja valószínűleg a jóindulatúbb Sid'Ali vagy a zsarnokibb testvére, így Alia is viszonylag nagyfokú szabadságot élvez. Anyja tűri helyzetét jobb híján, de megretten, amikor ráébred, hoyg Aliára is ez a sors vár a lány kamaszodásával. Aliát is ez döbbenti rá női mivoltára és társadalmi státuszára, viszont ő már tud zenélni és a házban bújkáló franciaellenes tanárnak köszönhetően írni is, tehát Tunéziával párhuzamosan emancipálódik. (E politikai eseményekről a rádión keresztül kapunk infót, egyébként szinte végig a palotában vagyunk.) Csakhogy a történet keretes, pontosan tudjuk az eleétől kezdve, hogy Alia/Tunézia nem jár sokkal jobban, Alia csak annyival jutott előrébb, hogy ő vaga választhatta meg elnyomóját.

Forma: A kettőség a díszletben adott, noha nem olyan szembetűnő: a palota igényesebb hely, a cslédszáló lepusztultabb, de amikor Alia visszatér, a palota sincs már jobb állapotban, elvégre egy letűnt korhoz tartozik. Kiemelt szerepet kap a hagyományos oud-zene, de az avatatlan európai fülnek ez sajnos keveset mond, leszámítva az utolsó, politikai dalt. Gakran vsszatérő elem még a ruha, pontosabban a mosnivaló rongyok, amelyek egyszerre jelképezik a női cselédsorsot és ha véresek, akkor meg a tragédiát.

Élmény: Nem tudnék olyat ideírni, amit eddig ne írtam volna, ami azt is jelenti egyben, hogy nem tudott újat mutatni a film. Nem rossz, csak egyszer meg lehet nézni, egy-két jelenete még emlékezetes is, de nincs olyan kiemelkedő momentuma, ami miatt felkiáltottam volna.

Érdekességek:

- Állítólag ez volt az első arab film, amit nő rendezett, ami önmagában is ad egy feminista alaphangot.
- A rendező 2011-ben kulturális miniszter volt.

Cselekmény: A sankofa kifejezés twi nyelven annyit tesz, mint visszamenni, hogy a múltból szerezzünk alapot a továbbfejlődésnek. Ezzel a varázsszóval rémiszti el a Ghána egykori rabszolgatelepén bámészkodó turistákat egy helyi varázsló, többek közt az afroaemerikai model Monát is, aki épp hevesen pózolgat fehér fotósa előtt. Bár először csak vállat vonnak, mona lejjebb merészkedik az egykori tömlőcbe kíváncsiságból, amikor váratlanul láncra vert rabszolgákat pillant meg, majd őt magát is elkapják, levetkőztetik és megbillogozzák 18. századi ruhát viselő emberek. Sholaként tér magához egy múltbéli életében, aki engedelmes, keresztény niggerként az amerikai ültetvényes házában szolgálhat mezőgazdasági munka helyett. Így bár némileg jobb dolga van, gyakrabban ki van téve a házbéliek szexuális étvágyának. Az ültetvény rabszolgái vegyesek, van aki vezetői pozícióban van, de sokan szökni is próbálnak, aminek csúnya büntetés a vége...

Téma: A téma súlyához képest kevés rabszolgafilm készült, az 1970-es évektől kezdtek megjelnni, így ezt a filmet is az elsők közé sorolják, mert bár 1993-as, a Gyökerek c. híres tévésorozaton kívül film még nem nagyon foglalkozott a rabszolgák származásával. A téma tehát a sankofa, a múltbéli identitás felfedezése, ami segít majd előrelépni, és aminek jelentőségét néhány kiemelt rabszolga karakterén keresztül mutatnak be. Ugyanakkor pont a lényeget nem találtam meg benne, hogy a múlt megismerése hogyan fogja segíteni a jelenkor afrikai és afroamerikai közösségeit.

Tartalom: Ghánában járunk, Cape Coast Castle-ben, ami a rabszolgakereskedelem egy fontos afrikai csomópontja volt, és amit épp ekkoriban újítottak fel a fehér turisták örömére. Itt fotózkodik épp az afroamerikai model, Mona is, aki rövidesen a múltban találja magát, amikor megelevenedik a tömlöc, és ha van vicces momentuma a filmnek, az az, amikor végső kétségbeesésében azt kiabálja, hogy ő nem afrikai, hanem amerikai. A félreértések elkerülése végett, ez nem egy időutazós film, Mona csak átéli korábbi énje, Shola emlékeit. A cselekmény nem lényeges, csak a szokásos: a fehérek gonoszak, a feketek szenvednek (de nem olyan látványosan, mint a 12 év rabszolgaságban), tűrnek, lázadnak. A fontosabb, hogy két csoportra oszthatóak a karakterek: akiknek van kötődésük Afrikához és akiknek nincs. Sholának például nincs, a fehérek mellett nevelkedik a házban, keresztény, hűséges még úgy is, hogy rendszeresen megerőszakolják. Párja a félvér Joe, aki a fehérekhez húz, nem tudja felvállalni a közösséget a feketékkel, pedig anyja is egy közülük. Az ő őrlődése drámaibb és rámutat az egyház képmutatására, de ebbe most nem megyek bele. A másik csoportba tartoznak az ellenállók, ők még emlékeznek afrikai hazájukra, ebből merítenek erőt.  A sankofa tehát ezen a ponton érvényes, erőt ad az ellenállóknak, a gyökértelenek pedig tehetetlenek. Fontos momentum Mona visszatérése, a fehér fotósa az átélt élmények hatására a néző szemében átértékelődik és egyenértékűvé válik megerőszakolójával, rabszolgatartójával, a fehér kizsákmányolóval.

Forma: Ígéretesen indul, transzba próbál ejteni minket is a varázsló a hosszú,  folyamatos ismételgetéssel, ahogy a Tavaly Marienbadban. Még a korszakváltás is kreatív, ahogy a termek celláit és sötétjét felhasználva észrevétlenül jönnek a vágások. A rabszolgás részek azonban már sajnos kevésbé sikerültek jól, hiába érezhető, hogy párhuzamot akartak állítani a természettel (víz sodrása, fák gyökerei, a madarak... stb.). Odafigyeltek arra is, hogy az öltözetek megjelenítsék a státuszt (a legfehérebb Joe-n van a legtöbb ruha), az erőszakot közvetlenül sosem mutatják, és a fehér ember is ritkán tűnik fel, mert nem róluk szól a történet. A kamerakezelés időnként szép íveket ír le kihangsúlyozandó a fontos részeket. A zene helyenként sokatmondóan afroamerikai, azonban a kor tipikus elektro-zenéje nagyon nem illik bele.

Élmény: Azt hiszem az elején már kifejtettem a problémámat: azt ígérte, hogy segít továbblépni a múlt segítségével, de ebből nem mutatott semmit, csak hogy Mona összekapcsolódott a múltjával. Nem lett sem történelmileg teljes igényű és a jelenre se reflektált igazán, ezért kicsit félkésznek érzem.

Érdekességek:

- Cape Coast Castle-t a portugálok alapították a 16. században, majd elsőre meglepően hangozhat, de a svéd gyarmatosítók építették fel az erődítményt a 17. században, amit később elfoglaltak a dánok, a hollandok, végül az angolok. A rabszolgakereskedelemmel a 19. század közepén hagytak fel, addig itt "tárolták" az Amerikába hurcolandó embereket olyan rossz körülmények között, hogy innen se volt könnyű élve kikerülni.
- A rabszolgaság kb. egyidős az emberiséggel és sajnos ma is létezik ilyen-olyan formában még intézményesített keretek között is, de koncentráljunk Afrikára. A háborúkban elfogottakat adták el arab és európai rabszolgakereskedőknek. Az európaiak (elsősorban angolok) a Cape Coast Castle-féle helyeken tartották kezdetben őket, (többségük angolai és kongói) ahol a becslések szerint 5%-uk meg is halt. A hajóúton akár 50%-os is lehetett a halálozási arány. Egyes becslések szerint 200 millió, az óvatosabbak szerinit 10-15 millió afrikai érkezett Amerikába, elsősorban Brazíliába ez idő alatt. Az egyéni tragédiák mellet a legfőbb rendszerszintű problémát az jelentette, hogy ez konzerválta Afrika akkori állapotát többszáz évre, meggátolva a fejlődését.
- A 18. század végétől kezdték betiltani a rabszolgaságot részben erkölcsi, részben gazdasági okokból. Érdekes kísérlet volt Libéria, ahová a rabszolgaságellenes és a rasszista gondolkodók is elkezdték visszatelepíteni az afroamerikaiakat.

Cselekmény: 1979, Kuba. David, a hithű kommunista szerelme máshogy megy feleségül. Az összetört fiút kiszúrja magának a meleg Diego és sikeresen felcsábítja a lakására fényképeket ígérve róla. Persze nincs kép, csak esetlen próbálkozások, kérkedés betiltott irodalommal, így David el is menekül rövidesen a csábítás elől. Elmeséli barátjának, aki rögtön riasztja a rendőrséget, hiszen Diego külföldi homijai, vallásos tárgyai, na és perszre homoszexualitása üldözendő dolog. Felkérik Davidot, hogy menjen vissza és gyűjtsön több infót...

Téma: Melegfilmnek tűnhet, de itt a másság a lényeg, ahogy David megtanulja emberként kezelni Diegót (és a kétes szomszédot, Nancyt) és mintegy szintézisre lépnek azt üzenve, hogy Kuba az összes kubaié.

Tartalom: Sok minden nem történik a filmben, javarészt Diego és David beszélgetnek Diego lakásán, de a vita nem igazán intellektuális, hanem életszerű. David hithű, vak kommunista, aki csak a forradalom erényeit látja, ebbe rondít bele puszta létezésével Diego, aki jóval műveltebb és kifinomultabb nála, viszont melegként (és érzékeny értelmiségi művészként) látja és megtapasztalja a forradalom rossz oldalát is. Ő némiképp a rendező megtestesítője, aki maga is lelkes támogatója volt a kommunista eszmének, viszont hevesen kritizálta is azt, ha rábukkant egy-egy hibájára. Tehát a cselekmény helyett a karakterek fejlődését kell figyelnünk: David az egyszerűbb eset, aki a kommunizmusnak köszönheti a jólétét és így a homoszexualitást rendszerellenesnek, orvosi esetnek látja, de idővel meglátja Diego emberi oldalát is és nem csak egy buzi lesz, hanem Diego. Diego a másik véglet, aki mindent megtestesít a csempészett külföldi cuccaival, vallásosságával, homoszexualitásával, szabad véleménnyilvánításával, ami a rendszer szerint káros. Ő a forradalmat elszenvedi, hiába ért vele alapvetően egyet és hiába rajong a kubai kultúráért, így az ország bukását látja csak. Kettejük barátsága hozza közelebb egymáshoz a két végletet: David megtanulja, hogy a feltétlen, kritika nélküli küzdelem ugyanolyan káros, mint Diego nézete, aki csak a rossz oldalát látja a dolgoknak, és Diego is ráébred, hogy a rendszerhibák nem feltétlenül jelentik a rossz irányt. Harmadik, kissé mellékszerepben lévő karakter Nancy, aki egyfelől a lakótelep képviselőjeként a rendszer jelképe, ugyanakkor folyamatosan ki is játsza azt a feketézéssel, prostitúcióval. Talán ő jeleníti meg leginkább a kubai népet, hiszen vallásos, szenvedélyes, de folyton öngyilkos lenne rossz helyzete miatt, és csak a két férfi tartja vissza ettől újra és újra. Kiemelt téma a szex, ami nyilván itt jelképes és a termékenység átvitt értelemben vett aktusa, de ezt már nem részletezem; a lényeg, hogy nem véletlen, hogy ki-kivel nem tud és tud szexelni. Ja, és a cím a két férfi által megtestesített végletre utal, aminek van jelentősége a történetben is (infó: csokit az áruhiány miatt riktán lehetett kapni).

Forma: Kevésbé érdekes, bár Alea sosem volt az a nagy kameravirtuóz és talán a beszélgetéseken alapuló filmek nem is nagyon adnak erre lehetőséget. A legfőbb látványelem Diego eklektikus lakása volt, amibe belefért a modern művészet, aktfotók, vallási tárgyak is. Élvezetes volt látni Diego karakterét is, aki ugyan a ripacs buzit hozza, de ezzel együtt is átjöttek az érzelmek a jobb jelenetekben.

Élmény: Kicsit féltem, hogy egy sablonos tragikus sztori lesz belőle. Nem ilyen lett, de azért teljesen könnyed se maradt, noha volt pár kifejezetten vicces rész, mint amikor kibukik David műveletlensége (Che Guevara, Truman). Az meglepő volt, hogy nem az 1960-as évek nehezen követhető, intellektuális párbeszédein alapul, hanem érzelmileg közelít a kérdéshez. Egynek jó.

Érdekességek:

- Alea ekkor már súlyos beteg volt, ezt a filmjét is egy barátja fejezte be. 1996-ban hunyt el.
- A Nancyt alakító színésznő Alea felesége volt.
- Az évszám nem véletlen: Kubában a kommunista rendszer kezdetben üldözte a homoszexuálisokat és átnevelőtáborba küldte őket egyéb nemkívánatos csoportokkal. 1979 volt az az év, amikor dekriminalizálták a homoszexualitást, 2018-ban pedig már majdnem sikerült elfogadtatni a melegházasságot is.

Ami talán meglpő lehet a beavatatlan szemnek, hogy a színes film már szinte a kezdetektől fogva létezett és egész magas arányban képviselteti magát. Nos, erre az a magyarázat, hogy ekkoriban még elég rövidek voltak a filmek, így viszonylag kis munkával ki lehetett színezni kézzel magát a filmszalagot. Ahogy hosszabbodtak a felvételek, ez már annál kevésbé érte meg.

A kellően olcsó színesfilm az 1950-es évektől kezdett elterjedni, az 1960-as évek második felére jött el az a  pont, hogy már sokkal inkább esztétikai és nem anyagi kérdés volt.

A grafikon magáért beszél :) Jól látható, amit eddig is lehetett tudni, azaz hogy a kezdeti pármásodperces felvételek a technológia fejlődésével az 1910-es években érték el az egészestés hosszt. Hasamra ütve azt feltételezem, hogy az 1960-as évek jelentősebb megugrása az újhullám szabályokat áthágó jellegében keresendő inkább, mintsem a technológiai korlátokban. Bár innentől kezdve nem jelentősen, de a filmek továbbra is hosszabbodnak.