Cselekmény: A sankofa kifejezés twi nyelven annyit tesz, mint visszamenni, hogy a múltból szerezzünk alapot a továbbfejlődésnek. Ezzel a varázsszóval rémiszti el a Ghána egykori rabszolgatelepén bámészkodó turistákat egy helyi varázsló, többek közt az afroaemerikai model Monát is, aki épp hevesen pózolgat fehér fotósa előtt. Bár először csak vállat vonnak, mona lejjebb merészkedik az egykori tömlőcbe kíváncsiságból, amikor váratlanul láncra vert rabszolgákat pillant meg, majd őt magát is elkapják, levetkőztetik és megbillogozzák 18. századi ruhát viselő emberek. Sholaként tér magához egy múltbéli életében, aki engedelmes, keresztény niggerként az amerikai ültetvényes házában szolgálhat mezőgazdasági munka helyett. Így bár némileg jobb dolga van, gyakrabban ki van téve a házbéliek szexuális étvágyának. Az ültetvény rabszolgái vegyesek, van aki vezetői pozícióban van, de sokan szökni is próbálnak, aminek csúnya büntetés a vége...

Téma: A téma súlyához képest kevés rabszolgafilm készült, az 1970-es évektől kezdtek megjelnni, így ezt a filmet is az elsők közé sorolják, mert bár 1993-as, a Gyökerek c. híres tévésorozaton kívül film még nem nagyon foglalkozott a rabszolgák származásával. A téma tehát a sankofa, a múltbéli identitás felfedezése, ami segít majd előrelépni, és aminek jelentőségét néhány kiemelt rabszolga karakterén keresztül mutatnak be. Ugyanakkor pont a lényeget nem találtam meg benne, hogy a múlt megismerése hogyan fogja segíteni a jelenkor afrikai és afroamerikai közösségeit.

Tartalom: Ghánában járunk, Cape Coast Castle-ben, ami a rabszolgakereskedelem egy fontos afrikai csomópontja volt, és amit épp ekkoriban újítottak fel a fehér turisták örömére. Itt fotózkodik épp az afroamerikai model, Mona is, aki rövidesen a múltban találja magát, amikor megelevenedik a tömlöc, és ha van vicces momentuma a filmnek, az az, amikor végső kétségbeesésében azt kiabálja, hogy ő nem afrikai, hanem amerikai. A félreértések elkerülése végett, ez nem egy időutazós film, Mona csak átéli korábbi énje, Shola emlékeit. A cselekmény nem lényeges, csak a szokásos: a fehérek gonoszak, a feketek szenvednek (de nem olyan látványosan, mint a 12 év rabszolgaságban), tűrnek, lázadnak. A fontosabb, hogy két csoportra oszthatóak a karakterek: akiknek van kötődésük Afrikához és akiknek nincs. Sholának például nincs, a fehérek mellett nevelkedik a házban, keresztény, hűséges még úgy is, hogy rendszeresen megerőszakolják. Párja a félvér Joe, aki a fehérekhez húz, nem tudja felvállalni a közösséget a feketékkel, pedig anyja is egy közülük. Az ő őrlődése drámaibb és rámutat az egyház képmutatására, de ebbe most nem megyek bele. A másik csoportba tartoznak az ellenállók, ők még emlékeznek afrikai hazájukra, ebből merítenek erőt.  A sankofa tehát ezen a ponton érvényes, erőt ad az ellenállóknak, a gyökértelenek pedig tehetetlenek. Fontos momentum Mona visszatérése, a fehér fotósa az átélt élmények hatására a néző szemében átértékelődik és egyenértékűvé válik megerőszakolójával, rabszolgatartójával, a fehér kizsákmányolóval.

Forma: Ígéretesen indul, transzba próbál ejteni minket is a varázsló a hosszú,  folyamatos ismételgetéssel, ahogy a Tavaly Marienbadban. Még a korszakváltás is kreatív, ahogy a termek celláit és sötétjét felhasználva észrevétlenül jönnek a vágások. A rabszolgás részek azonban már sajnos kevésbé sikerültek jól, hiába érezhető, hogy párhuzamot akartak állítani a természettel (víz sodrása, fák gyökerei, a madarak... stb.). Odafigyeltek arra is, hogy az öltözetek megjelenítsék a státuszt (a legfehérebb Joe-n van a legtöbb ruha), az erőszakot közvetlenül sosem mutatják, és a fehér ember is ritkán tűnik fel, mert nem róluk szól a történet. A kamerakezelés időnként szép íveket ír le kihangsúlyozandó a fontos részeket. A zene helyenként sokatmondóan afroamerikai, azonban a kor tipikus elektro-zenéje nagyon nem illik bele.

Élmény: Azt hiszem az elején már kifejtettem a problémámat: azt ígérte, hogy segít továbblépni a múlt segítségével, de ebből nem mutatott semmit, csak hogy Mona összekapcsolódott a múltjával. Nem lett sem történelmileg teljes igényű és a jelenre se reflektált igazán, ezért kicsit félkésznek érzem.

Érdekességek:

- Cape Coast Castle-t a portugálok alapították a 16. században, majd elsőre meglepően hangozhat, de a svéd gyarmatosítók építették fel az erődítményt a 17. században, amit később elfoglaltak a dánok, a hollandok, végül az angolok. A rabszolgakereskedelemmel a 19. század közepén hagytak fel, addig itt "tárolták" az Amerikába hurcolandó embereket olyan rossz körülmények között, hogy innen se volt könnyű élve kikerülni.
- A rabszolgaság kb. egyidős az emberiséggel és sajnos ma is létezik ilyen-olyan formában még intézményesített keretek között is, de koncentráljunk Afrikára. A háborúkban elfogottakat adták el arab és európai rabszolgakereskedőknek. Az európaiak (elsősorban angolok) a Cape Coast Castle-féle helyeken tartották kezdetben őket, (többségük angolai és kongói) ahol a becslések szerint 5%-uk meg is halt. A hajóúton akár 50%-os is lehetett a halálozási arány. Egyes becslések szerint 200 millió, az óvatosabbak szerinit 10-15 millió afrikai érkezett Amerikába, elsősorban Brazíliába ez idő alatt. Az egyéni tragédiák mellet a legfőbb rendszerszintű problémát az jelentette, hogy ez konzerválta Afrika akkori állapotát többszáz évre, meggátolva a fejlődését.
- A 18. század végétől kezdték betiltani a rabszolgaságot részben erkölcsi, részben gazdasági okokból. Érdekes kísérlet volt Libéria, ahová a rabszolgaságellenes és a rasszista gondolkodók is elkezdték visszatelepíteni az afroamerikaiakat.