Tartalom:

...avagy "A millió riós váza". Egy néhai császár elrejtette mesés kincsét, a hozzá vezető utat egy váza aljára festette. Halála után örököse mit sem sejtve erről továbbadja alacsonyabb rendű öccsének, Genzaburonak, aki szintén nem sejtvén az amúgy értéktelen váza valódi értékét, sértettségből eladja egy ócskásnak. Mire megtudja, hogy a váza kincshez vezet, az ócskás már messze jár és amúgy is elajándékozta a szomszédja fiának hogy benne tarthassa az aranyhalait. Amikor az apja meghal, a kisfiút egy félkarú szamuráj, Tange, valamint egy fogadós veszi magához, ahova Genzaburo is gyakran jár...

Ha van valami üzenete a történetnek, az az, hogy a pénznél és az alakoskodásnál sokkal fontosabbak a hétköznapi örömök. Ezek fényében másodlagossá válik a büszekség és a pénz is.

Megvalósítás:

A történet némileg elnagyol több bevezetést is. A vázával indulunk, de az nem derül ki, hogy hogyan került az új tulajdonoshoz és hogy hogyan derült ki a titka. A másik ilyen elnagyolt részlet Tange bemutatása volt, pontosabban a hiánya. A félszemű és félkarú karakter ekkoriban nagyon népszerű volt, de nekünk ugye nem mond semmit. Mindenesetre össze lehet tenni a dolgokat így is, szóval nem létszükséglet, csak kicsit elnagyolt. Az első, rövid szakaszban a váza útját követve megismerjük a főbb szereplőket és hamar eljutunk a fő helyszínünkig, a gésaházig. A cselekmény mellékes, a két történetszálban a karakterek fontosak. Először is ott van a gésaház tulajdonosnője és az ott csövező Tange, akik folyton veszekednek, de látszik hogy kedvelik egymást és a hozzájuk kerülő kisfiút is. Ezen szál szomorúan legviccesebb jelenete talán az, amikor a nagy szájuk ellenére nem merik elmondani a kisfiúnak, hogy meghalt az apja. A másik szál Genzaburót jelenti, aki tipikusan alárendelt figura, de státusza alapján a csúcson van. Otthon a felesége irányítja, később pedig megtalálja ugyan a vázát a gésaházban, de sokkal jobban élvezi az ottani szórakozást, mint hogy az ország leggazdagabb emberévé váljon. A humor nem térdcsapkodós, még csak nem is megmosolyogtató, de gúnyosan kedves.

Érdekes módon képi világában az érettebb Ozut idézte. Egyáltalán nem volt pörgős, hosszasan és ráérősen tudott elidőzni egy-egy jeleneten, de akár tárgyakon, részleteken is megpihenhetett a kamera. Az első néhány vágókép furcaán éteri volt, aztán rájöttem, hogy azért, mert csak díszlet. Az eleje szintén nagyon teátrális volt, de ez kéőbb normalizálódott (vagy csak hozzászoktam, mert feleségem szerint, aki véletlenül belepillantott, nagyon természetellenesnek látta). A zene nem volt ugyan kiemelkedő, de sokszínű volt: a hagyományos japán betétdaltól a komikus hangzáson át szomorúbb részletek is helyet kaptak a jelenethez illően.

Élmény:

Ahogy említettem, nem térdcsapkodós, még csak nem is megmosolyogtató, de gúnyosan kedves film. Benne van egyszerre a gyenge emberi jellem, de a végtelen bölcsesség is, miközben kivitelezésében valahol ott egyensúlyoz a már majdnem érdekes határán.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Takasze Minoru (Kurutta ippedzsi)
- Jamanakát a Kína elleni háborúban besorozták, ahol rövidesen vérhast kapott és 28 évesen, 1938-ban elhunyt.

Tartalom:

1913, Mexikó, polgárháború. Compadre, azaz Mendoza "keresztapa" rutinos üzletemberként hol egyik, hol a másik fél kezére játszik. Magánéletében is határozott, amint meglátja egy üzletfele csinos lányát, Dolores-t, rögtön feleségül kéri az üzlettárstól. Dolores és az egyik fiatal, jóképű forradalmár vezér, Felipe persze azonnal megtetszenek egymásnak...

Nem sok leírást találni a filmről, de érteni vélem, hogy a mexikói polgárháború polgárháborús természetét akarja megjeleníteni Mendozán keresztül, aki mindkét féllel jó viszonyban van, de a jövő érdekében fel kell áldoznia az egyiket és ezzel együtt kell élnie.

Megvalósítás:

Úgy indul az egész, mint A tizedes meg a többiek: ha a felkelők jönnek, a birtokos Mendoza egész háza népével az ő vezérüket élteti a képével a falon, ha pedig a kormánypártiak, akkor gyors képcsere és lehet az ő vezérüket éljenezni. Persze mindezt tudja mindenki, hogy Mendoza mégis megússza, annak köszönhető, hogy mindkét fél jobban jár vele, ha életben marad. Míg meg nem házasodik, Mendoza is szívesen dacol a halállal busás haszon érdekében, onnatól kezdve viszont már feleségéért és kisfiáért is aggódnia kell, emiatt dönt végül úgy, hogy beáll az egyik oldal mellé. A felek ábrázolása részrehajló, érezhetően a rendező a felkelőkkel szimpatizál. Mendoza sztorijának szemszögéből nincs jelentősége, hogy Dolores és Felipe szeretik egymást, a nézőt viszont a reménytelen szerelmesek iránti rokonszenve a felkelők mellé sodorja. No meg a felkelők nem isznak úri konyakot, csak férfias tequilát, és a kisfiú is őket élteti. A filmvégi erkölcsi dilemma és a polgárháborús környezet ellenére gyakran könnyedebb hangulatú, inkább vígjátékra hajaz a film, aminek alapját az adja, hogy Mendoza folyton váltogatja az oldalt, de humoros elem az iszákos, semmibe vett lakáj vagy a kisfiú folytonos forradalmárokat éltető beszólásai a lehető legrosszabb pillanatban. A humoros vonalat azonban többször megakasztja a polgárháború naturalisztikus valósága, különösen a film végén feltűnő akasztott barát teljes alakos rémképe a villámlások közepette.

A kivitelezésre azt hiszem az "érett" kifejezés a legjobb, hasonlóan az Istennőhöz. Nincsenek a filmen végigvouló, jellemző képi megoldások, de több olyan van, ami tökéletesen illik a helyzethez, pl. amikor az egyik akasztott katonát a lógó lábával demonstrálják, ahogy a falon a vezérek képei áttűnéssel cserélődnek, ahogy az óra vagy a naptár az idő múlását szintén így jelzik. A kamera természetesen, szinte észrevétlenül mozogva hangsúlyozza ki egy-egy cselekmény dinamikáját (pl. ahogy az elején a sereget követi vagy később egy gyorsan lovagoló lovast követ le forgova vagy a tépelődő Mendozát előbb cigizve mutatják, majd az órára siklik a kamera, majd a földön heverő csikkekre). Szintén fontos, hogy jó ütemben van vágva a film. A pörgősebb és könnyed részek gyors vágásúak, a nehezebb, drámaiak lassú elsötétedéssel érnek véget. Ahhoz képest, hogy 1934 van, a hangot is tökéletes érzékkel alkalmazzák: ahol nem "illik", ott megszűnik az aláfestő zene és súlyos csend ül a képernyőre vagy pl. szintén jó érzéket mutat, hogy a néma házvezetőnő hallgatózásakor se hallunk semmit, ahogy ő sem. Ósdian aranyos módszer, ami Welles-nél is megszokott volt, hogy képpel mutatja be a színészeket és szerepeiket. Tudom ez ront a film illúzióján, de közben meg tök praktikus.

Élmény:

"Kellemes", nézhető film, lehet rajta nevetni és elszomorodni, átérezni a súlyát, de azért nem világmegváltó. Egy mexikóinak, főleg egy korabeli nézőnek biztos ütősebb.

Érdekességek:

- A Mendozát és a házvezetőnőt alakító színészek a valóságban házasok voltak.
- Fuentes nemhivatalos "forradalom trilógiájának" ez a második darabja. Az első film is hasonló dilemmát vet fel a harcosok nézőpontjából, a harmadik darab pedig a forradalmi ideáról rántja le a leplet.
- A mexikói forradalom 1910-1920 között zajlott. Az akkor már több mint 30 éve uralkodó elnökkel, Diazzal szembeni elégedetlenség indította el a fegyveres konfliktust. A rendszert 1911-re meg is döntötték, de ahogy lenni szokott, a győzelem után mindenki máshogy képzelte el a folytatást és hol kisebb, hol nagyobb intenzitással harcoltak egymással a felek. A filmben emlegetett Zapatát 1919-ben csalát tőrbe és ölték meg, de a másik oldal Carranzája is orvgyilkosság áldozata lett 1920-ban, ahogy még sok más politikus a következő években. Végül a feleket legalább elvebn egybeolvasztani kívánó Forradalmi Párt 1929-es megalakulása hozott staibilitást - olyannyira, hogy a párt egészen a közelmúltig, 2000-ig egyeduralkodó volt. Ezt az 1970-es évekig tartó gazdasági fejlődés alapozta meg, ami a ekkortól induló válságok miatt omlott össze végül.

Tartalom:

A fiatal nő nappal a babáját nevelgeti, este prostituált. Egy éjjel a rendőri razzia elől menekülve pechére épp egy kisebb banda főnökénél húzza meg magát, aki másnap követve a nőt beállít a lakásába és kinevezi magát a futtatójának. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy elviszi a pénze egy részét, ezért a nő egy idő után jobbnak látja elköltözni. Sajnos a strici azonnal rátalál és ezúttal már fenyegetőbb: elveszi tőle a gyerekét, ha nem működik együtt. Így telnek az évek, a baba már kisfiú, de a többi gyerek kiközösíti anyja miatt. A nő elhatározza, hogy megpróbálja a pénzt elrejteni stricije elől és abból iskoláb iratni a fiát, hogy neki már szebb jövője legyen...

A történet megmutatja a világ igazságtalanságát a prostituáltakkal szemben, akiket kényszerű foglalkozásuk miatt üldöz a társadalom, de még a gyerekeiknek is el kell viselni a stigmát. Ez volt legalábbis a rendező szándéka egy olyan korban, amikor ez gyakori élethelyzet volt, számomra azonban fájóan hiányzott az indoklás és egyéb olyan realista elemek, amit eg realista filmtől elvárnék.

Megvalósítás:

Azonnal megismerjük a sosem megnevezett nőt és babáját, illetve hogy prostituáltként dolgozik (nemcsak a névnélküliség teszi egyetemessé, a cím is egyszerre utal az anyaságra, illetve ekkoriban így becézték a prostituáltakat Kínában). És ezzel el is érkeztünk az első nagy problémámhoz, hogyha ez egy szociodráma akar lenni, akkor miért nincs rendesen megindokolva, hogy a nőnek miért kellett prostinak mennie. Az első veszély, amivel szembekerül, az a hatóság, akik talán kicsit jelképesen bele is üldözik a szintén névtelen bandavezér karmai közé. Más filmekből viszont épp az szokott hiányozni, hogy hogyan válik valaki egy strici tulajdonává. Itt ez megvan, egyszerűen kihasználja a férfi az erőfölényét és hogy a nő nem kérhet hivatalos segítséget. A történet második fele már a nő (és fia) társadalmi megítélésével foglalkozik, a szomszédok kibeszélik, és ez elsősorban a fiút érinti hátrányosan, mert először a barátait tiltják el tőle, majd az iskolából is emiatt csapják ki, noha ő maga nem tehet semmiről. Nem spoilerezem el a film végét, kapunk egy-két didaktikus szentenciát és valamiféle megoldást. Amiatt szoktátk dicsérni a történetet, hogy nem szentimentális, hanem viszonylag tárgyilagos, én viszont épp úgy érzem, hogy idealizálja a valóságot. Elhiszem, hogy ekkor sok tisztességes nő kényszerült prostitúcióra, de ha őszintébb lenne a film, akkor főszereplőnknek korántsem lenne ennyi év után ennyi szégyenérzete és gondolom a közösség se nézni ki ennyire magából. Elvetetett volna tucatnyi gyereket, sokkal nemtörődebb és hedonistább lenne, járatosabb az alvilágban.

Megvalósításában korrekt; nincs egy az egészén átvonuló jellegzetes megoldás, de több olyan látványelem van, amit tökéletesen használnak a megfelelő pillanatban. Pl. amikor a nő egyedül rója az utcákat este a hátráló kamerával szemben, montázsszerűen áttűnő neonreklámos felhőkarcolók között, vagy amikor röviden csaka résztvevők lábaival mutat be egy sikeres tranzakciót. A film még néma, ez a színjátszáson is érződik. Pedig minden írás elsődlegesen azzal foglalkozik, hogy a nőt alakító színész milyen kiváló, de őszintén szólva nekem még teátrálisnak tűnt természetes helyett. Viszont én is értékeltem, ahogy egyik érzelemből kénytelen volt átváltani egy másikba (pl. amikor a keserűségét és felháborodását kénytelen volt nevetéssel elfedni a futtatója előtt).

Élmény:

Szóval ott bukik nálam a film nagyot, hogy nem hajlandó foglalkozni az alvilági élettel igazán, miközben mégis ez a témája, hanem egy normális embert tesz ebbe a környezetbe és az ő szenvedéseit mutatja. Persze értem, hogy ennek oka részben a cenzúra lehetett, de nagyon hiányzott az elejéről az a pár perc, ahogy megmutatja, hogy a nőnek tényleg nincs más választása. Megvalósításában profi, de nem elég tolakodóan szembetűnő.

Érdekességek:

- A film pikantériája - és bizonyára a színészi teljesítmény egyik oka - a színésznő életével mutatkozó párhuzamok. Zsuan szegény családból származott, fiatalon ünnepelt sztár lett, és épp túl volt egy viharos kapcsolaton, amelyben férje kb. minden pénzét eljátszotta, illetve aktuális partnere se bánt vele vélhetően kesztyűs kézzel. A média nagyon is szívesen csámcsogott a magánéletén, amit végül nem tudott elviselni, és egy évvel e film után, 24 évesen öngyilkos lett.
- A filmet Vu később újra feldolgozta, amikor egy másik stúdióhoz igazolt, Zsuan életéből pedig film készült 1991-ben Maggie Cheung főszereplésével.

Tartalom:

Marcos, a sikeres mérnök korábban léha életet élt, de most megházasodott... azonban a nászéjszakán lelövi feleségét, miuán kiderül, hogy már nem szűz. Vélhetően társadalmi státuszának köszönhetően felmentik, így vidékre utazva új életet kezd egy nagyszabású építkezés mérnökeként. Azonban itt is belecsöppen egy szerelmi háromszögbe kollégájával és annak fogadott húgával...

A történet gyakorlatilag teljesen érdektelen, ez megint olyan film mint a Limite, ahol a megvalósítás számít. Talán beleláthatjuk Marcos, a mérnök állandó küzdelmét ösztönei és civilizáltabb énje közt, de alapvetően egy hangulati-érzelmi jellegű filmet láthatunk, vagy csak én vagyok túl buta hozzá.

Megvalósítás:

Szóval esküvővel nyitunk, ami kísértetiesen hasonlít az Atalante nyitányára, majd egy démoni arcú szolga közli, hogy vége az orgiáknak, amikor lövés dördül - az "átvert" Marcos lelőtte feleségét. Csoda folytán nem ítélik el és vidéken próbál új életet kezdeni. Kezdetben csak a munkának él, de az egyik kolléga, Decio fogadott húga (akibe egyébként Decio szerelmes), addig húzza az agyát, amíg újra ki nem tör belőle az állat, kocsmai verekedésbe keveredik, iszik és vadul üldözni kezdi a lány, aki a film végén hozzámegy, keretbe zárva a sztorit (és talán az örök körforgását jelképezve). A történet rengeteg jelképpel dolgozik (épületek, táj), ami a rendező szerint freudi, de inkább előző filmjére, a Sangue mineirora hajaz, illetve nem tudtam nem Antonionira gondolni a gyárépület láttán. Egyes karakterek, főleg a szolga és a kocsma vendégei már-már groteszkek, olyanok mint egy Rejtő-regény figurái, Marcos pedig a ketrecbe zárt vadállat. Szinte "dehumanizáltnak" éreztem a szereplőket, mint egy Malick-film karaktereit, akik nem annyira hús-vér emberek, hanem ösztönlények, a hely vagy valami másnak a kísértetei. Az egész hangulata olyan... éteri, mint a Sangue mineiroé, talán a franciák lírai realizmusára hasonlít legobban, ha már szó volt az Atalantéről. A cím brutális gangot vagy stílszerűbben vad bandát jelent, de nem értem mire-kire-kikre utal.

Valahol félúton a Limite és a Sangue mineiro között vagyunk, messze nincs minden alárendelve a formaiságnak, de rengeteg technikát alkamaznak. Benne vannak az expresszionizmus dőlt szögei, árnékai, áttűnései, de hasonló mértékben vannak jelen a szovjet avantgárd montázsai is. A Sangue mineironál emlegették, hogy a környezet az mintegy harmadik szereplőként van benne a filmben, de ott még nem éreztem, ellenben itt már nagyon is, olyan sokat és kifejezően mutatják. Sokat segít, hogy kézikamerával dolgoztak, így rendkívűl sokat mozog a kamera és ettől nem csak dinamikus lesz, hanem modern is (pl. a síró Sonia arcát részleteiben mutatjá, ahogy ugrál rajta a kamera). Szerencsés véletlen volt a hang kérdése. Némafilmnek tervezték, de a forgatás elkészültekor már annyira erős volt a hangosfim nyomása, hogy kénytelen voltak hangokat felvenni hozzá. Ettől még bizarabb lett az egész, mert körenyezeti zajok nincsenek, beszédhang sincs sokszor, csak egyes helyeken. A feliratok már a képen magán jelennek meg, nem külön kártyán (annak ellenére hogy egyes szövegek meg hangosak).

Élmény:

Azt hiszem át kell értékelnem utólag a Sangue mineirot, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy amit csak kezdetlegességnek és kis költségvetésnek gondoltam, az tudatos rendezői döntés eredménye volt inkább. Ezen a filmen már sokkal jobban látszódott a szándék. Kicsit olyan volt mint a Limite, de szelídebb, könnyebben befogadhatóbb. Sajnos nem sikerült magába szippantania, pedig ez olyan film volt, ami simán tetszhetett volna.