Tartalom:

A kisfiát (Aoki Tomio) egyedül nevelő apa Kihacsi (Szakamoto Takesi) és fiatal kollégája Dzsiro egy este belebotlanak a frissen elbocsájtott és így fedél nélkül maradt fiatal lányba, Harueba. Dzsiro szerint a lány sima csaló, Kihacsi szíve - és szeme - azonban megesik a csinos lányon és elintéz neki egy szállást a közeli fogadóban. Mivel a fogadós megkedveli a lányt és jól jön a segítség, nála marad. Kihacsi ennek örül, mert teljesen belezúgott a lányba, Dzsiro azonban továbbra is gyanakvóan viselkedik vele. Amikor aztán a fogadós megkéri Kihacsit, hogy hozzák össze Haruet és Dzsirot, szegény össze is törik kicsit...

Ez még mindig a Megszülettem, de... Ozuja és nem a depisebb Késő tavaszé. Kapunk pár életképet ugyan, de alapvetően a történet egészét átlengő pozitív és humanista szemlélet a lényeg, ahol mindenki jó szándékú, segítőkész - és persze emberien gyarló is.

Megvalósítás:

Mivel nem fut ki a cselekmény sehova és a karkaterek se változnak igazán, a történet arra szolgál egyedül, hogy minél mélyebbre ásson minket a film világába. Az öt főbb karakteré szinte a teljes játékidő, de elsősorban Kihacsié, akinél először Harueval való viszonyát figyelhetjük meg, ahogy aranyosan-szánalmasan-bácsisan teszi neki a szépet a nyilvánvalóan kizáró korkülönbség ellenére, és kicsit összetörünk vele, amikor kiderül, hogy Harue inkább Dzsirot szeretné férjül. Ezután azonban kettejük kapcsolatáról Kihacsi és kisfia kapcsolatára tevődik a súlypont, ami kissé kifordított, tekintve hogy a fiú sokkal felelősségteljesebb, míg apja máról a holnapra él. Ettől inkább egyenrangúak, ami legszebben abban a jelenetben mutatkozik meg, amikor a fiút kicsúfolják lusta és műveletlen apja miatt. A gyerek otthon toporzékolni kezd, az apa elveri, majd amikor lenyugszik, a fiú pofozza fel apját, aki ezt már rezignáltan tűri, megértve, hogy az ő hibája. Jön a szokásos probléma, a gyerek "halálos" beteg lesz, az orvost pedig nem tudják kifizetni. Nem árulom el a megoldást, de ez már felesleges volt benne szerintem, enélkül is átjött az üzenet. Alapvetően az előző Ozu-filmekhez hasonló dráma-vígjáték, de ezúttal nincs komoly dráma, erősebb a humor vonal, ami természetesen nem hangosan nevetős, hanem inkább megmosolyogtató. A humor alapja helyzetkomikum ezúttal is, fő kialakítói Kihacsi és eleven fia.

1933-at írunk, Japánban még mindig nincs hangosfilm, ennek hiánya viszont már láthatóan frusztrálja Ozut, ugyanis elég sok a párbeszédes felirat. Itt már egyértelműen megjelenik és végigvonul a filmen a tatami-szintről való felvétel, de a tempó még sokkal pörgősebb, mint a későbbi filmjeinél és színészi visszafogottság sincs, az alsóbb osztályok nyíltságával jelenítik meg érzelmeiket.

Élmény:

Tulajdonképpen kellemes, pozitív hangulatú film, ahol mindenki kedves és jóindulatú, a helyükön van az emerek szíve. Szeretem az ilyen típusú filmeket, de annyira nem tudott most megfogni.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Szakamoto Takesi (Tokiói kórus, Megszülettem de...), Aoki Tomio (Megszülettem de...), Riu Csisu (Az az éjszakai asszony, Megszülettem de..., Késő tavasz, Tokiói történet, A szaké íze)

Tartalom:

Santa, a fiatal, csinos lány azonnal ráizgul a jóképű katonisztre, aki seregével épp a lány falujában táborozik le egy időre. A sereg persze továbbáll a naiv lány meg szégyenben marad a családjával együtt, így inkább megszökik. Megtörve vánszorog a nagyvárosban, amit ki is szúr egy tapasztalt madame és munkát ajánl neki bordélyában...

Nem tudom miről szólt pontosan az alapmű, nem találtam róla infót, azt viszont többen írták, hogy erősen tompították. Vélhetően egy realista regény volt arról, hogy a társadalom hogyan kényszeríti lejtmenetbe a nőket. Ebből erre a történetre annyi maradt, hogy Santa nem tud ellenállni a jóképű férfiaknak.

Megvalósítás:

Idilli képpel nyit a történet, Santa (beszédes név) romlatlan falusi környezetben élő romlatlan lány, aki tisztaságot jelképező virágcsokrot kap kisöccsétől. Ez addig tart, amíg meg nem érkezik az itt elszállásolt hadsereg egy jóképű katonatiszttel. A naiv és benedvesedett lányt könnyen elcsábítja hamis ígéretekkel a férfi, de az efféle kapcsolatokat nem nézik jó szemmel, ezért titokban kell hetyegniük. A sereg aztán tovább áll, amitől Santa összetörik, a következő jelenetben pedig már egy nagyvárosban vonszolja magát. Itt mintha kimaradt volna némi magyarázó rész. Nem tudom hogy azért, mert esetleg hiányos a film vagy mert a cenzúra nem engedte, de kb. azt tudom elképzelni, hogy teherbe esett, a gyereket elvetette, a család kitagadta. Az megint nincs jól elmagyarázva, hogy mi viszi rá végül, hogy bordélyházba menjen dolgozni. Nyilván nagy a szegénység és máshol nem kap munkát vagy mútlja miatt nem kell senkinek vagy esetleg ő maga érzi magát ennyire alávalónak. Itt beletanul a szakmába és megtanul játszani a férfiakon, ennek ellenére később ugyanolyan könnyen kihasználják, ha a dramaturgia úgy kívánja. Egyetlen reménye a vak bárzongorista, aki nem a külsejéért szereti, hanem lelkéért, Santa viszont nem szerelmes belé.Van pár jelzésértékű társadalmi kép: hűtlen katonák, sztárolt matadorok, pénzért mindent megkapó gazdagok, erkölcsös és megbocsájtó család... stb. Sajnos inkább hasonlít A kaméliás hölgyre mint az Oharu életére, a szerkezet nem szisztematikus, nem sikerült megtalálnom benne, hogy fiatalkori gyengeségéből hogyan következik veszte és a vak zongorista sem tölti be igazán szerepét.

Képileg kevés izgalmas dolgot fedeztem fel benne pár jelképen kívül (pl. lovak eltapossák a virágcsokrot). Szokás dicsérni a színészi játékot, de nekem még bántóan némafilmes volt. Viszont - és valószínűleg ettől számít kiemelkedőnek a film - ez volt az első mexikói hangosfilm, ebből következően több betétdal is volt benne, ugyanakkor jeleneteket áthidaló feliratokat is olvashattunk. Néhol a vágás kifejezetten rossz volt, ilyenkor tanulja meg értékelni az ember, hogy mennyire alap dolog, ugyanakkor fontos a folyamatosságot biztosító vágás (vagy csak a film korából adódóan kimaradt pár kocka).

Élmény:

Gondolom nem nehéz kitalálni az eddigiekből, hogy nem igazán jött be a film. A történetet túlságosan lebutították, miközben az érzelmi világa sem éri el a hasonló filmek intenzitását (ld. pl. a már említett A kaméliás hölgyet). Technikai kivitelezésében sem nyűgözött le, pedig két hónapja nem láttam hangosfilmet.

Érdekességek:

- Moreno, a rendező színész is volt, szerepelt többek közt Az üldözőkben.
- Lupita Tovar 1910-ben született és 2016-ban (!) hunyt el. Lánya szerepelt a Látszatéletben, unokái az Amerikai pite-sorozat alkotói.
- Mexikóba szintén gyakorlatilag azonnal, már az 1890-es évek közepén eljutott a film, aminek az egyik legnagyobb haszna az volt, hogy az 1910-es évek mexikói forradalmát jól dokumentálták, viszont ennek az volt a hátránya, hogy rendre különböző politikai érdekek mentén cenzúrázták a filmeket. A háborús időszak végével aztán a kontinens egyik legnagyobb filmiparává nőtte ki magát az ország, ezt az 1930-1960 közötti időszakot a mexikói film aranykorának szokás nevezni.

Tartalom:

Rendhagyó film rendhagyó összefoglalóval: két nő és egy férfi hánykolódik a nyílt vizen egy léket kapott csónakban. A világos ruhás nő egy börtönből szökött meg; a sötét ruhás rossz házasságból; a férfi egy szerelmi háromszögből. Nagyjából ennyi a cselekmény, a lényeg a képeken és bemutatásuk módján van, amelyek mintegy belépnek a szereplők érzelmi világába és azt jelenítik meg. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs hogy hova akart kilyukadni a film. A rendező szerint nem is lehet értelmezni, egyszerűen csak át kell élni a hangulatot.

Megvalósítás:

A film kiindulópontja egy André Kertész fénykép volt a bilincsbe vert férfiről, aki átölel egy nőt. Ezt alkotta újra a rendező, majd egy szuperközelivel belépett a nő fejébe, és innentől kezdve nehezen követhető képzettársítások jöttek, illetve maga  a cselekmény, amely során azonban pont nem a lényegi eseményeket láthatjuk, hanem inkább azok következményeit. Tehát például nem látjuk, hogy a nő megszökött a börtönből, csak azt, hogy sétál, óvatosan szemlélődik. A képek többnyire jelképesek, a csónakról készült első kép például egy repedést mutat hosszan, jelezve a helyzet tarthatatlanságát, a sérült lelkiállapotokat. A karakterek úgy sokrétűek, hogy hiányosak, azaz a nézőre van bízva, hogy kitöltse őket; még neveik sincsenek. A cím limitet, határt jelent.

Mint a többi avantgárd filmnél, mint pl. a Kurutta ippedzsinél, itt is a technikai kivitelezésen múlik minden. Sok az áttűnés, a szokatlan szögek, a mozgó, forgó kamera, a közeli felvételek. A kamera szinte úgy viselkedik, mintha egy külső szemlélődő lenne, egyszer például követi, körbefordul az egyik nő körül, majd elveszti és vissza kell mennie, hogy rátaláljon. A rendező egyik fő elve a ritmus volt, amit egyrészt klasszikus zenei válogatással adott meg, másrészt vágásokkal, de nem átallott ismétléseket sem alkalmazni, tehát ugyanazt a kameramozdulatot többször megismételni egymás után (lásd még Ember a felvevőgéppel). Feliratok gyakorlatilag nincsenek egy rövid párbeszédet és egy újságcikket kivéve, de nincs is nagy jelentőségük.

Élmény:

Szóval tipikus avantgárd film, ami igyekszik a film nyelvén megszólítani filmes trükkökkel, kamermozgással, vágásokkal. Ez vagy célt ér, vagy nem. Az Ember a felvevőgéppel például nekem nagyon bejött, a Kurutta ippedzsi vagy ez viszont nem annyira. Mindenképpen különleges élmény, de nem garantált a hatás első megtekintésére. Ez is olyan, amit többször kell látni és rá kell hangolódni.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Carmen Santos (Sangue Mineiro)
- Feltűnik a filmben a rendező is és az operatőr (aki a Sangue Mineirot is filmezte).
- Eredetileg a Sangue Mineiro rendezőjét kérte fel az író a film megrendezeésére, de Mauro visszautasította azzal, hogy túl személyes és ezt magának Peixotonak kell megrendeznie. Ez volt az egyetlen befejezett filmje, később szinte kizárólag irodalommal foglalkozott.
- Természetesen bukás volt anyagilag, később eléggé tönkre is ment a film, de Peixoto fenntartotta a köztudatban legendás filmként, így végül amikor előkerült, hosszas restaurálás után sikerült majdnem teljes egészében helyreállítani, ki más mint Scorsese közreműködésével.

Tartalom:

Sindzsi (Okada Tokihiko) az iskolában a többi osztálytársával együtt kissé fegyelmezetlen tanára (Szaito Tacuo) bosszúságára. Néhány évvel később már biztosítási ügynökként dolgozik, családos, és épp munkahelyi bónuszát várja, amiből fia persze már előre kikövetelte magának a biciklit. Mindenki elégedett a jutalmával, hiszen a gazdasági világválság közepén vagyunk, kivéve az egyik idősebb kollégát, akit kirúgtak, mert rövid időn belül két ügyfele és meghalt pont a biztosítás megkötése után. Sindzsit felháborítja az eset és beolvas főnökének, így ő is az utcára kerül, a bicikliből pedig olcsó roller lesz, ami kiakasztja a fiát...

Nincs központi témája a történetnek, de van neki több is, ezért kissé paradox módon nem tudom megmondani, hogy miről szól. Legerősebb közülük talán a közösségi (nemzeti?) összetartás, ahogy a barátok, családtagok, kollégák segítik egymást, de megvan benne ennek az ellentéte is. Van benne generációs különbség, realista életképek, de alapvetően egy pozitív hangulat szövi át az egészet.

Megvalósítás:

A történet nagyjábólhárom részre osztható, mind egy-egy másik műfajba tartozik. Az első Ozu korai munkáit idézően egy Chaplin-féle vgjáték, ahol a helyzetkomikum uralkodik és elég vicces is (kedvencem a gyerek toporzékolása), de egyre inkább bekúszik a második műfaj, ami a korabeli gazdasági világválságra reflektálva realistább, keserűbb képet fest a világról, főleg a szegénység miatt (elbocsájtások, csövezés, kórház számla fizetésének nehézségei, méltóságon aluli munka... stb.). Itt az örömöt alattomosan mérgezi, amit legjobban talán a legalsó képen látható családi közös játék fejezi ki, ahol vidámságot erőltetve játszanak a felnőttek a gyerekekkel, de közben sokatmondó, aggódó pillantásokat vetnek egymásra. Ezzel pedig megérkeztünk a harmadik műfajhoz, a családi drámához, amelyben finomabb formában megismétlődik az Az az éjszakai asszony (annál is inkább, mivel a férjet és a feleséget ugyanazok játszák), de elsősorban a visszafogotabb, elnyelt, árnyalt érzelmeké már a főszerep, ahogy Ozu aranykorában. Keveredik a megalázottság, a hála, a barátság, a szeretet... stb.

Vizuálisan már viszont sokkal kevésbé jellegzetes, nincsenek már meg benne az előző film hangsúlyos megoldásai, de még a magát lassan vonszoló érett Ozu kamerakezelése sem. A fent belinkelt ajánlott írás viszont azt taglalja, ami teljesen elkerülte a figyelmemet, miszerint a filmnek "központozása" van, azaz ugyanazt a kép többször előkerül, de a történet előrehaladtával már más és más érzéseket, eseményeket társítunk hozzájuk. Zene még nincs, Japánban csak az 1930-as évek közepén kezdtek átállni a hangosfilmekre. A színészek rendben vannak, de nem éreztem őket kiemelkedőknek.

Élmény:

Ezt a filmet tartják Ozu első "ozus" filmjének, mert főleg tematikájában már megtalálhatóak későbbi filmjeinek elemei, illetve valamiért szeretik a Dübörgő élethez hasonlítani, de nem látom a párhuzamot. Részemről szórakoztató, kedves film volt.

Érdekességek:

- Korábban látott színészek: Okada Tokihiko (Az az éjszaka felesége), Takamine Hideko (Sodródó felhők), Szaito Tacuo (Megszülettem de...)
- Igen, a filmben játszik a család kislányaként az a Takamine Hideko is, aki később nagy színésznővé érik és a Sodródó felhők sztárja lesz.

Tartalom:

Brazília változatos tájú tartományában, Minas Gerais-ban járunk. A környék János-napi ünnepségre készül, köztük az iparmágnás is két lányával, Carmennel és a távolban tanuló Neusával. Carmen régóta szerelmes udvarlójába és apja barátjába, Robertóba, aki viszont a testvér hazaérkezésekor inkább Neusára startol rá. Carmen bánatában vízbe veti magát, ám szerencsére arra járnak az elszegényedett nemesi házból származó Christovam és Max, akik kimentik. Carmen inkább nem megy haza, hanem a fiúk birtokán marad, aminek ők is nagyon örülnek...

Hogy a történet a modern városi és a hagyományos vidéki élet kapcsolatáról szól, az egyértelmű, csak az nem, hogy hova akar kilyukadni és hogy tulajdonképpen mik is ezek a különbségek. Egyes írások szerint kicsit óda a vidékhez és inkább arról szól, mintsem a benne szereplők szerelmi sokszögéről, de ezt nem éreztem elég hangsúlyosnak.

Megvalósítás:

Pedig már a film is azzal az előszóval indít, hogy ez a történet erről a vidékről és a benne élő brazilok kedvességéről, lelkéről szól. Pár tájkép után gyors egymásutánjában bemutatja a szereplőket, és őszintén bevallom, túl gyors volt, később vissza kellett néznem, hogy ki-kicsoda. A lényegen persze nem változtat, adott egy modern ház, aminek az ura iparmágnás, lánya amerikai intézetben "amerikai" erkölcsöket tanul, a vidékhez kötődő másik lánya pedig örökbefogadott. Ők modern módra, tömegben ünneplik meg Szent Jánost, míg történetünk másik házában szerényen és hagyományosabban teszik ezt, családi körben. Ez utóbbi ház hagyományaira büszke, de elszegényedett; a másik ház erőteljes urával szemben egy idős nő a feje. Ide kerülöngyilkossági kísérlete után Carmen, és annyira jól érzi magát (hogy miért, azt nem tudjuk), hogy legszívesebben örökké maradna. Ennek csak az vet véget, hogy mindenki beleszeret és féltékeny lesz a másikra. Ami a természet és a táj szerepét illeti, hiába játszódik ott a történet nagy része, közel sem érezhető a jelenléte olyan erősen, mint a Terje Vigenben vagy Az arani emberben. Pozitívum viszont, hogy több karakter se olyan egysíkú, mint az eddig megszokottak. Na nem is túl bonyolultak, de mindegyiküknek van egy-egy olyan húzásuk, ami ezt mutatja (pl. amikor Max fegyvert ránt, Carmen kineveti a verekedőket, az iparmágnás aggódása Neusa iránt... stb.). A cím jelentése egyébként "Minas Gerais vére" (= népe, lelke).

Szóval ahogy említettem, a természet sajnos hiába van szinte folyton jelen, a jelenlétét mégse érezni, ahhoz tudatosabban kellett volna mutatni. Volt pár jobb beállítás (a legjobb, amikor az iparmágnás dühösen elsétál lánya mellől), de egyébként nem igazán fedeztem fel benne más formai elemeket. A színjáték hullámzó, részben erősen némafilmes, de azért volt pár finomabb megmozdulás, főleg Carmen részéről.

Élmény:

Eléggé zavaró volt, hogy nehezen tudtam követni a cselekményt a szereplők túl gyors bemutatása miatt, de elismerem, volt némi hangulata a filmnek. Csak nem tudott felnőni a szándékaihoz, legalábbis nálam "nem jött át", pedig néhány egyszerű formai vagy tartalmi eszközzel sokat lehetett volna dobni rajta, de hát egy 1930-as, kis költségvetésű filmről beszélünk.

Érdekességek:

- Annyira kis költségvetésű volt, hogy a film sztárja, a Carment alakító sznésző, aki ekkor már elég ismert volt, maga hozott elég sok pénzt az elkészítéséhez.
- Mauro, a rendező is feltűnik az egyik szolga szerepében.
- Mauro elég későn, huszas éveiben kezdett hozzá filmezni, addig villanyszerelőként dolgozott. Hazája Minas Gerais volt, sokáig őrlődött, hogy elhagyja-e a jobb lehetőségeket rejtő nagyvárosokért cserébe, állítólag ez jelenik meg a film modernség - hagyomány elelntétében is. Valódi szerzői filmesként aztán mégis alkalmi, fizikai munkákat kellett vállalnia a filmezés mellett.
- Brazíliában is hamar, még az 1890-es években készültek filmfelvételek, az 1900-as évek végére viszont már letarolták a piacot az amerikai filmek
- A Szent János napi ünnep, azaz a Festa Junina a téli napfordulót hivatott ünnepelni tánccal, játékokkal.