Tartalom:

1913, Mexikó, polgárháború. Compadre, azaz Mendoza "keresztapa" rutinos üzletemberként hol egyik, hol a másik fél kezére játszik. Magánéletében is határozott, amint meglátja egy üzletfele csinos lányát, Dolores-t, rögtön feleségül kéri az üzlettárstól. Dolores és az egyik fiatal, jóképű forradalmár vezér, Felipe persze azonnal megtetszenek egymásnak...

Nem sok leírást találni a filmről, de érteni vélem, hogy a mexikói polgárháború polgárháborús természetét akarja megjeleníteni Mendozán keresztül, aki mindkét féllel jó viszonyban van, de a jövő érdekében fel kell áldoznia az egyiket és ezzel együtt kell élnie.

Megvalósítás:

Úgy indul az egész, mint A tizedes meg a többiek: ha a felkelők jönnek, a birtokos Mendoza egész háza népével az ő vezérüket élteti a képével a falon, ha pedig a kormánypártiak, akkor gyors képcsere és lehet az ő vezérüket éljenezni. Persze mindezt tudja mindenki, hogy Mendoza mégis megússza, annak köszönhető, hogy mindkét fél jobban jár vele, ha életben marad. Míg meg nem házasodik, Mendoza is szívesen dacol a halállal busás haszon érdekében, onnatól kezdve viszont már feleségéért és kisfiáért is aggódnia kell, emiatt dönt végül úgy, hogy beáll az egyik oldal mellé. A felek ábrázolása részrehajló, érezhetően a rendező a felkelőkkel szimpatizál. Mendoza sztorijának szemszögéből nincs jelentősége, hogy Dolores és Felipe szeretik egymást, a nézőt viszont a reménytelen szerelmesek iránti rokonszenve a felkelők mellé sodorja. No meg a felkelők nem isznak úri konyakot, csak férfias tequilát, és a kisfiú is őket élteti. A filmvégi erkölcsi dilemma és a polgárháborús környezet ellenére gyakran könnyedebb hangulatú, inkább vígjátékra hajaz a film, aminek alapját az adja, hogy Mendoza folyton váltogatja az oldalt, de humoros elem az iszákos, semmibe vett lakáj vagy a kisfiú folytonos forradalmárokat éltető beszólásai a lehető legrosszabb pillanatban. A humoros vonalat azonban többször megakasztja a polgárháború naturalisztikus valósága, különösen a film végén feltűnő akasztott barát teljes alakos rémképe a villámlások közepette.

A kivitelezésre azt hiszem az "érett" kifejezés a legjobb, hasonlóan az Istennőhöz. Nincsenek a filmen végigvouló, jellemző képi megoldások, de több olyan van, ami tökéletesen illik a helyzethez, pl. amikor az egyik akasztott katonát a lógó lábával demonstrálják, ahogy a falon a vezérek képei áttűnéssel cserélődnek, ahogy az óra vagy a naptár az idő múlását szintén így jelzik. A kamera természetesen, szinte észrevétlenül mozogva hangsúlyozza ki egy-egy cselekmény dinamikáját (pl. ahogy az elején a sereget követi vagy később egy gyorsan lovagoló lovast követ le forgova vagy a tépelődő Mendozát előbb cigizve mutatják, majd az órára siklik a kamera, majd a földön heverő csikkekre). Szintén fontos, hogy jó ütemben van vágva a film. A pörgősebb és könnyed részek gyors vágásúak, a nehezebb, drámaiak lassú elsötétedéssel érnek véget. Ahhoz képest, hogy 1934 van, a hangot is tökéletes érzékkel alkalmazzák: ahol nem "illik", ott megszűnik az aláfestő zene és súlyos csend ül a képernyőre vagy pl. szintén jó érzéket mutat, hogy a néma házvezetőnő hallgatózásakor se hallunk semmit, ahogy ő sem. Ósdian aranyos módszer, ami Welles-nél is megszokott volt, hogy képpel mutatja be a színészeket és szerepeiket. Tudom ez ront a film illúzióján, de közben meg tök praktikus.

Élmény:

"Kellemes", nézhető film, lehet rajta nevetni és elszomorodni, átérezni a súlyát, de azért nem világmegváltó. Egy mexikóinak, főleg egy korabeli nézőnek biztos ütősebb.

Érdekességek:

- A Mendozát és a házvezetőnőt alakító színészek a valóságban házasok voltak.
- Fuentes nemhivatalos "forradalom trilógiájának" ez a második darabja. Az első film is hasonló dilemmát vet fel a harcosok nézőpontjából, a harmadik darab pedig a forradalmi ideáról rántja le a leplet.
- A mexikói forradalom 1910-1920 között zajlott. Az akkor már több mint 30 éve uralkodó elnökkel, Diazzal szembeni elégedetlenség indította el a fegyveres konfliktust. A rendszert 1911-re meg is döntötték, de ahogy lenni szokott, a győzelem után mindenki máshogy képzelte el a folytatást és hol kisebb, hol nagyobb intenzitással harcoltak egymással a felek. A filmben emlegetett Zapatát 1919-ben csalát tőrbe és ölték meg, de a másik oldal Carranzája is orvgyilkosság áldozata lett 1920-ban, ahogy még sok más politikus a következő években. Végül a feleket legalább elvebn egybeolvasztani kívánó Forradalmi Párt 1929-es megalakulása hozott staibilitást - olyannyira, hogy a párt egészen a közelmúltig, 2000-ig egyeduralkodó volt. Ezt az 1970-es évekig tartó gazdasági fejlődés alapozta meg, ami a ekkortól induló válságok miatt omlott össze végül.