Tartalom

Oharu (Tanaka Kinujo) fiatal, előkelő lány a császári udvarban. Amikor egy szolga (Mifune Tosiro) megpillantja, azonnal beleszeret és szerelmes levelével meghódítja a lányt. Ám tudják, hogy a rangbéli különbségek miatt nem lehetnek egymáséi, ezért megszöknek. Sajnos megtalálják őket; Oharut és családját száműzik a fővárosból, szerelmét pedig kivégzik. A férfi utolsó kívánsága, hogy Oharu csak szerelemből házasodjon. A száműzetésben nagy szerencse éri a családot: egy tehetős földesúr épp olyan külsejű ágyast keres utódnemzésre, mint Oharu. A lány tiltakozása ellenére apja (Szugaj Icsiro) a busás haszon reményében át is adja lányát és hitelre vásárol nagy mennyiségben textilárut tervezett kereskedéséhez. Csakhogy Oharut a sikeres utódnemző projekt után elbocsájtják, így eladósodott apja végső menedékként prostituáltnak adja. De persze onnan is mennie kell, miután nem adja fel méltóságát és nem elég kezes a vendégekkel. Egy kereskedőcsalád fogadja magához szolgálónak, ám amikor kiderül múltja, a feleség féltékennyé válik, a férj pedig ráindul. A házból mennie kell, de sikerül hozzámennie egy szerény kereskedőhöz, aki tisztességes és múltjával együtt is szereti; őt azonban meggyilkolják és Oharu nincstelenné válik. Apácának állna Buddha szolgálatában, de...

A történetet két rétegűnek érzem. Társadalmi szempontból a nők elnyomott helyzetére reflektál a film, hiszen Oharu a férfiak által felépített társadalomban sínylődik, hiába él erkölcsösen. A másik réteg az egyéni, buddhista vonulat: az élet csupa szenvedés, amit meg kell tanulnia elviselni. Bármit tesz, minden alkalommal rosszul végződik, és egyre lejjebb csúszik.

Megvalósítás

A történet keretes, Oharut már ötvenes éveiben látjuk először olcsó prostiként, amikor egy templomban Buddha arcában első szerelme arcát véli felfedezni, és így indul az emlékezés, amely a film nagy részét kiteszi első szerelmétől az utolsó társáig, hogy a végén aztán kisebb megnyugvást találhasson gyermeke látványában. Epizódszerűen épül fel Oharu életének története, minden történetben reménybeli kezdet után egy férfi miatt az előző epizódhoz képest még lejjebb csúszik társadalmilag és büszkesége újabb és újabb csapást szenved. Először a szerelmét veszti el, majd a gyermekét, az érzékiségét... stb. A legdurvábban számomra akkor alázták meg, amikor kitiltották a templomból szex miatt (valójában nemi erőszak), illetve amikor öreg prostituáltként csak szemléltetőeszköznek kellett, hogy rajta mutassák meg, meddig süllyedhet egy rossz ember. Oharu karaktere meglehetősen passzív, az aktívan cselekvő szereplők, akik vesztét okozták, (majdnem) mindig a férfiak voltak az életében. A férfiak pedig egy-egy társadalmi szerep vagy osztály tagjai voltak: apa, szerető, kereskedő, pap, uralkodó, fiúgyermek... stb. Mindazonáltal ők sem mindig rosszindulatúak, csak más a szerepük és nagyobb valamivel a mozgásterük, mint Oharunak.

A sorscsapások nemcsak a történetben jelennek meg, hanem általánosságban elmondható, hogy Oharu környezet is egyre lepusztultabbá válik. Az előkelő helyszínek helyett egyre kevésbé tehetős otthonokat láthatunk, míg a film végére már romos épületek között mászkál hajléktalanul, rongyokban. Bár személy szerint elkerülték a figyelmemet, a kritikák felhívták arra, hogy a kameraszög szándékosan magasan van, általában kerülve a közelieket, amivel megfosztják a nézőt az azonosulás lehetőségétől, és Oharut nem egy önálló, cselekvőképes karakterként ábrázolja, hanem a környezetének hullámaiban hánykolódó, erőtlen játékszerként. A zene helyenként hatásos, de nem nagyon van jelen a filmben.

Élmény

Mizogucsi eddigi filmjeiben a nők mindig kitüntetett szerepet kaptak, még akkor is, ha nem feltétlenül ők voltak a főszereplők, de ezúttal teljes mértékben a női létre épült a film, amely talán még ma sem különbözik gyökeresen, hiszen nem ítélkeznénk-e azonnal magunkban, ha valakiről kiderülne, hogy prostituált volt? A sok igazságtalanság miatt szomorú film, a vége mégis valamennyire megnyugtató a buddhista szemléletnek köszönhetően.  Látványban azonban nem igazán varázsolt el. Ez volt az egyik első film, amit projektem kezdetén, de még a blogolás előtt megnéztem egy kb. harmincas listáról, ezért aztán már nem indított meg, nem hatott a meglepetés erejével, de hozzájárult ahhoz, hogy ez a harmincas lista mára kb. 550-re bővüljön.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tanaka Kinujo (Ugecu története), Szugaj Icsiro, Sindo Eitaro és Simizu Masao (Szansó tiszttartó), Mifune Tosiro (A vihar kapujában, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr), Kato Daiszuke (A vihar kapujában, Hét szamuráj, A testőr), Szengoku Noriko (Hét szamuráj), Higasijama Csieko (Tokiói történet), Simura Takasi (A vihar kapujában, Élni, Hét szamuráj, Véres trón, A testőr)

Következik: A dzsungel könyve

Tartalom

A hegyvidék kacskaringós autópályáján egy autó száguld el vadul négy másik mellett, mielőtt kisodródna és lezuhanna. A négy autó utasai a roncshoz sietnek, ahol a haldokló férfi utolsó erejével még megosztja velük titkát: 350 ezer dollárt (kiszámoltam, ez most durván 750 millió forint) ásott el, és megnevezi a pontos, kb. 250 km-re lévő helyszínt is. A rendőrség is gyanúsan gyorsan a helyszínre ér, de a fültanúk nem mondják el nekik a titkot, hanem inkább félrevonulnak megbeszélni, hogyan osztozzanak meg majd a pénzen. Mivel rövid tanácskozás után sehogy sem érzik igazságosnak, váratlanul autóikhoz rohannak, hogy a többiek előtt érjenek a helyszínre. Csakhogy résen van az ügyön 15 éve dolgozó Culpeper kapitány is, aki azt reméli, hogy főhőseink elvezetik a pénzhez, és az ügy sikeres lezárását majd tisztességes nyugdíjjal jutalmazzák közelgő visszavonulása alkalmából. Természetesen nem megy az utazás bökkenők nélkül.
1. autó: A fogorvos és felesége ér először a közeli reptérre, ám a repülő egy 1916-os gép...
2. autó: A két Las Vegas-ba igyekvő barát a következő reptéren próbálkozna, ám ott a pilóta full részeg és kidől a magasban...
3. autó: Az algabizniszben utazó férfi feleségével és kibírhatatlan anyósával (Ethel Merman) balesetet szenved a 4. autóval. Felveszi őket egy brit kutató, de nem sokáig bír az anyóssal, ezért a nőket kirakják...
4. autó: A baleset után stoppolni próbál, de kikotyogja a titkot, ezért az első adandó alkalommal az úton hagyják, és új versenyző kapcsolódott be a hajszába...

Ha a film komolyabban venné magát, akkor a témája lehetne a kapzsiság, amely mindenkit megfertőz, az emberek kivetkőznek magukból és képesek kisebb-nagyobb rendbontásokat is elkövetni a pénz érdekében (amely nem kevés, de lássuk be, nem is az az eget rengető összeg, amiért az átlagember erkölcseiről megfeledkezve lerohanna Budapestről Nyíregyházára). De nem veszi magát komolyan egy percre sem, a poénoknak van minden alárendelve.

Megvalósítás

A felvezetés és az alaphelyzet nagyon rövid, Culpeperen kívül a karaktereket sem bontják ki, a játékidő nagy részét az akciódús kalandok teszik ki. Innentől a történet szerkezete négy szálra bomlik, mindegyik résztvevő valamilyen bonyodalomba keveredik, sőt egyesek még behoznak újabb szereplőket is. A történet végén természetesen újra összefutnak a szálak. Ezek a helyzetek, illetve a karakterek ügyefogyottsága adja a humor forrását, már akinek ez vicces, mert nekem sajnos nem volt az. Mindezt olyan túlzóan, ripacskodóan adja elő, hogy túlzásában néha már valóban vicces (mint pl. amikor egyikük mérgében puszta kézzel lerombol egy benzinkutat), de személy szerint sosem rajongtam az efféle humorért. Attól nem lesz valami vicces, hogy üvöltözve adják elő, ahhoz poén is kell vagy kellőképpen abszurd helyzetek. Egy fontos aspektusáról még nem beszéltem a filmnek, amitől az egész kicsit más megítélés alá kerül és összekacsint a nézőkkel: ez egy celebfelvonulás az 1930-40-50-es évek ismert humoristáival, legyenek tévések vagy mozisok. A legkisebb szerepet is egy ismert humorista játssza, és tele van ilyen nyúlfarknyi cameókkal, ami önmagában is humoros (kb. ez olyan, mint nekünk a Magyar Vándorban megjelenő Bárdy György vagy Korda György). Csakhogy ezek sajnos a mai nézőnek már keveset mondanak, a cameók egyetlen időtlen nagyágyúja mára csak Buster Keaton maradt.

Akciódús filmként nagy szerepet kap a látvány: tízpercenként cserélődnek és összetörnek a száguldozó autók, repülők parádéznak, sok a kaszkadőrmutatvány (persze látszik, hogy mi a trükkfelvétel, de itt nem illúzióromboló). A filmet nagyon szélesvásznú formátumban, 70 mm-es filmre vették, ami eredményezett néhány szép tájképet, de úgy érzem nem sikerült kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (a középponton kívül pl. játszódhatott volna több poén). Említésre méltó még az animált főcím, ami a címből kiindulva egy glóbusszal próbál kreatívan játszadozni. A zene nem feltűnő, a színészek alapvetően inkább komikusok, így nagy teljesítmény nem várható el tőlük, a szinkronfordítás viszont megint nem túl jó, ezt is érdemes eredetiben nézni.

Élmény

Amikor a mások számára valószínűleg tök érdektelen "Érdekességek" pontban leírom, hogy melyik színészt melyik filmben láthattuk már játszani, akkor előfordul, hogy egy-egy filmcímmel gyakran találkozok. Ezek közül az egyik leggyakoribb a Bolond, bolond világ volt, ezért kíváncsian vártam, de semmilyen téren nem nyűgözött le a film. Bár sokféle vígjáték van, úgy gondolom, a legjobb mérce a nevetés, és hát itt kb. egyszer sikerült ezt elérnie nálam a közel háromórás játékideje alatt, úgyhogy nálam elbukott.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Ethel Merman (Airplane), Dick Shawn (Katasztrofális siker), Eddie Anderson (Elfújta a szél), William Demarest (Lady Éva), Peter Falk (Egy hatás alatt álló nő, Berlin felett az ég, A herceg menyasszonya)
- Még életben vannak: Barrie Chase (82), Nicholas Georgiade (83), Jerry Lewis (90), Carl Reiner (94)
- Marvin Kaplan idén hunyt el 89 éves korában.
- Charles Lane 102 évig élt, 2007-ben halt meg. Első szerepét filmen 1931-ben, az utolsót 2006-ban alakította.
- ZaSu Pitts 69 évesen, még a film megjelenése előtt elhunyt.
- Doodles Weaver, Sigourney Weaver nagybátyja 71 éves öngyilkos lett romló egészségi állapota miatt
- Néhány cameo a tengernyi közül: Jack Benny (Lenni vagy nem lenni), Joe E. Brown, Tom Kennedy és Mike Mazurki (Van, aki forrón szereti), Lloyd Corrigan (A mandzsúriai jelölt), Andy Devine (Aki lelőtte Liberty Valance-t), Roy Engel (Spartacus), Norman Fell (Diploma előtt), James Flavin (King Kong), Edward Everett Horton (Becsületes megtaláló), Robert Karnes (Életünk legszebb évei), Buster Keaton (Ifjabb Sherlock detektív, A generális), Charles Lane (Az élet csodaszép), Jerry Lewis (A komédia királya), ZaSu Pitts (Gyilkos arany)
- A fogorvost eredetileg a feleségét játszó színésznő magyar származású férje, Ernie Kovacs alakította volna, de ő 42 évesen, 1962-ben elhunyt autóbalesetben. Van azonban másik magyar vonatkozása is a filmnek, az operatőre ugyanis László Ernő volt, akit többször jelöltek Oscarra, és egyszer el is nyerte a díjat.

Következik: Oharu élete

Tartalom

Berlin a második világháború után, a teljes város romokban, az emberek éheznek. A 12 éves árja kisfiú, Edmund kora miatt sikertelenül próbál munkához jutni, de némi teherautóról lehullott szenet fel tud szedni. Otthon nagybeteg apja várja, bátyja, aki a német hadseregben szolgált, ezért bujkál, viszont így neki nem jár élelmiszerjegy, illetve nővére, aki éjszakánként cigarettáért flörtöl, de lefeküdni már nem akar több juttatásért. A házban ahol laknak többedmagukkal osztoznak, hiszen kevés a lakható épület. Edmund próbál üzletelni, lopni, hogy némi ételhez juttassa családját. Egy nap  találkozik volt tanárával, aki hithű náciként azzal vigasztalja Edmundot apja betegsége miatt, hogy a gyengéknek úgyis el kell hullaniuk az erősek életben maradása érdekében. Egy fél napra hozzácsapódik egy magát lopásokból fenntartó gyerekbandához is. Apja végül kórházba kerül gyengesége miatt, ahol rendes ellátást kap, és kesereghet, hogy szívesebben halna meg, mintsem hogy élnie kelljen, bátyja pedig feladja magát a rendőrségen, így mindkettejük próbál kevésbé a család terhére lenni. A tanár és apja szavait Edmund bátorításnak veszi, ezért kórházlátogatáskor gyógyszert lop, amivel megmérgezi apját...

A történet neorealista filmként egyrészt bemutatja a háború utáni német hétköznapokat, amely a civil lakosságot épp olyan körülmények közé taszította, mint az olaszokat, másrészt Edmund középpontba helyezése sokkal allegorikusabbá tette a történetet Rossellini korábbi filmjeinél, így a személye egymaga értelmezhető az egész németségéként. Nem mellesleg Rossellini kisfia 1946-ban hunyt el vakbélgyulladásban, tehát felfoghatjuk a történetet az ő szenvedéstörténeteként is.

Megvalósítás

A film rögtön a rendező kisfiának ajánlja önmagát, ezzel meg is alapozza a személyesebb olvasatot, majd jön a film tézise, szintén feliratként: ha az erkölcs eltávolodik a természetes erkölcstől, az főleg a még fogékony gyerekeket tönkreteheti. Igazi cselekménye nincs a történetnek, Edmund inkább különféle, jelképes helyzetekbe kerül. Már a film elején sírásóként próbál elhelyezkedni, de ahogy a film során végig, innen is elküldik kora vagy egyéb tulajdonsága miatt. Otthon a családja "morális vákuumban" él: a cselekvőképtelen, terhet jelentő apa folyton erkölcsről prédikál, de ő maga is belátja, hogy felelős a helyzetért - ő a fasizmus előtti Németország; a báty (amúgy tök jogosan) nem mer jelentkezni a rendőrségen, hiszen aktívan harcolt, így viszont nem létezik a rendszerben és nem kap élelmiszerjegyet, azaz ő is csak terhére van a családnak; a nővér kacérkodik a prostitúcióval, de nem meri átlépni a határt; így hárul szinte minden munka Edmundra, akit gyerekként kezelnek, mégis felnőtt tetteket várnak tőle. Egykori tanára jelenti a náci szellemiséget, aki nemcsak szellemileg rontja meg az ifjúságot, de pedofil is; tőle kapja meg a szociáldarwinista útmutatót, miszerint az erősebb az életképes, a gyengének hullania kell - ez ösztönzi Edmundot, hogy megmérgezze apját, feláldozva őt a család jövőjéért. Csakhogy nem megkönnyebbülnek, hanem összetörnek a többiek. Tanárához megy lelki támaszért, de az megrémül, amikor meghallja, mit tett a fiú, tagadva hogy ő erre bátorította volna. A nála kicsit idősebb, utcán élő gyerekekhez menne, akikkel előző nap ismerkedett meg krumplilopás közben, de ők nem akarnak vele "dedózni". Végül már az utcán játszó gyerekek is elküldik, így egyedül marad. Elhalad a templom előtt, melynek orgonáját hosszú idő után megszólaltatja a pap, és az emberek felé fordulnak, de Edmund érzi, hogy bűne miatt már elesett a megváltástól. Már csak egy kiút van bűne alól, ha mások nem veszik le válláról a terhet: a halál.

A film legfontosabb tartalmi és vizuális eleme is azonban maga a szarrá bombázott Berlin (és itt látszik igazán, mennyit jelentett az, hogy Róma egy nyílt város volt). Rossellini központi képe, tulajdonképpen egyetlen üzenete is a romok közt bandukló kisfiú volt, a köré írt történet már nem számított neki. Ez már túlmutat az addigi, széttagoltabb neorealizmusán és előrevetíti nem csak a  későbbi Itáliai utazást, de még Antonionit is a díszletként szolgáló romok révén, amely megfeleltethető Edmund belső világának, illetve ahogy az elején említettem, általa Németországénak. Bár a színészek továbbra is amatőrök, most nem találtam bennük különösebb kifogásolnivalót. Jellemző, hogy az Edmund szerepére kiszemelt kisfiút elsősorban fia hasonlóságára hivatkozva szerződtette. De nemcsak a képek, hanem a zene is szintet lépett. Rossellini állandó zeneszerzője öccse, Renzo volt, aki eddig számomra nem volt érdekes, de ezúttal a disszonáns, horrort, német némafilmek expresszionizmusát idéző dallamai tökéletesen illettek a romokhoz.

Élmény

Rossellini e három filmjét (Róma nyílt város, Paisa, Németország nulla évben) nevezik az ő háborús trilógiájának, amely hármason szerintem jól látszódik fejlődésének iránya, ahogy egyre kevésbé cselekményközpontú és ahogy egyre inkább finomodik önkifejezése. A lezárás ellenére is hiányzott számomra a katarzis, ahhoz pedig nem volt elég nyomasztó, hogy csak a hangulatával szerezzen érvényt mondanivalójának. A képi világ a romoknak köszönhetően kifejező, de ez az egyetlen látványelem a filmben, ami nekem kevés.

Következik: Bolond, bolond világ

Tartalom

A környéket a Rakéták fantázianevű banda uralja, többször megverekedtek érte rivális bandákkal, ám most új csapat tűnt fel a színen: a puerto ricoiakból álló Cápák. Megelégelve a Cápákat, Riff, a Rakéták vezére az esti tánc után ki akarja hívni őket verekedni, amire meghívja régi alaptótársát, az azóta munkája miatt kissé eltávolodott Tonyt is. A táncesten Tony és a Cápák vezérének, Nardonak a húga, Maria (Natalie Wood - énekhangja: Marni Nixon) megpillantják egymást és azonnal egymásba szeretnek. A két csapat tagjai persze rögtön szétválasztják őket, majd megegyeznek, hogy a legerősebbjeik másnap este ököllel megverekednek. Maria arra kéri Tonyt, hogy állítsa le a verekedést, ám a bunyóban kések is előkerülnek és Nardo leszúrja Riffet. Barátja halála láttán Tony elveszti fejét és leszúrja Nardót...

A történet a Rómeó és Júlián alapszik nagyjából az 1950-es évek etnikai-szociális bandaháborúiba ültetve. Adottak az utcán lógó, másodgenerációs európai bevándorlók, illetve az újonnan érkezett puerto ricoiak, akik - nem alaptalanul - kirekesztettnek érzik magukat. A szociális különbségek mellett az etnikai is nehezíti vegyülésüket, amely törésvonalat Maria és Tony szerelme hidalhatna át, de amely tragédiával végződik. Tulajdonképpen nem kapunk megoldási javaslatot a felvázolt nehézségek leküzdésére, és nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint az Amerikai história X: a gyűlölet erőszakhoz vezet.

Megvalósítás

A történet röviden megmutatja előbb a bandák közti feszültséget, az okával nem igazán foglalkozik, majd behozza a képbe a két szerelmest, egymás karjába löki őket, hogy aztán a két tűz között felörlődjenek. A verekedés előtt ismerjük csak meg valamennyire a két világot: a Rakéták ironizálva felsorolják, mire hivatkozhatnak, ha bajba kerülnek, miszerint ők csak a körülmények áldozatai, a társadalmi, családi háttér miatt agresszívek. Hogy ennek van-e valóságalapja, az a filmből nem derül ki, mindenesetre ennek tudatában teljes mértékben felelősek tetteikért. A Cápák ebből a szempontból kevésbé elítélentők, mert őket valóban másodrendűként kezelik, és csak az amerikai álom árnyoldala jut nekik - barátnőik azonban a szabadságot, a lehetőségeket, a pozitívumokat emelik ki. Külön megemlítendő, hogy Anita, Nardo szerelme alig várja, hogy a pasija verekedjen, mert azzal levezeti a feszültségét és sokkal jobb szeretővé válik utána. Akarakterek többsége egysíkú, még a főszereplő szerelmesek is. Különösen az esett nehezemre velük kapcsolatban, hogy miután Tony elvesztette barátját és megölte Maria bátyját, még simán odament véresen a lányhoz és szerelmeskedtek, mintha egyiküket se viselte volna meg igazán az eset. Nem is rajtuk látzott meg igazán a két világ szorítása, hanem Anitán, aki egyszerre sirathatta szerelmét és segíthette annak gyilkosát (kapott is érte egy Oscart.) A West Side Story zenés-táncos film, és hát sajnos a dalok indokolatlanul csendülnek fel, a táncok viszont nem, mivel gyakorlatilag minden energkusabb mozdulat a filmben táncba torkollik. Jelen esetben inkább a normális mozgás volt indokolatlan.

És ha az előző bekezdésemet a táncokkal zártam, folytassuk velük. Zseniálisak. A nyitójelenet lassan úszik rá a West Site városrészre, míg egészen Riff ütemre csettintgető kezéig ér, amelyről újra kifelé indul a kamera, ahogy egyre több kéz csatlakozik az övéhez. Ez egy tízperces táncjelenet kezdete, amelyben a banda összefut és összeverekszik a Cápák tagjaival. Egyszerre balett és modern tánc, szavak nélkül is megérthető, nincsenek benne felesleges elemek, csupán táncszerűen adja elő a hétköznapi mozdulatokat. Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor átment "normálisba", olyan érzés volt, mint Leone beszédnélküli, elnyújtott kezdőjelenetei. Nem mindegyik volt tökéletesen kifejező, de a többségük tök jó volt, ráadásul külön ügyeltek arra is, hogy a Cápák latinosabban mozogjanak, a Rakéták pedig a "fehéren". A hozzájuk kapcsolódó zenék közül többet felismertem, egyesek tetszettek, de a fő motívum, a vissza-visszatérő Tonight pl. pont nem. Mint említettem, többségük indokolatlannak hatott, főleg ha nem is táncoltak mellé. A képek, a zene, a mozdulatok mind szinkronban voltak. A díszlet minimalista, tűzfalak, sikátorok, jelképes rácsok között zajlott többnyire a cselekmény, és mivel részben este, lehetett játszani az utcai megvilágítással is (pl. az utolsó jelenet egyetlen lámpája egyszerre jelentett különállást, boldogságot, magányt a helyzettől függően). A minimalista díszlet ellenére így is volt lehetőség bevonni a környezetet a történetbe, kreatívan felhasználni őket a táncokhoz (pl. a ruhaboltban templomi esküvő előadni). A képi világ jellegzetessége az alső szögből való felvételt, amit úgy értek el, hogy a díszletet megemelték. Emellett néha használták az elhomályosítást vagy a világítással való kiemelést, hogy megszüntessék a külvilágot a szerelmesek, de alapvetően a táncok minél látványosabb megjelenítésének volt alárendelve a kamera. Hogy negatívumot is mondjak, nem bírtam Maria énekét. Művinek, irritálóan magasnak éreztem.

Élmény

Zenés filmként, egy klisés Rómeó és Júlia történetként nem sok jóra számítottam, de az első jelenet azonnal megvett, megadta az alaphangulatot, és onnantól kezdve már örömmel néztem a filmet. A témája sajnos teljesen aktuális, így kellőképpen modernnek is hatott, noha nem tudott semmit hozzátenni, és a katarzis is hiányzott. Az utóbbi hónapok legjobb filmje ennek ellenére is.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Natalie Wood (Az üldözők), Marni Nixon (My Fair Lady, A muzsika hangja), Simon Oakland (Pszichó), Ned Glass (Észak-északnyugat, Amerikai fogócska)
- Még életben vannak: Richard Beymer (78), Russ Tamblyn (81), Rita Moreno (84), George Chakiris (82), John Astin (86), Tony Mordente (80), David Winters (77), Eliot Feld (74)
- Natalie Wood tisztázatlan körülmények között, 1981-ben, 43 évesen vízbe fúlt.
- Marni Nixon idén hunyt el 86 éves korában.
- A filmet ketten rendezték: Robert Wise volt felelős a sztoriért, Robbins pedig, aki az eredeti musicalt is rendezte, a koreográfiáért. Robbins azonban annyira maximalista volt, hogy egyre többet csúszott a forgatás, ezért kirúgták és Wise-nak az asszisztenseivel kellett befejezni a filmet.
- Precedensértékű volt az is, ami később Ghost Singer néven vált ismertté: Marni Nixon neve ugyanis nem került fel az előadók listájára, így nem kapott volna a jogdíjból sem. Bersntein, a zeneszerző azonban rendes volt és felajánlotta bevételének 0,25%-át, ami azóta is bevett gyakorlat hasonló esetekben.
- Az eredeti Broadway darabból többen is szerepelhettek a filmben, azonban nem ugyanazt a szerepet kapták, amit a színpadon adtak elő. Legfurcsább párosítás talán a Nardót alakító színészé, aki a darabban épp Riff volt.

Következik: Németország nulla évben

Tartalom

Első rész: 1943 nyarán partra szállnak a szövetségesek Szicíliában. A falusiak gyanakvóak velük szemben, de egy fiatal lány elvezeti őket egy közeli várba, ahonnan felderítőutakat indíthatnak. Kettesben marad egy amerikaival, akivel lassan kezdik megérteni egymást ám ekkor feltűnnek a németek...

Második rész: 1943 őszén a szövetségesek felszabadítják Nápolyt. A részeg amerikai katonai rendészről az egyik utcagyerek lelopja a cipőit, másnap azonban nyakon csípi a gyereket és hazaviszi, hogy számonkrje szüleit. Csakhogy a gyerek sokadmagával árván él egy nyomortelepen...

Harmadik rész: 1944 nyarán a szövetségesek felszabadtják Rómát. Egy prostituált (Maria Michi) felvonszol magához egy részeg amerikai katonát, de annak semmi kedve hozzá, mert ő abba a rendes lányba szeretett bele, akit pár hónapja a város felszabadíátsakor ismert meg. A prostituált a történet közben döbben rá, hogy ő volt az a lány...

Negyedik rész: 1944 nyarán Firenzében még dúlnak a harcok; a város egyik felén már a szövetségesek vannak, a másikon még a németek. Egy amerikai ápolónő megtudja, hogy helybéli szerelme legutóbbi találkozásuk óta a partizánok vezérévé nőtte ki magát és megsebesült. Egy családja után kutató partizánnal átszöknek a németek uralta városrészbe, ahol a visszavonulóban lévő németek mindenkire lőnek...

Ötödik rész: 1944 őszére felszabadul az Appenninek déli része. Három amerikai káplán egy katolikus kolostorban kér szállást éjszakára. Mindenki szépen és ájtatosan viselkedik egymással, amíg ki nem derül, hogy a három káplánból csak egy katolikus (William Tubbs); másikuk protestáns, a harmadik pedig zsidó...

Hatodik rész: 1944 telén a Pó-folyó mentén még a németek uralkodnak, csak partizánharcok folynak. A lőszer és élelmiszer fogytán, a németek lassan körbezárják őket, a segítség pedig késik. Kényteenek harcba bocsátkozni, de nem bírnak a túlerővel és elfogják őket. Mivel a partizánokra nem vonatkozik a genfi egyezmény, minden bizonnyal kivégzik őket...

Úgy érzem, hogy a történeteknek nincsen közös témájuk; mindegyik egy-egy élethelyzetet mutat be, amelyre hatással van vagy volt a háború: bizalom, barátság, gondoskodás, szerelem, hit, bajársiasság. Mintha egyfajta olasz szenvedéstörténetet látnánk:  mindegyik történet tragédiával végződik, a szövetségesek mégis rendületlenül haladnak a győzelem felé. Mintha keresztény allegóriája lenne a földi létnek, amely sok szenvedéssel teli, de a vége mégis győzedelmes lesz az égieknek.

Megvalósítás

A történet tehát hat részre oszlik, amelyeket megelőz vagy követ egy-egy rövid bejátszás a szövetségesek előrenyomulásáról. Tulajdonképpen ez érzékelteti leginkább azt, amit feljebb írtam: hosszasan, személyesen ecsetelik, hogy mekkora szopás az egyéneknek az élet, de közben összességében a felszabadulás megállíthatatlan. Minden epizóddal következetesen haladunk előre az időben és egyre Északabbra, hol közelebb, hol távolabb a harcoktól, és ezek egyben a többféle etnikumú Olaszország egy-egy régióját is jelentik a vidéki Szicíliától a nagyvárosi Rómán át a lápos Pó-vidékig. Az életképek-jelleg abból adódik, hogy minden rész más helyszínnel és karaktertípussal foglalkozik (falusi lány, katona, partizán, fekete rendőr, gyerek, pap, ápoló, sebesült), de ez legjobban a negyeidk részen jött ki, ahol végigrohanva Firezén többek életbe bepillanthattunk. Nem fogom egyesével részletezni az epizódokat, de jól megfigyelhető, ahogy a különböző nemzetek a bizalmatlanságból lassan a testvériségig jutnak (az első részben még mindegyik nép bizalmatlan a másikkal szemben, az utolsóban már életüket adják a másikért). Ennek része a nyelvek kavalkádja is, gyakran nem értenek szót egymással a felek. Természetesen neorealista filmről beszélünk, és mivel Rossellini előző filmjéhez, a Róma, nyílt városhoz hasonlóan még ez is meglehetősen friss, 1946-os volt, bőven láthatunk valódi amerikai katonákat, lerombolt épületeket, szegénységet, prostitúciót, a mindennapi élet gondjait. A tragikus végkifejletek ellenére mindig megjelenik a humor is egy-egy pillanat erejéig. A "paisa" szó egyébként kb. annyit tesz olaszok között, hogy "tesó".

Technikailag olyan előremutató darabnak tekintik, amely megágyazott a többi dokumentumfilmszerű filmnek, mint pl. amilyen Az algíri csata. Valóban, különösen az egyes részek közötti rövid, narrált bejátszások ilyenek, de egyébként mai szemmel nem láttam rajta semmi különlegeset. Ahogy említettem, díszletre nem volt szükség, elég volt kimenni az utcára, ahol sok épület még mindig romokban állt. A neorealizmushoz tartozik az amatőrök szerepeltetése, ami egyes helyzetekben elfogadható, de amikor egyének közti drámaiságot akarnak kihangsúlyozni, akkor már nem ártott valódi színészt keresni. Az első rész amerikai katonái pl. borzalmasak voltak, teljesen illúzióromboló volt őket hallgatni. Engem a lány se varázsolt el, a kritikusok azonban teljesen odavoltak a hitelességéért. A második rész gyerekei viszont gyereklétükre is teljesen hitelesen adták önmagukat. Érdekesség, hogy a hitelesség érdekében a színészeket szinkroizálták (ez látszik is néha sajnos), hogy pontosabban visszadják a különböző régiók nyelvjárásait.

Élmény

Két dolgot nem szerettem: az egyik a már említett első rész amerikai katonáinak játéka, a másik pedig az az érzés, hogy mintha mentegetni akarta volna az olaszokat a film. Az ellenség itt is arctalan és velejéig romlott, nincs átmenet. A történetek önmagukban egyébként tragikumuk miatt erősek, a koncepciónak és a realista megvalósításnak is vannak érdemei, szóval nem rossz film, nagyon hasonlít a Róma, nyílt városhoz annak giccsessége nélkül.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Maria Michi (Róma, nyílt város), William Tubbs (A félelem bére)
- Minden epizódot más írt, ugyanakkor Rossellini ezeket az adott helyzettől függően erősen módosította. Az írók közt szerepel Klaus Mann és Fellini is.

Következik: West Side Story