Artúr filmélményei

Party zóna (1978)

2016. október 26. 16:23 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Landis, John
Műfaj: vígjáték
Főbb szereplők: John Belushi, Tim Matheson, John Vernon, Verna Bloom, Thomas Hulce, Cesare Danova
Megjelenés: 1978, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/KWjtI6n5xWM
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/party-zona-animal-house/movie-7919

Tartalom

Pinto (Tom Hulce) és Flounder friss főiskolásként diákegyeletet keresnének maguknak. Az elitista Omegáknak nem kellenek a nyomik, de a bulizásnak élő Delták szívesen látják őket. A két szövetség között életfelfogásuk miatt is nagy a harag, amin nem segít hogy ott rúgnak a másikba ahol lehet. A főiskola dékánjának is begyében vannak a házirendet folyamatosan megsértő Delták, akiknek a tanulmányi eredménye is meglehetősen rossz, ráadásul az öregdiákok közelgő felvonulási parádéja miatt a polgármester (Cesare Danove) is óva inti, hogy bármilyen botrány kerekedjen. Amikor egy dolgozaton újabb mélypontot érnek el a Delták, bánatukban óriási bulit rendeznek, ahol a szövetség vezetője lefekszik a dékán feleségével, Pinto pedig ájulásig itatja szexre készülvén újdönsült barátnőjét, akiről kiderül, hogy a polgármester lánya...

Egyesek próbálnak többet látni a történetbe valahogy úgy, mint A texasi láncfűrészes mészárlás esetében, hogy itt a fennálló társadalmi rend ellen küzdenek valójában a Delták, de nekem ehhez megint csak több utalásra lenne szükségem annál, amit a film nyújt. Ez egy ökörködős vígjáték, és kész.

Megvalósítás

Persze lehet azt mondani, hogy nem véletlen az 1962-es évszám, amely a szerzők szerint Amerika utolsó ártatlan éve volt a Kennedy-gyilkosság előtt (és a felvonulás tematikája is Jackie Kennedys), a felnőttek mind rossz arcok, az ellenséges Omegások pedig épp őrájuk hasonlítanak, de az ellenkultúra picit többet jelent a hedonizmusnál. A cselekmény laza, epizodikus, több jelenet simán felcserélhető lenne. Ezen a ponton szeretném megemlíteni az 1970-es évek amerikai humorának meghatározó gyülekezetét, a National Lampoon magazint, amely a filmet is jegyzi és tagjai/utódai között olyan ismerősökkel találkozhatunk, mint Dan Aykroyd, Bill Murray, Ramis vagy Reitman. A magazin jellegzetesen ötvözte az altesti humort az intelligensebb fajtával különböző formátumokban, rövidebb írások, képek formájában. Ez köszön vissza a történet epizodikus jellegében és a humorában is. A történet karakterei közül a felnőttek a rosz arcok akik minden jó útjában állnak, és az ő utódaik a hasonló Omegák. Persze a vezetőjükből rögtön egy meleg, impotens nyomorékot csinálnak, másik prominens tagjuk pedig a hadsereg megszállottja. Velük szemben állnak a "normális" fiatalok, köztük a félénk, az életet épp felfedező Pinto és Flounder, a partiállat Bluto, a Ferris Bueller-előd Otter és a hősszerelmes Boon.

Az alapvető humorforrás az, hogy a Delták hogyan törnek borsot ellenségeik orra alá, illetve hogy milyen egyéb diákcsínyekben vannak be és hogy ezek miatt milyen helyzetekbe keverednek. Ahogy a magazinnál említettem, ez a humor egyfelől a legprimitívebb fajta, azaz szex, alkohol, hányás, vizelet, ürülék és minden más van, ami szem-szájnak ingere. Ez alapvetően Bluto terepe, aki a börleszk-vonalat is hozza az igen kevés szövegével, de annál több gegjével. Másrészt megtalálhatóak a szatirikus, parodisztikus, intellektuálisabb elemek is, szóval ebből a szempontból sokszínű a film. A látványelemeket egyedül a vizuális poénok jelentik, mint pl. az ablakon váratlanul kirepülő tárgyak vagy Donald Sutherland segge. A zene korabeli slágerekből áll, de nem játszanak nagy szerepet.

Élmény

Ahogy az 1960-as évek végén kimúlt a Hays-kód, egyre bátrabban döntögették a tabukat a hollywoodi filmek. Ennek egy fontos állomása volt Brooks, és ezt a szintet "emelte" a National Lampoon és a filmjei, megteremtve ezzel az altesti alapú, mai vígjátékok alapját, ahogy tette ezt az Ez történt egy éjszaka a romantikus filmekkel. Karakterei és a története, hangulata, poénjai megtalálhatóak az Amerikai pitétől kezdve a Másnaposokig. Alapvetően mai szemmel is friss és vicces, bár pár rész erőltetett.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Tom Hulce (Amadeus), Donald Sutherland (MASH, Ne nézz vissza), Karen Allen (Az elveszett frigyláda fosztogatói), Cesare Danove (Aljas utcák)
- John Belushi nem szereplehetett sok filmben, mert 1982-ben, 33 éves túladagolta magát; Douglas Kenney ugyancsak 33 évesen halt meg 1980-ban, balesetben.
- A filmben feltűnő Otis and the Knights banda valójában fiktív, de A turné bandájához hasonlóan ők is tényleges koncerteket kezdtek adni egy ideig.
- A történet eseményei a szerzők főiskolás élményein alapulnak, azaz alapjaiban véve nem kitaláltak...

Következik: Cleo 5-től 7-ig

Szólj hozzá!
Címkék: 1978 vígjáték 20. század Amerika Amerikai Egyesült Államok Tim Matheson 1970-es évek Észak-Amerika John Landis Verna Bloom Tom Hulce John Belushi 2 órás IMDB 8 John Vernon Cesare Danova

Az öldöklő angyal (1962)

2016. október 25. 01:58 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Bunuel, Luis
Műfaj: allegorikus, szatíra, szürreális
Főbb szereplők: Silvia Pinal
Megjelenés: 1962, Mexikó
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 8,2 pont
Előzetes: https://youtu.be/ERHL5nzEMmM
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/az-oldoklo-angyal-el-angel-exterminador/movie-3334

Tartalom

Előkelő házban előkelő vendégség várható, ám a szolgák furcsamód idegesen igyekeznek akár állásuk árán is elhagyni az épületet még az este előtt. A társaság megérkezik a színházból és a vacsora nagyjából rendben lezajlik, a házigazda még marasztalja is a vendégeit, így azok még reggel is a házban tartózkodnak. Lassan kezdik felfogni, hogy képtelenek elhagyni a szalont...

Az alaphelyzet, miszerint a civilizált társaság egy helyre zárva lassan levetkőzi kulturáltságát, számos módon értelmezhető. Pontosabban maga az álarc lehullása nem igényel különösebb magyarázatot, több mű is eljátszik azzal, hogy mi marad az emberből, ha a szerepjáték mögé nézünk (ösztönlénnyé válik). Ami miatt sokféleképpen értelmezhető a történet, az a bezártság, azaz hogy milyen börtönben élünk: a cselekmény alapján a társadalmi szabályok, szerepek kötnek gúzsba minket, de értelmezhetjük politikai alapon is, hiszen Bunuel-filmről beszélünk, aki rendre kiosztotta a spanyol diktatúrát, vagy ugyancsak tipikusan Bunuel-jelenség, ami itt is kellő hangsúlyt kapott, az egyházellenesség. Az értelmezés szabad, gyakorlatilag bármilyen kötöttségre rávetíthetjük, akár az önmagunk által felépített keretekre is.

Megvalósítás

Bár nem tudjuk meg, miért menekülnek el a szolgálók, valószínűleg ugyanazzal áll kapcsolatban, amiért kívülről sem tud bemenni sem a papság, sem a katonaság, sem az átlagember: ők nem érhetnek fel az uralkodó elittel, nem keveredhetnek. Az idő előrehaladtával egyre jobban levetkőzik civilizáltságukat főszereplőink. Először csak gorombákká válnak, majd erőszakossá, és a történet végére már babonákban, csodákban látnak csak megváltást. Több jelenet megismétlődik, ha kicsit máshogy is, azaz szokásaink rabjai vagyunk, önismétlésekbe bonyolódunk. Valójában ez a megoldás is: újra eljátsszák az első este fénypontját, ahol távozniuk illett volna, de akkor a házigazda marasztalta őket. Ezúttal azonban udvariasan megköszöni látogatásukat, így a vendégek mentesülnek a kényszerű maradás alól és távozhatnak Természetesen a történet tobzódik a jelképekben, már a film eleje is a "Gondviselés" nevű utcatáblával nyit, a házigazda neve Nobile (nemes), a nagydolgukat szentképek mögötti helyiségekben végzik, ahogy a hullákat is oda pakolják, feltűnik egy vadállat és a keresztényi bárányok, és persze akad pár szürrealista rész is, amit nem tudok értelmezni. A történet végén megismétlődik az eset, ezúttal egy templomban, hiszen nyomatékot kell adni az egyházellenességnek.

Az alacsony költségvetés és a rövid határidők miatt technikailag kevésbé kidolgozott a film, de egy írás felhívta rá a figyelmem, hogy a kamera igyekszik úgy helyezkedni, hogy a kis kamrák, amelyben piszkos ügyeiket intézik, szűken vannak mutatva (ráadásul sötétek, árnyékoltak is), míg a szalont általában távolabbról veszik, hogy jobban összetömörülve láttassák a szereplőket, amint a láthatatlan erőtérbe szorultak. A látványelemeket  a szürrealista képek jelentik, mint az egyik nő álmában életre kelt kézfej vagy az álmok, amiket nincs idő felfogni, de biztosan értelmezhetőek lennének második vagy harmadik megtekintés után.

Élmény

A film ugyanis meglepően egyszerűen értelmezhető, nyoma sincs az eddigi homályosabb jelentéstartalmú képeknek, történteknek. Mintha Bunuelnek adódott volna egy alapötlete, amit nem igazán dolgozott ki, csak gyorsan leforgatott. Ez jó, mert közérthető, de rossz, mert bár sokféleképpen értelmezhető, számomra hiányzik a mélysége. Az egy évvel korábbi Viridianához és az Aranykorhoz érzem leginkább hasonlónak, de míg az előbbi húsbavágóbb volt, az utóbbi pedig jóval szürrealistább,  addig Az öldöklő angyal nekem egy érdekes, de súlytalan történetnek tűnik.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Silvia Pinal és Claudio Brook (Viridiana)
- Még életben vannak: Silvia Pinal (85), Jacqueline Andere (78)

Következik: Party zóna

Szólj hozzá!
Címkék: szatíra szürreális 1962 20. század Amerika Közép-Amerika Mexikó Luis Bunuel 1960-as évek allegorikus 2 órás IMDB 8 Silvia Pinal

MASH (1970)

2016. október 23. 21:08 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Altman, Robert
Műfaj: háborús, szatíra, vígjáték
Főbb szereplők: Donald Sutherland, Elliot Gould, Tom Skerritt
Megjelenés: 1970, Egyesült Államok
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/Q8NH2_FU3gY
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/mash-mash/movie-1590

Tartalom

Új sebészek érkeznek a koreai front közelébe az ideiglenesen felállított katonai kórházba Hawkeye (Donald Sutherland) és Duke (Tom Skerritt) személyében, illetve nem sokkal később csatlakozik hozzájuk Trapper (Elliott Gould) is. (Angolul a kórház mozaikszóként M.A.S.H., innen a cím.) Teljesen fegyelmezetlenek, de jól dolgoznak és szükség van a munkájukra, hiszen folyamatosan érkeznek a halottak és a sebesültek, és ennek nem szab gátat az amúgy teljesen alkalmatlan tábori ezredes sem. Szabadidejükben csak a szemérmetlen csajozáson és a féktelen bulizáson jár az eszük, aminek első áldozatai szobatársuk, az erkölcscsősz Burns (Robert Duvall) és a szintén karót nyelt főnővér lesznek. A főnővér feljelenti őket, így ellenőrzésre érkezik a helyszínre a rögbi fanatikus tábornok, így szerencsére el tudják terelni a figyelmét azzal, hogy kihívják egy mérkőzésre a csapatát, noha a kórháznak nincs is...

Alapvetően egy ökörködős film lenne, ha a háttérben nem zajlana a koreai háború, és nem tenné ki főszereplőink napjainak legalább felét a súlyos sebesültek műtése. Így azonban az ökörködéseknek mindjárt lesz egy sötétebb tónusa, hiszen muszáj elvonni a figyelmüket valamivel, lehetőleg civil foglalatoskodásokkal a háborúról. vannak ugyanis árulkodópillanatok, különösen az utolsó jelenet, ahol kiderül, mennyire megviseli őket mindez.

Megvalósítás

A történet az aktuális amerikai hadvezérek idézeteivel indul, majd később megtudjuk azt is, hogy ellentétben más orvosokkal Hawkeye-ékat besorozták, tehát nem jókedvükben vannak itt, ez pedig már egyértelmű teszi, hogy a helyzetért a politikusok felelnek, amibe csúnyán belekényszerítik a civileket. Ennek köszönhető, hogy az orvosok minden erejükkel civilek próbálnak maradni a tojnak a vezetőkre (akiket szerencsére szintén hidegen hagy a háborúsdi). Velük ellentétben áll a főnővér és Burns, akik közül az utóbbit addig cseszegetik, amíg már el kell vitetni, míg a főnővért lassan betörik, bár ő is kap rendesen. Pedig alapvetően nem tesznek semmi rosszat, csak katonás rendet akarnak rákényszeríteni civilekre. Burns-höz kapcsolódóan van egy rövidebb, de elég hangsúlyos vallásellenes megnyilvánulás is, amit legszebben az mutat, amikor a Bibliát kicserélik egy erotikus magazinra vagy a Viridianához hasonló Az utolsó vacsora beállás. A történet szerkezete epizodikus, többnyire rövid jelenetekből áll, amiket akár fel is lehetne cserélni. Nagyon gyakoriak a műtőben készült felvételek is, de hiába a vér és a belsőségek, a sebesültek és halottak, a könnyed hangulat miatt a karakterekkel együtt átsiklunk felettük. A könnyed hangulat és a fájdalmak figyelmen kívül hagyása nyomban elvész, amin kiderül, hogy végre hazamehetnek.

A humor forrása a fegyelmezetlenség és a belőlük eredő csínyek, mások szívatása, a szexre kihegyezett poénok, valamint a visszatérő poénok. Ilyen pl. a hangosbemondó, ahol a bemondó rendre felsül a nehezebb szavakkal, illetve folyamatosan nagyon gáz amerikai dalok szólnak belőle japán előadásban. Még egy jellegzetes dal kapcsolódik a filmhez, ami többször elhangzik, a vidám hangulatú Suicide Is Painless. Természetesen a karakter személyiségéből is adódnak poénok, mint pl. Radar esetében, aki pontosan tudja mindig hogy mit akar mondani az ezredes, vagy Painless, a fogorvos, aki az első alkalommal, hogy nem bír az ágyban teljesíteni, rögtön melegnek hiszi magát és öngyilkos akar lenni (amiben a többiek készségesen részt vesznek és show-műsort kerítenek az esemény köré, persze tudják, hogy nem lesz öngyilkos). Van pár jó kép, mint pl. a fenti, ahol Burns feje a tűz fedésében sátánivá válik, vagy a már említett Az utolsó vacsora beállás, a rögbimeccset pedig sportfilmhez méltón kézikamerával, akcióközelben veszik, sokszor a játékos nézőpontjából, de összességében nem tudok kiemelni az egész filmen végighúzódó technikát, hacsak nem a háttérben folyamatosan elhaladó sebesültek látványát.

Élmény

Kevés film közelít humorral a háborúkhoz, és még kevesebbet tudnék megnevezni, amely mindezt könnyed humorral teszi. Sajnos nem tette ezt elég hatásos, hogy a végén sokkolja az embert és felismerje az erőszak borzalmait, miközben megnevettetni sem tudott igazán.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Donald Sutherland (Ne nézz vissza), Elliott Gould (Nashville, Amerikai história X), Tom Skerritt (A nyolcadik utas: a Halál), Robert Duvall (Ne bántsátok a feketerigót, A keresztapa 1-2, Magánbeszélgetés, Hálózat, Apokalipszis most), David Arkin (Nashville, Az elnök emberei), Danny Goldman (Az ifjú Frankenstein), Michael Murphy (Nashville, Magnólia), Timothy Brown (Nashville), Bud Cort (Harold és Maude)
- A filmet pár évvel később népszerű tévésorozat követte, amely túlnőtt a filmen és 11 évig ment a tévében.

Következik: Az öldöklő angyal

Szólj hozzá!
Címkék: vígjáték háborús szatíra 1970 20. század Amerika Amerikai Egyesült Államok 1970-es évek Donald Sutherland Észak-Amerika Robert Altman Tom Skerritt 2 órás IMDB 8 Elliot Gould

Sodródó felhők (1955)

2016. október 23. 14:25 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Narusze, Mikio
Műfaj: dráma
Főbb szereplők: Takamine Hideko, Mori Maszajuki, Okada Mariko
Megjelenés: 1955, Japán
Hossz: kb. 2 óra
IMDB: 7,9 pont
Előzetes: -
Ajánlott írás: -
Mikor látható: -

Tartalom:

A második világháború után Jukikó felkeresi tokiói otthonában Kengót (Mori Maszajuki). A férfi felesége fogadja, ezért sétára indulnak inkább. Mint kiderül, még Vietnámban ismerkedtek meg, ahol magányukban hamar viszonyt kezdtek, noha ellenségesen indult ismerkedésük. Kengo akkor még megígérte, hogy elhagyja feleségét, de hazatérve, látva hogy az asszony megőrizte az otthonukat és hogy beteges, mégsem képes rá. Mindkettőjüknek pénzre van szüksége, Kengo ezért vidékre küldi feleségét hogy eladhassa házukat, amiből majd üzletet indíthat. Jukikó előbb sógoránál húzza meg magát (aki korábban megerőszakolta, és ezért ment a lány inkább Vietnámba), majd egy pár hónapig Japánban állomásozó amerikai katona szeretője lesz. Miután mindketten újra magányossá válnak Tokióban, közös wellness-hétvégére mennek, és minden szépnek tűnik, míg Kengo viszonyba nem kezd a szálló tulaj feleségével...

A történet Jukikó és Kengo összetett kapcsolatán keresztül mutatja be a második világháborút elvesztő japán néplelket és érzelmi világát. Egyes írások ezt politikaibb jelleggel írják le, mint amennyire szerintem szabadna, ugyanis konkrét utalásból kevés van és korántsem egyszerű és egyértelmű ez az ábrázolás. órákat ültem e rövid bekezdés felett is gondolkodva, hogy mit láttam tulajdonképpen, mert annyira megfoghatatlan, hangulati filmről beszélünk. Először én is két pontban akartam leírni a történet, egyrészt a politikai oldalról, másrészt valami olyan érzelmi szálról, amit nem tudok megmagyarázni; azonban minél többet rágódtam rajta, annál inkább kezdett e két megvilágítás egybefolyni, majd kikristályosodni, mint a korszellem érzelmi oldala.

Megvalósítás

A történet rövid dokumentumfilmszerű narrálással indít, amelyben láthatjuk a japán telepeseket hazatérni az elfoglalt területekről. A következő jelenetben már Jukikó kopog Kengóék ajtaján, és ez a kissé epizodikus szerkezet végig jellemző lesz, gyakran kimaradnak hetek-hónapok, hogy új helyzetben folytatódhasson a kapcsolatuk. Újra és újra találkoznak, de mindig csak rövid ideig maradnak együtt és mással folytatják. A kapcsolat szempontjából Jukikó karaktere egyszerűbb, végig ő a kezdeményezőbb, ő az elkötelezettebb akkor is, ha Kengo az, aki időnként felkeresi őt. Kengón viszont nem igazán tudtam kiigazodni, aki először kifejezetten bunkó, noha rendes embernek állítják be, és mégis meghódítja Jukikót, majd utána látszólag mindenki mást is különösebb erőlködés nélkül; valamiért mégis vissza-visszatért Jukikóhoz, hogy végül elkötelezze magát mellette. És ezen a ponton értelmezhető a politikai nézőpont, amennyiben a szerelmesek (?) érzelmeit megpróbáljuk az egész társadalomra vetíteni: a vietnámi, boldog időszak az, amikor leginkább elégedettek lehetnek magukkal, ám a vereséggel elszakadnak, Kengo megpróbál visszatérni haldokló feleségéhez, szegényekké válnak, majd bűnözőkké, amerikaiak kitartottjává... stb. Jukikó halála az a pont, ahol Kengo végre kimutatja érzelmeit, ragaszkodását, mintegy elfogadva múltját. A korabeli japán filmeknél már tapasztalhattuk, hogy jelképesen minden erre a témára fut ki, de ha nem lenne tapasztalatunk, akkor is segít jó pár utalás: a vietnámi kiküldetés, az amerikai katona jelenléte, többször csendül fel amerikai zene, de egy ponton maga Kengo is kimondja, hogy a háború mindent megváltoztatott. Két fontosabb jelképe van még a történetnek: az egyik a pénz vagy az anyagiak, ami minden epizódban fontos szerepet játszik valamilyen formában, mintha a megoldást jelentené egy problémára, holott az nem anyagi természetű. A másik a mozgás (elsősorban sétálás), ami talán a címre utal és az új világban helyüket nem találókra.

Ahogy említettem, a film egy dokumentumfilmes bejátszással indít, ami vagy valódi vagy nagyon annak tűnik. Visszatérő elem a visszapillantók alkalmazása, amely szolgál ugyan néha plusz információval is, de elsősorban hangulati elemként pozitív vagy negatív érzelmi töltetet ad a jelen kapcsolódó jelenetéhez. Jellemző még a képi világra egy szürkés, nyomott hangulatú árnyalat (mondjuk ezt sokszor érzem, csak nem mindig lehet eldönteni, hogy a képminőség az oka vagy tudatos - itt más írások megerősítették, hogy tudatos), de ezeket leszámítva kevés olyan technikát vettem észre, amit figyelni szoktam. A zenéje kifejezetten nyugatias, nem a szokásos japán hangzásvilág hallható.

Élmény

Részben emiatt, illetve a cselekmény miatt, azaz egy pár érzelemvilága változásának megjelenítése miatt szinte európainak éreztem a filmet, mintha a Késői találkozást nézném újra vagy az Itáliai utazást. Megfoghatatlan a hangulata, ezért nehéz értelmezni és igazán átélni, de van neki.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Mori Majaszuki (A vihar kapujában, Ugecu története), Kato Daiszuke (A vihar kapujában, Hét szamuráj, A testőr), Szengoku Noriko (Hét szamuráj)
- Még életben vannak: Okada Mariko (83)

Következik: MASH

Szólj hozzá!
Címkék: dráma 1955 20. század Japán Ázsia 1950-es évek Kelet-Ázsia 2 órás IMDB 8 Mori Maszajuki Takamine Hideko Okada Mariko Narusze Mikio

A dzsungel könyve (1967)

2016. október 21. 00:38 - Liberális Artúr

 

Rendezte: Reitherman, Wolfgang
Műfaj: vígjáték
Főbb szereplők: Phil Harris, Sebastian Cabot
Megjelenés: 1967, Egyesült Államok
Hossz: kb. 1,5 óra
IMDB: 7,6 pont
Előzetes: https://youtu.be/JFsGn_JwzCc
Ajánlott írás: -
Mikor látható: http://port.hu/adatlap/film/tv/a-dzsungel-konyve-the-jungle-book/movie-17162

Tartalom

Bagira, a fekete párduc egy nap gyereksírásra lesz figyelmes: egy összetört csónakban emberi csecsemőt talál. Megesik rajta a szíve és egy nemrég lefialt indiai farkas családhoz viszi, hogy neveljék fel. Tíz évvel később Maugli, az embergyerek otthonosan mozog a dzsungelben, azonban amikor a farkasok hírét veszik, hogy a rettegett, embergyűlölő bengáli tigris, Sír Kán (George Sanders) újra a közelben vadászik, úgy döntenek, hogy nem védhetik tovább Mauglit és vissza kell térnie egy emberek lakta helyre. Bagira vállalja az utat, de Mauglinak esze ágában sincs otthagyni az otthonaként szeretett dzsungelt, főleg miután találkozik Baluval, az ajakos medvével, aki maradásra és az élet egyszerű örömeinek élvezetére biztatja. Csakhogy Sír Kán már a közelben van...

Az eredeti novellagyűjtemény állatmesékből áll erkölcsi tanulságokkal, az első filmtervezet pedig kalandosabb és komorabb lett volna, ám ezt Disney jóval egyszerűbb családbarát történetté butította, így a komolyabb témák elmaradnak, pedig sok minden adott lenne. Talán leginkább a felnőtté válás témája húzható rá, hiszen Mauglinak meg kell tanulni kirepülni fészkéből, a dzsungelből és legyőzni Sír Kánt. És talán csak az én képzelgésem ezt belelátni, de mintha lenne egyfajta rasszista felhangja annak, hogy mindenkinek a saját fajtájánál kell maradni - bár annak fényében, hogy mind Kiplinget, mind Disneyt megvádolták már rasszizmussal, nem biztos hogy nagyot tévedek.

Megvalósítás

A történet nagyon rövid felvezetés után rögtön a közepébe csap és Maugliékat pár perc után már utazni látjuk, ami fura, mert egy mai film biztosan nem hagyná ki az elhatározás és az indulás, a búcsú érzelmi drámáját, illetve így a karakterekről sincs kezdetben fogalmunk. Ezt elsősorban Maugli esetében éreztem problémásnak,mert nem tudjuk miit tud, milyen ember, mire képes... stb. Mintegy road movieként, utazás közben kalandokba keverednek, barátokat szereznek, megváltoznak. Bagira végig atyáskodik Maugli felett, de közben mégsem mer igazán kötődni hozzá. Balu igen, ő önzőbb módon megtartaná magának a fiút és hagyna mindent a régiben. Tudom nem lenne szabad ilyenen fenn akadnom egy gyerekmese esetében, de nagyon zavart, hogy az állatok nem viselkednek állatként és különféle fajok nyugodtan eltársalognak egymással, és egyedül Sír Kán az egyetlen ragadozó, amúgy mindenki teljes békében él a másikkal. Ráadásul nem volt vicces, illetve semmi felnőttes nem volt benne. tudom hogy ez csak ma alapvető elvárás, de az 1930-1940-es évek Disney-rajzfilmjein sose jutott eszembe számon kérni rajtuk, hogy miért nem élvezhetőek felnőtt fejjel. Egyszóval untam magam nagyon és nem nevettem.

A karakterekhez visszatérve, mindegyik más személyiség volt, mindegyiknek eltérő stílusa volt és ennek megfelelőek voltak a zenei betétek is. Több karakter esetében a hangjukat adó színész volt a minta, különösen Balu és Lajcsi király, az orángután esetében. Tök jó volt Maugli hangja; hallatszik, hogy nincs az elóadónak színészi képzettsége, de ettől természetes. A dalok esetében viszont zavart, hogy nem törekedtek nekik indiai hangzásvilágot adni. Maga a rajzolás ugyanolyan ceruzás jellegű volt, mint a 101 kiskutyában, kivéve a mozdulatlan háttereket, amelyeket rendesen megfestették. Nem véletlenül volt az egyik legszebb rajz a fenn látható vízeséses kép: itt a régi technikához visszatérve valódi képet "rajzosítottak". A képek nem túl részletgazdagok, de Bagira állatias gesztusai pl. tetszettek, de a többiekéi már nem tűntek élethűnek.

Élmény

Azt hiszem, korábban még sosem láttam egyben A dzsungel könyvét, így kíváncsian vártam, de ugyanakkora csalódás volt, mint a 101 kiskutya. Ma szemmel, felnőtt fejjel unalmas és kissé bugyuta, nincs elég idő kibontakoztatni a karaktereket és a drámai helyzeteket. És mi a vége? Maugli gondolkodás nélkül otthagyja barátait és a dzsungelt az első punciért, és azt kívántam, bár tépte volna szét a tigris inkább...

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: George Sanders (A Manderley-ház asszonya, Mindent Éváról, Itáliai utazás), Sterlin Holloway (Bolond, bolond világ), J. Pat O'Malley (101 kiskutya, Mary Poppins), Ben Wright és Darleen Carr (a muzsika hangja), Hal Smith (A szépség és a szörnyeteg)
- Maugli hangját a rendező fia kölcsönözte, miután az eredeti színész mutálni kezdett.
- Ez volt Disney utolsó filmje, még megjelenése előtt elhunyt.
- A négy keselyű hangját eredetileg a Beatles adta volna, de nem vállalták a szerepet.
- Számos legenda létezik az erdőben nevelkedett, ún. vad gyerekekről már az ókor óta, de sok köztük a kitalált eset. Az első magyar vad gyerek a18. századi Hany Istók, de nekem az ő leírása sem tűnik túl valósnak.

Következik: Sodródó felhők

1 komment
Címkék: 1967 animáció vígjáték zenés 20. század Amerika Amerikai Egyesült Államok 1960-as évek Észak-Amerika Phil Harris Wolfgang Reitherman IMDB 8 1 órás Sebastian Cabot
süti beállítások módosítása