Tartalom

Louis D'Ascoyne herceg (Dennis Price) a börtönben emlékirataival foglalatoskodik éppen, hiszen másnap reggel kivégzik gyikosságért. Írásával igyekszik tisztázni a történteket: Anyja D'Ascoyne lányként megszökött egy énekessel, ezért kitagadták a hercegi családból. A énekes épp Louis születésekor hunyt el, így szegénységben nőtt fel. Egyetlen barátai Sibella és bátyja, akikhez anyja halála után beköltözött. Mivel a D'Ascoyne család továbbra sem hajlandó tudomásul venni létezését, és megtagadták anyja utolsó kívánságát, hogy a családi kriptában temessék el, Louis bosszút esküdik: végez azzal a nyolc D'Ascoyne-nal, akik előtte állnak az örökösödési sorrendben. Hogy problémái sokasodjanak, még Sibella is, akibe régóta szerelmes, másik férfival jegyzi el magát, mert vele jobbak a kilátásai, noha Sibella sem közömbös Louis iránt. A házasság azonban nem gátolja meg őket abban, hogy viszonyt folytassanak. Az első D'Ascoyne, a léha Ascoyne (Alec Guinness) véletlenül keveredik elé. Előbb méreggel végezne vele, de jobb alkalom adódik, amikor észrevétlenül egy vízesésbe tudja lökni. A következő D'Ascoyne, a hobbifotós Henry (Alec Guinness) már tudatos célpont. Előbb bizalmába férkőzik magát szintén fotósnak hazudva, majd a vegyszereit felcserélve balesetet idéz elő. Henry felesége, Edith (Valerie Hobson) azonban váratlanul megnyerő úrihölgynek bizonyul, ezért Louis elhatározza, hogy elveszi majd feleségül, hiszen Sibella túlságosan közönséges egy hercegi ranghoz.

A történet igazából nem sokkal több önmagánál; az úgynevezett ealingi vígjátékok sorába tartozik, amely a második világháború hazafias filmjei után egy cinikusabb, enyhén társadalomkritikus vonalat jelentett. Ez egy durván tízéves időszak volt az Ealing Studio történetében, innen az elnevezés. A társadalomkritikai felhangot itt az arisztokrata D'Ascoyne család tagjai adják, akik nemesi voltuk ellenére erkölcstelen életet élnek, illetve mint család sem működnek túl jól. Persze a feltörekvő középosztálybeliek sem angyalok, sem Louis, sem Sibella, sem férje nem tekinthetőek tisztességeseknek.

Megvalósítás

A történet keretes, hiszen azzal indít, ahogy Louis már börtönbe került gyilkosságért, innen láthatjuk a történet nagy részét visszapillantásként az ő narrációjában, majd visszatérünk a jelenbe néhány jelenet erejéig. Louis beszédstílusa és kimért testbeszéde ezzel a szenvtelennek hangzó narrálással és a már ismert kimenetellel együtt távolságtartóvá tesz minket a történettel szemben, ami jó egy szatirikusabb hangvételű filmben. Nem izgulunk, és nem is ráznak meg minket a gyilkosságok emiatt, így elfogadhatóbbak erkölcsileg (na meg az áldozatok sem szentek), és emiatt vehetjük az egészet szatirikusan - ebben bukott el számomra a sokat szapult A pénteki barátnő. A párbeszédek amolyan arosztokratikusan kifinomultan modorosak, ami elvileg Oscar Wilde-ot idézi, de én már elég régen olvastam a műveit, hogy ez megerősíthessem. A poénok kissé morbidak, abszurdak, de inkább cinikus hangvételűek, és kizárólag a dialógusokon alapulnak, vizuális gegek, vártalan és hirtelen helyzetkomikumok alig vannak. A karakterekről már beszéltem, a D'Ascoynék megjelenítik az elit tagjait (hencegő katona, merev tengerész, részeges pap, hatalmaskodó vadász... stb), a középosztályt pedig a gazdag kereskedők, alkalmazottak, telhetetlen Sibella jelentik. A 8 gyilkosság nem egyenlően oszlik el, valamelyik köré egész történet kerekedik, valamelyik rövid jelentként van elmesélve. A cím maga egyébként egy Tennyson-versre utal, miszerint egy nemes szív többet ér a nemesi címnél.

Képben és hangban nem fedeztem fel a legkisebb érdekességet sem, látszólag teljesen szokványos jeleneteket kapunk. A színészek jól hozzák karaktereiket, minden főbb szerep hitelesnek tűnik, mintha önmagukat adnák a színészek. Ami mellett nem lehet természetesen elmenni az az, hogy mind a nyolc meggyilkolandó D'Ascoyne-t Alec Guinness alakítja, kortól vagy nemtől függetlenül.

Élmény

Ez megint nem az a vígjáték, amin hangosan tudok nevetni, de még nem is az a bájától mosolygós. Inkább cinikusan összekacsintós, komolytalan. Megvalósításától nem lesz emlékezetes, a humora sem annyira egyedi vagy vicces, hogy kiemelkedő legyen, de egyszer szórakoztató.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Dennis Price (Canterbury mesék), Alec Guinness (Híd a Kwai folyó felett, Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágó, Csillagok háborúja), Valerie Hobson (Frankenstein menyasszonya), Miles Malleson (39 lépcsőfok), Hugh Griffith (Ben-Hur)
- A hajóskapitány D'Ascoyne-t valószínűleg George Tyron ihlette, aki 1893-ban valóban egy hibás parancs során összeütközöttegy másik hajóval, és a kor romantikus elképzeléseinek megfelelően nem volt hajlandó elhagyni a süllyedő hajót. Ez a hagyomány egyébként vélhetően az 1850-es évekből származik, akkor jegyezték fel az első ilyen eseteket. (nem, nem azért mert a kapitánynak a hajóval kéne pusztulnia, hanem mert előbb mindenki mást kell biztonságban tudni)

Tartalom

1946-ban egy német kémet elítélnek. Már Amerikában született lánya, Alicia (Ingrid Bergman) sosem támogatta őt, de kapóra jön a titkosszolgálatnak. Devlin ügynök (Cary Grant) közvetítésével arra kérik a kicsapongó életet élő nőt, hogy férkőzzön egy náci csoport bizalmába és szerezzen róluk információkat. Az együtt töltött idő alatt Alicia és Devlin egymásba szeretnek, ám amikor megismerik az akció részleteit, kiderül, hogy a náci csoport egyik vezetője épp az a Alex (Claude Rains), aki korábban halálosan szerelmes volt Aliciába. Devlin iránt érzett szerelme miatt a nő vonakodik elfogadni a megbízást, ám mivel Devlin nem igazán ellenkezik az ellen, hogy másik férfi karjaiban lássa, dacból és szomorúságból Alicia belemegy. hamar sikerül a kémek bizalmába férkőznie, sőt, Alex meg is kéri a kezét. Mivel Devlinnek ez ellen sincs kifogása, Alicia hozzámegy a férfihoz. Időközben Alicia rájön, hogy a német összeesküvők titka a borospincében rejlik, amelyhez egyedül Alexnek van kulcsa. Estélyt adat ezért vele, amire meghívatja Devlint is, hogy legyen lehetősége körülnézni a pincében. Alex azonban észreveszi, hogy hiányzik a kulcsa...

A történet kémszála betekintést enged a második világháborút követő közvetlen korba, amikor még valós veszélynek tartották a dél-amerikai németeket és az atomfegyver még újdonság volt. A hangsúly azonban a szerelmi szálon van, azon, ahogy Devlin habozik, szeretheti-e Aliciát figyelembe véve munkáját és a nő csapodár előéletét, illetve azon, hogy Alicia szeretheti-e Devlint, aki nem mutatja semmi jelét szerelmének.

Megvalósítás

Alicia és Devlin karakterét a fentiekkel már le is írtam. Aliciához kapcsolódik még egy motívum, amit gyakran kiemelnek: az alkohol, hiszen jóformán alkoholista, a titkokat a borospince rejti, a film végén pedig szintén mérget itatnak vele; ennek azonban nem érzem semmilyen szerepét a történettel kapcsolatban. Alex magánéleti szempontból tulajdonképpen a legnagyobb áldozat. Nem említettem még Alex anyját, aki A mandzsúriai jelölt anyukájához hasonlóan irányítja és féltékenyen őrzi fiát. A feszültséget okozó jelenetek teljesen banálisak, de ezt pozitív értelemben mondom; a legnagyobb parát az okozza, hogy Alicia átad egy kulcsot, amivel Devlin lemegy a pincébe. Szó sincs közvetlen életveszélyről, csak egyszerű bújócskáról. Az ilyen akciódús részek teljesen távol állnak a filmtől, Alex bukását is mindössze egy mögötte becsukódó ajtó jelzi. Hitchcocknál (és általában a legtöbb filmnél) gyakran problémázok a szerelem kialakulásának ábrázolása miatt, és ez itt sincs másképp; a történet legfontosabb részének kéne lennie, hogy látassák, hogyan szeret egymásba a két főszereplő, de számomra ez teljesen indokolatlannak és légbőlkapottnak tűnt.

Képi megvalósításában voltak tetszetős megoldások, de összességében mégis inkább a hagyományos, számomra egyhangú kompozíciók voltak a jellemzőek. A film pl. többször játszott el azzal, hogy eltakarja szereplőit, ezzel is félelmetesebbé téve őket. Átélhetően ábrázolta Alicia rosszulléteinek torzított érzékelését a megdöntött kamerával vagy a homályosítással. Ugyancsak Alicia érzékelését volt hivatott érzékeltetni, hogy többször is az ő nézőpontját vette fel a kamera, ami pl. kifejezetten ijesztő volt anyósa közeledtekor. Hitchcock filmjeitől nem állt sosem távol a fülledt erotika, esetünkben ezt közelről mutatott, lihegős csókolózással érte el. Csakhogy ekkor még a szabályok szerint három másodpercnél nem lehetett hosszabb egy csók, amit nemes egyszerűséggel úgy oldott meg, hogy a megfelelő időközönként megszakított egy suttogós szóval, amitől persze csak még izgatóbb lett. Leghíresebb jelenete a fent látható közelítés, melynek során a báltermet távolról mutatva egyre inkább közelít Alicia felé, ám nem az ő arcán köt ki a kép, ahogy várnánk, hanem az ökölbe szorított kezére, melbyne a pincekulcsot őrzi. Ezzel megint csak azt érik el, hogy tudatában legyünk ennek és hogy ne is terelődjön el figyelmünk a helyzet kiélezettségéről. Persze meg tudok nevezni egy nagy negatívumot is: a vetített hátterek borzalmasan elütöttek a valódi képtől, ez teljesen illúzióromboló. A zene fel sem tűnt, a színészek közül pedig Bergmant emelném ki, akinek folytonos "rinyálása" kezdetben zavart, ám később, amikor már megtelt a szenvedése tartalommal is, jó volt nézni.

Élmény

Ahogy említettem, voltak jó megoldásai, de összességében a látványvilága nem nyűgözött le, a történetét pedig elrontotta, hogy nem éreztem hitelesnek a két főszereplő szerelmét. Az elvárt hitchocki izgalmakat azért így is hozza természetesen.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Cary Grant (Kár volt hazudni, Párducbébi, Csak az angyaloknak van szárnyuk, Pénteki barátnő, Philadelphiai történet, Észak-északnyugat, Amerikai fogócska), Ingrid Bergman (Casablanca, Itáliai utazás), Claude Rains (Robin Hood kalandjai, Casablanca, Arábiai Lawrence), Moroni Olsen (Hófehérke és a hét törpe)
- A Mission Impossible II gyakorlatilag ennek a a filmnek a remake-je.
- A szokásos Hitchcock-cameo:

Tartalom

Hildy azért keresi fel főszerkesztő férjét, Waltert (Cary Grant) akivel már külön élnek egy ideje, hogy bejelentse: felhagy túl mozgalmas újságírói karrierjével és másnap férjhez megy egy hagyományosabb női szerep érdekében a jóval egyhangúbb életet élő biztosítási ügynökhöz, Bruce-hoz (Ralph Bellamy). Walter nem akarja elveszteni feleségét és egyben legjobb újságíróját, ezért felhasználja valamennyi kapcsolatát, beleértve az alvilágiakat is, hogy megakadályozza a pár elutazását. Egy nagy sztori reményében sikerül ott tartania Hildyt maga mellett még egy kicsit: egy férfi (John Qualen) kivégzésére készülnek, aki lelőtt egy fekete rendőrt, ami a választások közeledtével fontos ügy a faji alapon is megosztott pártok számára, és az újság saját politikai állásának megfelelően igyekszik alakítani az ügyet. Hildy kezd egyre inkább elmerülni az ügyben, megfeledkezik Bruce-ról, ráadásul az elítélt megszökik és épp Hildy szobájában köt ki...

A történet a screwball vígjátékok egyik nagy klasszikusa, azaz nem kell benne magvas gondolatokat keresni, de azért finoman reflektál korának változóban lévő női szerepére Hildy révén, aki a hagyományos feleség-anya szerepkörébe vágyik, de a karriert választja, illetve a történet szintén maró gúnnyal kezeli az elvtelen újságírást és a politikát. És számomra ezen a ponton túl messzire ment a film, ugyanis szatíraként elment volna, de romantikus vígjátékban ezt az emberéletekkel játszó cinizmust könnyed apróságnak feltüntető hozzáállás kifejezetten taszított. Máshol nem láttam ilyen észrevételt, szóval lehet hogy csak én voltam ilyen érzékeny hangulatban.

Megvalósítás

A történet műfajának megfelelően teli van váratlan és vicces fordulatokkal. Az eredeti műhöz (és az abból készült első filmváltozathoz) képest az a jelentős eltérés, hogy Hawks, a rendező Hildy karakteréből nőt csinált, ezzel beépíthetővé téve a romantikus szálat. Ahogy korábban írtam, Hildy már modern, karrierista nő, és megpróbál kitörni ebből a szerepből, de visszazuhan, és mintegy egyensúlyként Walter felesége lesz, így egyszerre lehet nő és újságíró is. A vezető politikusok és hivatali emberek mindenre kész gonosztevőknek vannak feltüntetve, akiket csak a hatalom érdekel, az újságírók pedig csak annyiban különbözek tőlük, hogy ők érezhetően védekezési mechanizmusból lettek gecik (leszámítva Waltert és Hildyt, ők alapból velejükig romlottak), hogy ne kelljen lelkileg belerokkanniuk a szakmájukba. Ez a cinikus hozzáállás adja részben a poénokat, amelyek kizárólag a párbeszédeken és a szituációs komédián alapszik, vizuális poénok alig vannak. a legviccesebbek amúgy a belsős poénok, amelyek közül egyet vettem észre, a többinél esélyem se volt: Walter megpróbálja leírni Bruce külsejét, mégpedig azzal, hogy úgy néz ki, minta az a színész... Ralph Bellamy :D A film címe egyébként Robinson Crusoe segítőjére utal, Péntekre, ahogy Hildy társa Walternak.

A színészek és a zene számomra nem volt emlékezetes, képileg pedig az egyetlen érdekesebb technika, amit észrevettem, az a a tempóhoz igazodó vágás volt, különösen amikor gyorsan szólaltak meg egymás után. A műfajra jellemzően természetesen itt is nagyon gyorsan hadarva beszéltek a színészek, amitől viccesebbnek és szellemesebbnek tűnnek a párbeszédek. A film egyik különlegessége, hogy a szereplők a hitelesség és a gyorsabb tempó érdekében azt sem várják meg, hogy a másik befejezze mondandóját, ami kifejezetten zavaró tud lenni ha már hárman beszélnek egyszerre. Hogy mégsem vész el fontos információ, az annak köszönhető, hogy Hawks szándékosan olyan szavakat tett a mondatok végére, amit nem muszáj hallanunk.

Élmény

A vígjátéki besorolása ellenére engem ez a film inkább nyomasztott a maga viccesnek szánt, de inkább lehangolóan cinikus szemléletével, amellyel emberéletekkel játszottak. Talán csak elromlott a humorérzékem, talán a kor embere kicsit másképp állt ekkoriban a kérdéshez. Mindenesetre mivel megvalósításában sem nyújtott számomra emlékezeteset és nevetni se tudtam rajta túl gyakran, ez azon kevés filmélményeim közé tartozik, ami inkább negatív volt.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Cary Grant (Kár volt hazudni, Párducbébi, Csak az angyaloknak van szárnyuk, Philadelphiai történet, Észak-északnyugat, Amerikai fogócska), Ralph Bellamy (Kár volt hazudni, Rosemary gyermeke), John Qualen (Érik a gyümölcs, Casablanca, Az üldözők, Egy gyilkosság anatómiája, Aki lelőtte Liberty Valance-t), Porter Hall (Gyilkos vagyok), Cliff Edwards (Elfújta a szél, Pinokkió), Roscoe Karns (Ez történt egy éjszaka), Billy Gilbert (Hófehérke és a hét törpe, A diktátor), Pat West (Párducbébi), Edwin Maxwell (Ninocska)

Tartalom

John 1900. július 4-én, azaz az amerikai nemzeti ünnepen születik meg, ezért apja azt gondolja, nagy ember lesz belőle. Ez átragad a fiúra is, aki szép reményekkel érkezik immár felnőttként New Yorkba, hogy nagy ember váljon belőle. Könyvelőként helyezkedik el, és munka közben reklámszlogeneket gyárt abban bízva, hogy majd ezzel tör ki. Megismerkedik Maryvel, szinte henceg neki arról, hogy ő nagy ember lesz. Összejönnek és összeházasodnak, idővel azonban veszekedni kezdenek, mert John nem jön ki a családdal és elmarad a nagy kiugrás is. Mary teherbe esik, ami mindent megváltoztat, John újra motiváltnak érzi magát, hogy kitörjön átlagos életéből és újra jobban odafigyelnek egymásra. Mégsincs nagy változás, újabb gyerek jön és évek telnek el, míg egy nap bejön az egyik reklámszlogen és szép összeget kapnak érte - csakhogy még aznap halálos baleset éri a kislányukat, ami összetöri Johnt. Nem képes rendesen ellátni munkáát, inkább felmond, de más állásokat sem tart méltónak a potenciáljához. Emiatt otthon is újra veszekedni kezdenek, Mary el akarja hagyni, John pedig már öngyilkosságon gondolkodik...

A történet nem rejti véka alá mondandóját: csak kivételes emberek válhatnak naggyá, de a tömegember is lehet boldog, sőt, a boldogság nem a nagyságon múlik. Tulajdonképpen az amerikai álom, a lehetőség elszalasztásáról szólna, de nem is volt sosem lehetősége Johnnak igazán kitörni. Tekinthetjük szerintem korai fogyasztói társadalmi kritikának is, hiszen John életét teljesen a reklámok irányítják.

Megvalósítás

A történet egy családregényt idéz, hiszen John apjával indulunk, röviden láthatjuk gyerekkorát, karrierjének és magánéletének kezdetét, házasságát, apává válást, és bár nem öreg, megszenvedi az életközepi válságát is. Ezek epizódszerűek, melyeket szövegkátyák vezetnek fel (6 hónap múlva, 12 évvel később... stb.). John karaktere teljesen befolyásolható, üres lap; nincs kihangsúlyozva ez a vonása, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy könnyen kerül egy reklám vagy egy ismerőse hatása alá, mígnem meg nem tanulja elengedni álmát arról, hogy nagy dolgokra hivatott (ironikus, de várható fordulat, hog a történet végére épp azzá válik, akit annyira megvetett az elején). Még nem beszéltem róla sokat, de Mary is fontos karakter, és én sokkal jobban kedveltem Johnnál. Karrierista, szabad és szabados nőként ismerjük meg, aki hamar feleséggé majd anyává vedlik, és mert szereti Johnt, kitart mellette a végsőkig, miután rádöbben, hogy valójában ő az igazi támasza a férfinak, nem fordítva. Fontos tsiztában lenni azzal, hogy ez a film a többi amerikai filmmel szemben realistább hangnemet ütött meg. Van benne ugyan szélsőséges esemény, de többnyire olyan dolgok hétköznapi dolgok történnek benne, amit minden középosztálybeli valószínűleg átél élete során.

E hitelesség miatt jástzották a főbb szerepeket is ismeretlen színészek. John számomra túlságosan némafilmesen túlzó volt, de a Maryt alakító színésznő nálam nagyon bejött, ahogy nem torzul el az arca látványosan egy érzelmi tetőponton, ahogy ma szokás, hanem éreztetni tudja, hogy mit érez belül, és érezzük, ahogy kívül ezt visszafojtja leplezve. Voltak továbbá olyan színészi gesztusok is, amelyeket más filmből most nem tudnék felidézni (mert már aludnék vagy csak idáig nem vettem észre őket), mint amikor a sokkos John csitítja a tömeget avgy ahogy Mary ringatja a kezét, mintha még benne lenne kislánya. Ami vizuálisan feltűnő, az a sokat mozgó kamera. Korabeli filmekből megint nem sokat tudnék ilyet idézni, de pl. a középen látható csúszdás jelenetnél is először a kamerát csúsztatták le és azt követték karaktereink, valamint rendre közelítéssel-távolodással hozza tudomásunkra, hogy John is csak egy a tömegből, illetve a tömeg egyik alkotóeleme John. Legjobbak azonban a New Yorkot bemutató képsorok, a nyüzsgést, az épületek és a kikötő monumentalitását, a tömeget bemutató jelenetek.

Élmény

A pozitív szellemű, wyleri filmek közé sorolnám, szerintem közvetlen elődje lehetett Az élet csodaszépnek. Az elején váltogatják egymást a vicces és a komolyabb jelenetek, érezzük a társdalaomkritikát, mindeközben egy megható szerelem is kibontakozik szemünk előtt, amely a csapások ellenére is felemelő véget ér. Látványában sem lehet sok kivetnivalónk, csak persze telhetetlen vagyok és jobb lett volna még több különleges látványelem.

És megint nem tudtam ennek ellenére élvezni, pedig ez kifejezetten olyan film volt újra, aminek elvileg tetszenie kellett volna. Nem tudom, hogy esetleg ráuntam már a filmekre és nincsenek rám akkora hatással mint korábban, esetleg valóban hiányzik belőle valami plusz, amitől igazán nagyszerű lesz egy film, vagy egyszerűen csak nem voltam megfelelő hangulatban hozzá. Ez van.

Érdekességek

- Színészek, akiket láthattunk korábban: Dell Henderson (Türelmetlenség)
- A Maryt alakító színésznő ekkor (bár már nem sokáig) Vidor, a rendező felesége volt.
- A John alakító színész 1936-ban, 35 évesen megfulladt. Részeteket nem tudni.
- Ami a realizmusát illeti a filmnek, ez volt az első amerikai film, amelyben fürdőszobát és vécét mutattak, ami felért egy kisebbfajta botránnyal, de Vidor ragaszkodott hozzá a hétköznapiság jegyében.
- Vidor nagyapja 1848-as menekült, aki amerikában telepedett le.

Tartalom

A két bora borai fiatal, Reri (lány) és Matahi (fiú) találkozásuk után hamar és nagyon egymásba szeretnek. Igen ám, csakhogy hajó érkezik a szigetek nagyfőnökének követével, Hituval, aki üzenetet hozott: felesége halála miatt a főnök új asszonyt kér, választottja pedig épp Reri, aki így a polinéz hagyományoknak megfelelően tabuvá válik, azaz senki nem vethet rá vágyakozó pillantást, vagy halállal lakol. A rituálét egy sértéssel felérő tánc után a fiatalok inkább megszöknek, és egy már fehér fennhatóság alatt álló szigetre menekülnek, ahol reményeik szerint nincs hatalmuk a régi isteneknek. Matahi ügyes gyöngyhalásznak bizonyul, de nem ismeri a pénz koncepcióját, így amikor tovább menekülnének, rá kell döbbenie, hogy nem tud hajójegyet venni, mert minden pénzét elbulizta. Egyetlen megoldásnak az tűnik, ha a szintén tabunak számító, dúsgazdag, ám cápás lelőhelyről hoz gyöngyöt. Közben azonban feltűnik Hitu is azt ígérve Rerinek, hogy ha vele megy, életben hagyja Matahit...

A tragikus szerelmi történet értelmezhető szerintem a tabu, mint társadalmi szabály szintjén, ami elől nem lehet elmenekülni egy másik társadalomba. De Hitu révén magasabb szinten is értelmezhető, mint társadalmak felett álló, isteni törvény, amellyel nem lehet dacolni - vagy egyszerűbben, főleg az utolsó jelenet miatt tekinthető az élet metaforájának is, amelyet élhetsz ahogy akarsz, a vége ugyanaz lesz.

Megvalósítás

A történet két részből áll, az első címe Paradicsom, a másodiké Elveszett Paradicsom. Az első részben a törzsi környezetben vagyunk, ahol megismerhetjük a főbb karakterek és a konfliktust, míg a másodikban már a nyugati civilizációt láthatjuk, ám az is sok párhuzamot mutat a polinézek világával. Mindkét részben van egy fontos tánc, amely a tabu megszegéséhez vezet, és bár mindkettővel sikeresen szembeszállnak kezdetben, a hajón közlekedő Hitu (hajó, mint kapcsolat a két világ közt) kérlelhetetlenül beteljesíti sorsukat. van pár egyszerű szimbólum, mint a virágfüzér-szerelem vagy a gyöngy-pénz. Három jelenetet emelnék ki, ami tetszett: a törzsi tánc, melynek során a kultúrát ismeretlenül is teljesen megértjük, mi játszódik le a törz tagjaiban; Matahi rémálmát, amely idézi az expresszionizmust; valamint a már említett utolsó jelenetet, amely kissé komor, de jó metaforája az életnek: Matahi minden erejét összeszedve úszik az óceánban, de esélytelen, hogy utolérje a hajót, így végül elfárad és elmerül. (Bocs a happy endinges spoilerért :p) A karakterek Hitut leszámítva nem érdekesek; viszont érdemes tudni, hogy Murnau meleg volt, ami megmagyarázza, hogy miért nem Rerit, hanem Matahit mutatta be vonzó külsjű szereplőnek.

A film jellege kissé etnográf, aminek elsősorban az lehet az oka, hogy eredetileg egy dokumentumfilmes rendezővel közösen rendezték volna a filmet, de végül Murnau egyedül csinálta meg a nagy részét. Ez abban látszódik pl, amikor hosszan mutatnak életképeket anélkül, hogy a cselekmény igazán haladna. Ugyancsak az eredeti elképzelések szerint színes lett volna, de pénzhiány miatt fekete-fehér maradt. Szintén a pénzhiány miatt Murnau gyakorlatilag betanított helyiekkel készítette el a filmet, ami az autenizmus szempontjából jó, de nélkülöznie kellett a profi stábot és a stúdiók nyújtotta eszközöket. Ez meg is látszik azon pl, hogy nappal szemben vettek fel egyes jeleneteket, így alig lehet kivenni mi van a képen. Technikailag egyetlen érdekesebb jelenet van, amikor Matahi rémálmában egymásra vetítenek képeket. A zene most kifejezetten jó volt, részben az autentikus beütésű dallamok miatt (noha egyáltalán nem azok), részben azért, mert bár 1931-et írunk, ez a film még néma, de közben a beszédhez már-már emberi nyelven megszólaló hangszereket használtak, mint amikor a Magyar népmesékben nevet egy szereplő. Egy párbeszéd sincs feliratozva, az egyedüli szövegek levelekből vannak.

Élmény

Az elejét borzalmasan untam, de a film vége kellően katartikusra sikerült. Képileg nem fogott meg, de a körülményeket figyelembe véve ez nem is annyira meglepő. Hangban végre jó filmet láthattam, ilyen ritkán fordul elő.

Érdekességek

- Murnau egy héttel a film bemutatása előtt autóbalesetben elhunyt, 42 évesen.
- A tabu szó polinéz eredetű, innen terjedt el a nyugati világban is.