Tartalom

Az 1950-es évek Algériájában a francia elnyomást megelégelve egy csoport felkelő partizánakciókba kezd. Az erőszak hamar elharapódzik, mire a francia hadsereg átveszi a hatalmat és szisztematikusan, könyörtelenül rendet tesz.

Bár játékfilmről van szó, a történet pontosan követi az 1956-57-es algíri csatát. Nincs üzenet, a történelmet láthatjuk.

Megvalósítás

Dokumentarista. Gyakran érezhetjük, hogy valós felvételeket láthatunk, mintha egy híradót néznénk. Feliratok, fekete-fehér színek, kendőzetlenül megmutatott holttestek, amatőr színészek, több ezer statiszta, helyben forgatott jelenetek, autentikus zene, rángatott kézikamerás felvételek - ezek mind ezt az érzetet keltik.

Ami szúrta a szemem, az a részrehajlás. Nehéz a filmet nem a maga történelmi kontextusában elhelyezve nézni, és ez a rendezőnek sem sikerült maradéktalanul. Bár a francia oldalt realisztikusan ábrázolja, egyrészt ők jóval kevesebb időt kapnak, másrészt meglehetősen demagóg eszközöket használ, amikor a felkelőkön a sor (zene, szomorú vagy halott gyerekek, síró nők... stb.). Pedig talán épp az az egyik legerősebb jelenet, amikor a terrorcselekményt elkövetni készülő nő a robbantás előtt végignézni a mit sem sejtő, ártatlan francia civilek arcát.

Másik nagy problémám, hogy kissé felkészületlenül vágunk a közepébe, nem igazán ismerjük meg sem az algériai, sem a francia motivációt.

Élmény

Teljesen vállalható mai szemmel is, nagyon hitelesnek tűnik. Mint említettem, nehéz egy valós eseményre filmként tekinteni, főleg ha az az olaszok realista stílusában készült. És mindez ráadásul szinte egy az egyben rávetíthető korunk terrorizmusára. Úgy tűnik, nem változtunk, nem tanultunk 1966 óta semmit.

Érdekességek

- A legtöbb szereplő helybéli amatőr, sőt, volt aki önmagát játszhatta.
- Franciaországban a téma érzékenysége miatt öt évig be volt tiltva a film.
- 2003-ban a filmet levetítették a Pentagonban is katonai szakértők előtt, hogy tanulmányozhassák a városi gerillaharcmodort.
- Zenéjét a rendező és Morricone szerezték.

Tetszett