Tartalom

David (Cary Grant) kissé tutyimutyi, kispolgári, tipikus jófiú, aki paleontológusként dolgozik egy múzeumban. Másnap lenne az esküvője hasonlóan karótnyelt munkatársnőjével, de előbb még találkozója van egy gazdag nő ügyvédével, aki milliós támogatást szerezhetne a múzeumnak. David pechére a találkozó során belefut Susanbe (Katharine Hepburn), a teljesen őrült és öntörvényű lányba, aki szemet vet a férfira. Segítséget kér tőle, hogy egy nagynénjének szánt ajándékpárducot juttassák el hozzá. David persze nem akar belemenni, de Susannek megvannak az eszközei, hogy együttműködésre bírja a férfit. Susan úton-útfélen kellemetlen helyzetbe hozza Davidet az ügyvéd és a gazdag adomáányozó előtt is, aki nem más, mint Susan nagynénje...

A film jól illeszkedik a korabeli vígjátékok sorába, mint pl. az Ez történt egy éjszaka vagy a Philadelphiai történet. Egyszerű romantikus vígjáték rengeteg helyzetkomikummal, de ez még a másik kettő példánál is felszínesebb.

Megvalósítás

Erre a felszínességre jellemző a semmitmondó történet mellett az úgynevezett Manic Pixie Dream Girl karaktertípus is, amelynek lényege épp az, hogy nincs neki saját lényege, egyedüli értelme a férfipartner ráeszméltetése az élet szépségeire. Ilyen a kispolgári, egyhangú David is, akit a forgószélszerű rombolással működő Susan rádöbbenti unalmas életére, de közben Susanról és motivációiról nem tudunk meg semmit. (Állítólag az ihlet épp Hepburn és Ford korábbi, nagyon hasonló románcából jött. Állítólag 2: A forgatás nehezen indult, mert Hepburn nem találta karakterét, mígnem ki nem találták, hogy adja önmagát.) Számomra a film legnagyobb hibája pedig épp ez a semmiből jött, beteges szerelem volt, amit általában szemére is szoktam vetni a romantikus filmeknek, mert nem látom miből alakunak ki az érzelmek. Az összes többi karakter karikatúraszerű, amit Hawks, a rendező hibának tartott utólag, mert szerinte kellenek a normális emberek a nagyobb hatás érdekében, de én ezt nem bántam. A film egyébként követi a műfajának jellegzetes szerkezetét, minden jelenet tele van félreértésekkel, véletlen egybeesésekkel, míg a végén megoldódik minden.

A korszak romantikus vígjátékainak ("screwball") legszembetűnőbb jellemzője az iszonyatosan gyors tempó másodpercenkénti kétszázezer mondatos párbeszédekkel tarkítva, ami akkor jó, ha vannak benne poénok vagy legalább szellemesek, mint Wilder szövegei. Itt ilyet nem tapasztaltam, az egész humortalan és erőltetett volt számomra, de azért néha tudtam nevetni. A leglátványosabb elem természetesen a párduc volt, elismerés érte az idomárnak, nem lehetett könnyű összehangolni a kutyát, a vadállatot és az embereket. Akadtak látványos kaszkadőrmutatványok is, amiket azért ki lehetett szúrni simán, de ez nem szokot zavarni, nem veszi el a film illúzióját részemről.

Élmény

A történet felszínes, a karakterek felszínesek, a humor kevés (vagy csak elavult). Pedig kellett volna bele legalább az érzelem vagy a humor, hogy nézhető legyen, és ezen nem segít a gyors iram sem. Régen szenvedtem már ennyire filmnézés közben, mint ennek az elején, ahol nagyon erőltetett poénokat és éeltszerűtlen helyzeteket próbáltak eladni.

Érdekességek

- Színészek, akiket már láthattunk korábban: Cary Grant (Philadelphiai történet, Észak-északnyugat), Katharine Hepburn (Philadelphiai történet), Walter Catlett (Pinokkió), Leona Roberts (Elfújta a szél), D'Arcy Corrigan (Frankenstein menyasszonya, Robin Hood kalandjai), Billy Bevan (A Manderley-ház asszonya), Ward Bond (Ez történt egy éjszaka, Elfújta a szél, Érik a gyümölcs, A máltai sólyom, Az élet csodaszép, Az üldözők, Rio Bravo)
- Katharine Hebpurn előkelő család, a Houghtonok tagja, amely bővelkedik művészekben és politikusokban.
- Hepburn nem félt a párductól, Grant azonban nagyon is. A színésznő ezért örömét lelte abban, hogy rendszeresen egy játékpárduccal ijesztgesse partnerét :D